Albert Gábor emlékére

Karácsony előtt ki akartam szaladni hozzá,
hogy egy könyvvel örömöt okozzak neki.
Azt írta, most orvoshoz kell mennie,
és egy kis munka is szakadt a nyakába,
de mihelyt befejezi, szívesen lát Budakeszin.
Öt nap múlva már nem élt.
A nagy betegség kíméletesen vitte el,
álmában érte a halál.

Albert Gábor, nagyon tiszteltelek:
könyveidért, sugárzó, tiszta lényedért,
de mindenekfölött a bátorságodért.
A legbátrabb ember voltál, akit valaha láttam,
és életem egyik legszebb pillanatát köszönhetem neked.

A pillanat az volt, amikor harminc évvel ezelőtt
felálltál a Vigadó termében, magányos merénylő,
és frontálisan támadtad meg a diktatúrát.
A szakadék fölött ráléptél a kötélre,
és nem volt védőháló a lábad alatt.
A teremben dermedt csönd, a hatalom urai
sápadtan hallgatták a pódiumról,
ahogy bűneiket sorolod.

A rendszer már recsegett-ropogott,
de nem tudhattuk, hogy mi fog történni veled.
Lestem az ajtót, mikor nyílik,
és visznek el téged a kopók.
Nem vittek el, a hatalom már nem akart játszani a tűzzel,
csak mellőzésed évei folytatódtak,
amíg a pódium sápadt arcai semmibe nem vesztek.

Abban a pillanatban, hacsak pár percre is,
visszaadtad a szabadságunkat,
és ’56 boldogsága fogott el újra.
Ott, abban a teremben nemzeti hősünk lettél,
rád illenek e szavak azóta is, és örökre.