Európa, Európa…

„Az én számomra Közép-Európa az a közérzet, amelyben az abszurdnak az érzése dominál.” Grendel Lajos

Van mítosza, de vajon létezik-e egyáltalán? Valójában micsoda – ha csakugyan létezik? Örökös ábránd, délibáb? A jelent, az itt és most keservét feledtetni hivatott idealizált álomkép vagy reális cél, vagy legalább irány?

„Senkik voltunk, a semmiből kellett mindent előteremteni és elölről kezdve máris óriásokat utánozni” – írja Fábry Zoltán Európa egy kis állama, az akkori Csehszlovákia magyar kisebbségéről 1958-ban. Folytatja: próbálgatásaik alapmotívuma lett ez a gazdaságilag, földrajzilag könnyen, kulturálisan kevésbé egyértelműen behatárolható, meghatározható fogalom: Európa. Pontosabban az az Európa, ami ez időben, az 1900-as évek második felében elérhető, elolvasható, beutazható, belátható volt. A vasfüggönyön túlra a gondolat sem nagyon juthatott el. Legfeljebb csak akkor, ha az éjszaka koromport szórt az ablakokra, és még a Hold is elrejtette egyébként mindent látó arcát egy pillanatra. Így hát jobb híján Közép-Európa lett az eszme, az idol, a cél. A népek barátságát, a hangzatos szólamokat hirdető hatalom háta mögötti cinkos összekacsintás jelszava. Talán Grendel Lajos elképzelését sem hagyhatjuk ki fejtegetésünk szövetéből teljesen: a (cseh)szlovákiai írók Közép-Európán igazából a gondolkodás, álmodozás szintjén is tiltott Nyugat-Európát értették. Az Orosz­országtól, Szovjetuniótól való elkülönülni vágyás szándékába burkolt közép-európaiság a vágyott Nyugat iránti szimpátia kifejezője.

Hogy is ne örvendett volna nagy népszerűségnek Közép-Európa „irodalmi és nem csak irodalmi” eszméje a csehszlovákiai magyar irodalom kisebbségi messianizmustól izzó boszorkánykonyhájában, annak is egyetlen, de annál nagyobbra becsült irodalmi (kritikai, festészeti, képzőművészeti, népnevelői, magyarságmentő, nyelvőrző) folyóiratában, az Irodalmi Szemlében? Tőzsér Árpád és a két László (Dobos és Koncsol) Szemléjében a hetvenes években cikkek és egész rovatok indultak közép-európai koncepcióval. Közép-európai irodalmi folyóiratok bevonásával: a lengyel Poglodi, a kolozsvári Korunk, a budapesti Kortárs, a cseh Plamen. Igaz, ez utóbbi szándék csak szándék maradt, 1968 szele és az újra erőre kapó szocializmus végképp elsöpörte a közép-európai irodalmi lapok együttműködésének még csak reményét is.

Az egység kétségbeejtő hiányának ürességében fogant, Tőzsér Árpád fejéből teljes abszurdság-fegyverzetben pattant ki Mittel úr, a soknemzetiségű, sokidentitású élő legenda mítosza. A mítoszteremtés: létmeghatározás, létmegalapozás. A reszkető kis közösség hozzásimulásának vágya a nagyobb reszkető közösséghez. Mittel Ármin nyelve a közép-európai abszurd, emlékeit sajátosan csehszlovákiai magyar abszurd nyelvjárásban meséli. Ő maga figyelmeztet: egy szavát se higgyük el, megrögzött vagy inkább rögeszmés hazudozó; persze kérdés, ha ez valóban így van, nem hazugság-e ez a kijelentése is. A paródia bölcsőjében ringatták, iróniával takargatták, és a groteszk tejével táplálták. Időnként létét is kétségbe vonják, csak hogy aztán vígan tanulmányozgathassák, boncolgathassák a nem létező, kitagadott tárgyat. Létezik-e egyáltalán? És ha igen, akkor tulajdonképpen micsoda? Politikai, irodalmi, földrajzi vagy társadalmi értelemben felfogott létező? Ezek kombiná­ciója? Ha igen, milyen mértékben? Melyek az esztétikai jellemzői? Ha ugyan vannak ilyenek. Ezek a kérdések egyben a (cseh)szlovákiai magyar irodalmárok kérdései a (cseh)szlovákiai magyar irodalommal, saját irodalmukkal, saját létjogosultságukkal kapcsolatban. Mint Föld a Nap körül, úgy járja pályáját a (cseh)szlovákiai magyar irodalom a létezés kérdése körül a hittel lobogó „igen” fénye és a „nem” tagadó lemondása között (hiszen nincs felmutatható esztétikai sajátosságokat sűrítő kánonteremtő ereje).

