Száraz Miklós György: Az álomvadász

Száraz új regénye prózájának ahhoz a vonalához kapcsolódik, amelyben az egzotikum: az abnormitás, erőszak, az antikvár kincsek, filológiai ínyencségek vagy éppen a rémálmok izgalmas nyelvi tereket hoznak létre, amelyeknek érdeme, lényege azonban önmagukon túl ragadható meg. Ez a barokkosan gazdag, burjánzó apparátus (amely sosem veszi túl komolyan magát, s kellően játékos-ironikus ahhoz, hogy ezt mi se tegyük) megint nem öncélú: érdekesebb – az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty kötetével rokoníthatóan – az e szövegtereket létrehozó és működtető nyelv(használat) bravúrossága, stílusjátéka, az elsődleges elbeszélő alakhasadása. E prózavonalat jól jelzi már a kötetborító, koponyával, csordogáló vérrel, az elmúlás pipacsaival, na meg a megrekedt lélekként a szövegben is fel-felbukkanó kék pillangóval, pontosabban túl jól: reménykedünk, hogy – a regénnyel összhangban – itt is az irónia, a játék az úr. Vitathatatlan, hogy a szerző fantáziája kimeríthetetlen: jelen kötetében is összetéveszthetetlenül „szárazos”, erőteljes történeteket alkot, melyek egy része önálló novellaként dolgozik tovább az olvasóban.

Az álomvadász első lapján egy, az európai irodalomból ismerős elbeszélő szólítja meg az olvasót: egy festőművész, aki azt írja le, amit nem tud megfesteni. Akinek azért van szüksége ránk, mert az olvasó alakjának elképzelése nélkül nem megy neki az írás. És aki emiatt, hiszen liftbe sem száll a kiszolgáltatottságtól való félelmében, ellenséges, dacos, arrogáns: mert függése ellenére fenn akarja tartani a distanciát. Eleinte – míg nem ragadja magával saját története – fontos számára, hogy bizonyítsa: addig olvashatjuk, míg láttatni enged, néha – mint a lázadó kamasz – hirtelen ránk csapja az ajtót. Ez a fajta, a voyeur-befogadótól való félelem tükröződik egy álmában, amelyben ő Minótau­rosz, s retteg labirintusában az őt fürkésző szemtől. De ami miatt ez az elbeszélőalak ismerős, az a dacból fakadó önirónia: Rousseau-nál önostorozás, az őszinteség eltúlzott diadala (vagy a fikcióé?), Bálint Péternél (Egy kretén vallomásai) pedig a Szárazéval rokon pozőrség. „Higgyétek el, rossz ember vagyok. Lusta, cinikus, gyáva. A gonoszságig játékos természet” – indít Száraz megalkotott figurája, ki azért fest, mert máshoz nem ért, s alkotói válságában az írással küzd; Bálint Péter kreténje, ki Villonnal lázadva vall törvényt és szabályt, ugyanígy önironikus. Hangsúlyozott semmittevésük valójában csak a társadalom szemében az: Száraz festője elismert művész, Bálint Péter hőse leveleket, naplókat rendező titkár, filológiai munkát végez. Száraz eddigi írásaiban is megmutatta szerepalkotó tehetségét, s tagadhatatlan, ez az új hang is remekül áll neki: ebben a kötetben is felvillantja tehetségét az archaikusabb szövegek megalkotásának játékaiban, de most kemény hasonlataival, remek áldialógusaival a festő nyers stílusa győz. Klasszikus az ikonikus és a nyelvi jelrendszer összevetésének kérdésköre is, s ahogy Ottlik Budájában Bébének az ebédlőablak megfestése bizonyul megfelelőbbnek a szónál, itt is felfüggesztődik az írás: annak „linearitása” helyett a kép „egyidejűsége” kellene. Előbb az álomleírásokra korlátozódik az egyre szűkszavúbb beszélő (a többi csak „vernyogás”), aztán újra átveszi szerepét a festés, a „vizuális narráció”, s befejeződik a regény: „…írásban nem vagyok képes szóra bírni a köveket, a gesztenyefát”. (A regény vége felé egyébként ő is megpróbálkozik – hasonlóan Bébéhez – az állóképpé merevített emlékképek megragadásával, ahogy megjelenik a szövegben a tükör-metafora is: ahogy a tükör „hazudik”, nem a valóságot mutatja, úgy a regény, az írás sem képes a gondolat megragadására.)

