Csörsz István: Bóckacaj

„Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adjak le, de ehhez nincs kedvem” – kezdi történetét Holden, a Zabhegyező című Salinger-regény tinédzser főhőse, aki azt követően ragad tollat, hogy összecsaptak feje felett a hullámok. Ugyanígy tesz Csörsz István Bóckacaj című regényének egyes szám első személyű elbeszélője és főszereplője: Szász István is. A középiskolás éveiben járó srác a Duna-parton ül, és rádöbben, már csak két hete maradt a nyári szünetből, ezért azonnal belevág az írásba, és felvázol az első pár oldalon egy „Copperfield Dávid-féle” történetet. Eszerint édesanyját lelőtték ’56-ban, apja pedig fájdalmában olyasmit tett, amiért disszidálnia kellett. Őt, az „elárvult” gyereket pedig a diáktársak csúfolták. Felakasztották a tornaterem bordásfalára, és mellé írták: „Így jár minden áruló!!!”

Az elbeszélő gyorsan megszerzi az olvasó empátiáját, együttérzését, majd jön a hideg zuhany: „Ide húztam egy vonalat, első rész. Amiből egyébként egy szó sem igaz, mondjuk, ez volt a mai autogén tréningem. Nem is éltem ötvenhatban, születtem 1970. január húsz.” Így játszadozik velünk az elbeszélő, folyamatosan emlékeztetve arra, hogy valójában egy fiktív történetet tartunk a kezünkben, amelyet bármikor lehet módosítani. A papírlapon, az irodalmi szövegben a múlt átír­ható, megváltoztatható. Lehet hazudni, elhallgatni. Csak épp a valóságot nem lehet megragadni. Ahogy az elbeszélő is mondja: „Millió sztorit ki lehetne találni anélkül, hogy egy macskalépéssel is közelebb kerülnék az igazsághoz.”

Kérdés azonban: szeretne-e egyáltalán igazat mondani nekünk Szász István, vagy azért füllent, hogy saját maga elől is elrejtse érzéseit. Bár ez nem derül ki egyértelműen a szövegből, az tagadhatatlan: az elbeszélő folyamatosan arra törekszik, hogy elhitesse velünk, művének nincs valódi súlya, üzenete, célja. Jól mutatja ezt a regény címválasztása is, amely a véletlen folytán született: Bohóckacaj lett volna, csak a gyors írás folytán véletlenül kimaradt két betű, az oh. Így maradt a Bóckacaj.

„Olyan kétujjnyi vastag könyv lesz ez, úgy tervezem. Krimi” – szól az első két mondat, majd megtudjuk, hogy István két füzetet vett, mindegyiknek pontosan száz oldala van, és ezeket szeretné teleírni. Bár azt állítja, krimit készít, valójában saját életéről mesél. Kiderül, hogy édesanyja betegségben halt meg, apja Amerikába szökött, őt pedig nagyanyja neveli. Megismerjük legjobb barátját, első barátnőit, érdeklődési körét, hétköznapjait. Csak abban nem lehetünk biztosak, mit és mennyit hihetünk el az elbeszélőnek. Hol kezdődik a visszaemlékezés, mikor álmodik, és mi az, amit csak hozzákölt a múltjához. Olvasóként magunkra maradunk. Tudjuk, hogy átvernek minket. Mindig kiránt a történetből egy kiszólás, megjegyzés vagy irodalmi utalás. „…kimentem az utcára eső után, pofán vágott a fény. Úgy ragyogott az egész, mint egy ékszerdoboz, csak álltam bambán és pislogtam körbe. De amikor túl szép valami, mindig úgy érzem, hogy idegen vagyok itt, vendég” – meséli a főhős, mintha csak Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című versét idézné. Érdekes kiszólás az is, amikor az elbeszélő éppen olyan regénytémát ajánl, amelyről Csörsz Istvánnak 2016-ban már megjelent egy műve Földtaposók címmel. „Egy ilyen jó ősembertörténetet kéne írni. Ahol az ember a helyzet ura. Vagy megdöglik.”

A megszólaló arra is szereti felhívni a figyelmünket, hogy a történetszövést valójában az ő kedve, hangulata irányítja, vagy épp a füzetek hossza. Amint fel akarnánk róni a szöveg hibáit, mondván: sokszor túlírt – az elbeszélő belénk fojtja a szót: emlékeztetve arra, hogy ő megmondta előre. Ő figyelmeztetett, hogy itt ne keressünk jól felépített regényszerkezetet, mély üzenetet. Ez csupán egy kísérlet.

A tudatos, írásra vonatkozó kiszólásokat azonban ellensúlyozza az elbeszélés sodró lendülete, a hiteles, részletgazdag karakterábrázolás, amely újra és újra visszaránt a fiktív könyvbéli világba, és újra és újra elhiteti velünk: a szereplők hús-vér emberek valódi problémákkal, érzésekkel. Szász István és barátja, Tamás minden furcsaságukkal és hibájukkal együtt éppen úgy élnek, akár a szom­­szédunk vagy az utcán mellettünk elhaladó járókelő. A tinédzser elbeszélése folytán nagyon is valóságosan elevenedik meg előttünk az 1980-as évekbeli főváros, a Tabán felé kígyózó, LGT-koncertre tartó tömeg vagy a Trabantba bezsúfolt, nyaralni induló családok. Csörsz István korábban már írt erről a világról, 1986-ban jelent meg riportkönyve Elhagyott a közérzetem címmel. Így nem meglepő, hogy Bóckacaj című regénye is dokumentumfilmbe illő pontossággal ragadja meg a rendszerváltás előtt álló nemzedék útkeresését. István és Tamás elvesztik a lábuk alól a talajt. Hogy találjanak valamilyen kapaszkodót, útra kelnek Görögországba. És bár az írásra és fikcióra reflektáló utalások a külföldi út részletezése során sem maradnak el, az elbeszélés lassan felfedi az olvasó előtt, hogy a főszereplő életének, tetteinek igenis van mozgatórugója, következménye. Hogy a súlytalanság csak álca, amely mögé szeretné elrejteni a visszaemlékező a fájdalmát és a veszteségeit. Hogy a leplezés, a hazudozás, az állandó kizökkentés nem más, csupán védekezési mechanizmus.

Ebben is hasonlít a mű Salinger Zabhegyezőjére, amelyben Holden nagyon is hasonlóan keresi a helyét, és miközben jön-megy, sztorizik, épp a lényeget hallgatja el maga elől. István is ezt teszi, a lepel azonban lehull, amikor Görögországban barangol barátjával. Az ország, amely múltjáról híres, egyben a főhőst is a múltba repíti. Itt fedi fel előttünk és maga előtt, milyen élete volt szüleivel, milyen is volt az anyja és az apja, és mennyire fáj neki elvesztésük. István Görögországba, a múltba utazik, ahol gyerekként járt családjával. Ugyanígy visz minket vissza a regény is egy mára már felnőtt nemzedék ifjúkorába, egy elmúlt, lassan feledésbe merülő időszakba. (Napkút, 2017)