Tőzsér nem tamáskodott, hitt Mittelben – hogyne hitt volna, mikor ő teremtette. Mittel úr hálás alteregó volt: ő írta a költő helyett a verseket. Mire Tőzsér észbe kapott, Mittel írta őt is a vers helyett. A pozsonyi kriptarengetegben, ahol a szavak nélküli beszéd mítoszát teremtette meg a pozsonyi lakótelep ideiglenesen odavarázsolt kútjánál. A bazini elmegyógyintézetben is, ahol azt sem tudta, miről is kell hát hallgatnia, így a biztonság kedvéért naponta írt egy verset, hátha elhallgathatja benne, amit nem kell. E helyen a közép-európaiság ismérveként a zsebből történő szilvaevés tökéletesen elfogadható, bár bevallottan misztikus magyarázat: ily módon fogyasztotta e gyümölcsöt ugyanis Veres Péter a munkatáborban, Mittel úr „(mellesleg költő és szerkesztő)” édesapja és pán Vojtek, a gombászó gyógyintézetes.

Mittel úr, az igazoltan is poeta cretenicus, feltalálta a vers nélküli verset, s ha már így esett, egész kötetnyit költött belőle, ki is adta. Vígan élte világát Tőzsér törzsén gombaként növekedve. Mit sem sejtve örvendezett a kötetnek, mely verseit foglalja össze a kötet címének alapján 1994-től 1972-ig terjedőleg. Emlékeit, elveit, történeteit. A Mittelszolipszizmust, melyben mintha a mittelség, a közép-európaiság is csak a tudat terméke lenne.

Mittel úr az abszurd világának fia, terméke. Mittel úrnak utaznia kell. Vissza Európába. „Méghozzá az egyéniségeknek, a szabadságnak és az autonómiáknak az Európájába, a szellemi-kulturális Európába.” Ahogy akkoriban emlegették: az Európai Házba. Fábry stószi álma valóra vált, utódai, örökösei az általa alapított folyóiratban, az Irodalmi Szemlében lelkesen taglalják a lehetőségeket, álmodozva idézik a Nyugaton gombamód növő kolbászkerítéseket, a kirakatokban csillogó, ingyen osztogatott történelmi elszámolást, igazságot és megnyugvást, megtalált békét és identitást, világirodalom szintű világirodalmat, becsületes politikusokat, felejtést, felejtést, felejtést. Csak kicsit rettegnek, hogy vihar támad a hatvannyolc égtáj felől, és elsöpri a Házat mindenestül, Mitteleurópástul.

A Ház szép, a Ház tágas. Egyszerre ad szabadságot és biztonságot. Lekötelezettséget és önazonosságot. Érdeklődve figyeli Mittel úr történeteit. A közép-európaiságot ki kell írni, el kell mondani, kibeszélni, felfedni a függöny mögött játszott abszurd játék titkait, lerántani az álarcokat, jelmezeket, elbeszélni az elbeszélhetetlent. A Ház Európa nyugati tájain nőtt lakóközössége hitetlenkedve, érdeklődve hallgatja, bámulja Mittel úr monodrámáját. Nagyokat ásít, el-elbóbiskol, mint a gyermek Andersen meséin. (Ki tudja, talán tényleg létezett egy farkashasban megbúvó Piroska is valahol régen.) A gyér közönség nem tud mit kezdeni a mesedrámával. Nem érti. Túlzásnak tartja. „Közép-Európa messzebb esik ma a Nyugattól, mint Szingapúr, Thaiföld vagy akár Zimbabwe.” A mesék világába száműzi Mitteleurópa problémáját Zbigniew Herbert is, Tőzsér kedvelt lengyel költője. A Tőzsér-olvasat makacsul jellegzetesen közép-európai poétikáról beszél a lengyel kolléga versbeszédével kapcsolatban; nem baj, már Közép-Európában is szabad a szabad olvasat.