Az álomvadász fikciója szerint a regény tartalmazza az elsődleges festő-elbeszélő feljegyzéseit, egy 19. századi tudós, ill. annak lánya, Helen Gall írásait, ezen belül különböző személyek álomleírásait, valamint néhány e-mailt. A látszólag töredezett szerkezetű, harminc részből és egy epilógusból álló szöveg logikai kalandot is kínál: a közepe táján a darabok kapcsolódni látszanak, ha minden hiányzó részlet ki nem is egészíthető. A festő felesége, Eszter hírt kap Afrikában eltűnt volt férjéről, Gall Péterről, akinek a kutatás során felbukkant dossziéja tartalmazza Helen Gall írásait, benne apja hagyatékának egy részét az álomgyűjteménnyel. A szövegtöredékek tehát valójában mind a festő-elbeszélő tollából valók: az írás aktusa eleve nagy szerepet kap a regényben, s a szerző hangsúlyozza, hogy az önmagának kötelezően előírt napi lejegyzéseken túl – melyek hol csak egy mondatra, hol egy novellányi anyagra rúgnak, ám belőlük a regény gerinceként összeáll egy lineárisnak, főszövegnek mondható történéssor – napi feladat az idegen forrásokból származó jegyzetek, álmok, elmélkedések, beszélgetéstöredékek, levelek másolása is. Ettől a „bejelentéstől” fogva a fantáziánkra van bízva annak a valójában felesleges kérdésnek az eldöntése, hogy a különböző eredetű források egybeépüléséről van-e szó, vagy a festő regényírási technikája a széthasítás, azaz alakjai tulajdonképpen saját alakmásai. Ugyanis van, ami az életek összefonódásán túl a különböző forrásokat rokonítja, vagy ami a tükröződés alapja: az álmok kutatása. Innen tekintve a regény címe gyakorlatilag bármely szereplőt jelentheti: Esztert, aki kezeltjeinek álmaival dolgozik; volt férjét, Pétert, aki operatőrként az álmokról készített film forgatásakor tűnt el Afrikában; Helen Gall apját, aki álmokat rendel, s „bábeli” könyvtárt hoz létre álommal-lélekkel-halállal foglalkozó kötetekből; magát Helent, aki képzeletben, „koponyakönyvtárként” őrzi a tűzben megsemmisült bibliotékát; s elbeszélőnket, aki mindezek történetét eggyé formálja.

Az álom, az álmok leírása és ennek nyelve (az adott kort imitáló stilisztikai sajátosságoktól eltekintve) hangsúlyozottan összeköti a regény alakjait vagy szövegeiket: a pszichiáter feleség pszichopatáit, az irgalmasrendi apácát, Országh Ilonát („Tudják, mi nyűgöz le benne? Hogy egy sok száz évvel előttem élt ember éppen úgy álmodik, és úgy is meséli el, ahogy én.”), a barátokat s mindazokat, akiknek álmát Ursula Obrodovomics szállítja megrendelésre. Az álmokkal a szereplők a lélekhez kívánnak közelebb jutni, s természetesen a lélek és a halál kérdésköréhez. Biblia, orvostudomány, indián hitvilág, alkímia és misztika közös pontjára mutatnak rá a töredékek: „Az álmokban, főleg a rémálmokban ragadhatja meg legkönnyebben a lelket magát.” Az álmok értelmezésében a szerző nem megy egy felszínesebb pszichologizálásnál mélyebbre: az álom a „lélek lakóhelye”, ahol „nem fertőz az értelem”. A saját álom a tudatalattihoz, az álomkutatás a kollektív tudattalanhoz, a „kúthoz” vezethet, ezért, akárcsak a könyvet („kapu”), a lélekhez vezető útja teszi értékessé. A szöveg szerencsére tehát nem az álomfejtés újabb kísérlete, még csak nem is egyfajta pszichoanalitikai tézisregény: színtiszta irodalom, amelyben az álmok nyelvének megalkotása, a nyitott, töredékesen hagyott szöveg öröme a cél, s amelynek nagyszerűségét az álomleírások foglalataként működő remek stílusváltások adják.

Ahogyan lassan eggyéfonódnak a szövegszálak a befogadó számára, s válnak indokolttá kapcsolatuk révén, úgy veszti el kedvét az elbeszélő. „Csak kiábrándító, töredezett valóság van” – állítja. A kollektív tudattalan, a „tudatunk alatt elterülő sötét ősóceán” teljességéhez képest az álmok töredékek, „hullámverések”. Töredékes a történet is: Gall Péter hollétére nem derül fény. A valóság nem kerek, így a regény sem lehet az. A szavak úgyis eleve használhatatlanok, Helen és Izidor feljegyzései elfogytak: „Magam maradtam” – az elbeszélő tehát felfüggeszti az írást (hogy egy év múlva csupán egy rövid bejegyzés erejéig szakítsa meg), s újra festeni kezd. Száraz Miklós György regénye – akárcsak a megrekedt lélekként repdeső pillangó – csupán a fikció szintjén a kudarc regénye: összetett világot építő, nagyszerű játék egy írói próbálkozásról, amelynek minden pillanatát élvezzük. (Scolar, 2017)