Gyógyíthatatlan kívülállósága, sőt különcsége, mégis-európai volta miatt Tőzsér tökéletesnek érzi Mittel urat a feladatra: megújítani a kiégett nyugat-európai irodalmat. A (cseh)szlovákiai irodalom kisebbségi messianizmusát Mitteleurópányira bővítve harcba küldi Mittel urat. A küldetés és többletfeladat – mindig kell egy küldetés és legalább egy többletfeladat! –: megújítani a nyugat-európai irodalmat, jelentsen ez bármit, és a missziói feladathoz ragaszkodni kell, még ha ellenállásba kezdene is az a fránya Nyugat. Sőt mi több, azt sem értené, miért is kell hát végül is őt és/vagy irodalmát megreformálni.

Mittel Ármin saját létének meg-, újra-, behatárolásával, jellegzetes esztétikai értékének keresésében és elfogadásában, elfogadtatásában, valamint ezek európai nyelvre való fordításának szent munkájában fáradozik fáradhatatlanul. Eközben Grendel rosszkedve naplójában a demokrácia egyenlősége helyett nacionalizmusok és sovinizmusok megerősödéséről ad hírt, el- és leszámolás helyett hallgatásról. Közép-európai irodalmi lapok főszerkesztőiről, akik – nyugati ésszel felfoghatatlan – még sosem láttak, pláne használtak faxgépet. Megnyílt határokról, amiken átérve a nyugat-európai szerkesztők a pozsonyi irodalmi folyóirat szerkesztőségében megkávéztatva zavart mosollyal azt kérdik: mikor láthatják hát a szerkesztői szobát a számító- és sokszorosító gépekkel.

A nagy közös Európai Ház a különbözőségek jótékony elfedése helyett a különbözőségek, sőt a különbözőségek elfedhetetlenségének és leküzdhetetlenségének szimbóluma inkább. A fal két oldalára szakadt ikerpár hiába vizsgálja negyven év után egymás arcát, semmi hasonlóságot nem lát. Az egyik napbarnított, mosolygós, üde, elmélkedő, bizalommal mosolyogva néz a jövőbe. A másik homlokán barázdát vájtak fűtetlen, telezsúfoltan robogó marhavagonok, bizalmatlan szemmel méregeti a világot, kiábrándult, semmi sem lepi meg. Száját jogfosztások, nyelvháborúk tanulsága préseli össze, tűrt-tiltott-támogatott eszmék és emlékek húzzák cinikus vigyorba. Az egyik a demokrácia, a másik az abszurd nyelvén beszél.

A „Vissza Európába!” kilencvenes évekbeli sikertelenségét a második évezred negyedik évében újra felhangzó „Vissza Európába!” felkiáltás is jelzi. Az újabb visszaságot a lelkesedés teljes hiánya kíséri, a demokrácia-hit megfogyatkozása, az ember, a világot jobbá tenni lehetetlenségének immár velőkbe csontosodott meggyőződése. „Nem vitás, ábrándok, hiú remények és szorongások nélkül kell az új kihívások elé néznünk. Nem az égi manna szakad reánk…” – vélekednek újra az Irodalmi Szemlében a közelgő, egész Európát érintő változásokról.

Mindeközben Mittel úr az Európai Ház egyik félreeső színpadán fáradhatatlanul játssza Nyugat-Európát mentő, újító monodrámáját. A közönség amúgy is gyér sorai egyre fogyatkoztak az idők folyamán, míg végül csupán ő maga lett önmaga közönsége. Unalmában olvasgatott olykor. Mittel úr számára a fordulatot Hamvas Béla az Északi Géniuszról írott könyvének megismerése hozta el. Az Északi Géniusz tükrében önmagát, a Milan Kundera és Esterházy Péter által álmodott, fantázia és tehetség szülte Közép-Európát fedezi fel. Hirtelen egységben látja Nyugat-Európával, pontosabban Mitteleurópát Nyugat-Európa árnyékaként pillantja meg, ahol regények helyett antiregények, drámák helyett antidrámák teremnek. „A Közép-európai Géniusz Európa éjszakája. Amnéziája és lidérces emlékezete.”

A Mittelszolipszizmus című kötet Mittel Ármin Mitteleurópájának irodalommá írása. Utolsó felvonás, helyenként a búcsú érzelgősségével és a leszámolás kegyetlenségével a túl tudatossá vált Közép-Európáról festett kedves festménytől. A költő immár nem Mittel úr kezével írt versei teljes elfordulást, kiábrándulást mutatnak Mittel úrtól és a Mittel-tematikától. Ha kritikusai, olvasói azt várták volna tőle, hogy a közép-európaiság után az európaiságot énekli majd meg, nagyot tévednek. A Leviticus címet viselő új kötetben implicite nem jelenik meg a közép-európai gondolattal való leszámolás, kiábrándultság. A téma és a nyelvezet megválasztása azonban beszédes hiányra hívja fel a figyelmünket.

A Leviticus a klasszikus műveltségbe kalauzol minket. Témáit, szereplőit, nyelvezetét tekintve mintha sokkal régebben, s nem az ezerkilencszázkilencvenes évek végén íródott volna. Ezek azok az évek, amikor végképp világossá vált: az Európai Ház utópia. Mint kiderült, sem a rendszerváltás, sem a szabadság nem hozta meg az identitás megtalálásának, a közép-európai traumák feldolgozásának gyors és egyszerű folyamatát, Közép-Európa irodalmának legitimálását. És nincs is szabadság: „a szabadság, / amely csak halálunk kiteljesedésének választhatóságában / részünk.”

Grendel Lajos ekkor írja meg a Közép-európai polgár című művét, amelynek központi gondolata: az olyan fogalmak, mint Közép-Európa, kiüresedtek. Einstein harangjai című, 1992-es regényének hőse így vélekedik: „Nos, igen, új életet akartam kezdeni, de nem tudtam, hogyan fogjak hozzá, amíg rá nem jöttem, hogy azért nem tudok új életet kezdeni, mert az ember mindig ugyanazt az életet kezdi el, s azért mindig ugyanazt, mert a világ, amelyben elkezdi, mindig ugyanaz a világ, ugyanazokkal a hülyeségekkel, tévedésekkel, logikátlanságokkal – a kiszámíthatatlanságával, szeszélyes kanyaraival, vizenyős rögeszméivel, a megválthatatlanságával és megfoghatatlanságával. Minden jó szándék, amely humanizálni akarja, csupán kényszerzubbony rajta, s attól, hogy kényszerzubbonyt húznak rá, az őrült még nem gyógyul meg.”

S mit csinál Tőzsér? A Leviticusbanaklasszikus műveltséghez menekül. Nem minden szónál beszédesebb-e ez a kultúrmenekülés? Tőzsér Európa-kiábrándultságának hangja a hallgatás. Európába való visszatérésének mozgása az utazás: időutazás. A Mittelszolipszis ben a tudat termékévé degradálja Mittel urat, elhagyja a Mittel nevet, a Leviticusban pedig visszatér „a rózsás labyrinthok és lengedező Zephyrek antik kertjébe”. Az időbe, amikor Európa egy volt még önmagával.

Mittel úr borzasztóan ragaszkodó lény, a széthasított képről is képes kinyújtani a kezét és megfogni a költőét egy-egy vers, motívum erejéig. Például a 2001-ben megjelent Finnegan halála kötet címadó versében. A vers érdekessége, hogy a rendszerváltás évében nyomdafestéket látott Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról kötet Tépések versének alteregója; ahogy Mittel úr Tőzsér bizarr megjelenési formája. Énjének továbbgondolt, meghosszabbított változata. A közép-európai abszurd nyelv után a Leviticusban egy olyan elképzelt nyelv megteremtésére történik kísérlet, „amilyenen esetleg az elképzelt nyelvvesztésünk után értekezünk majd”. Mi, európaiak.

Az Értekezés a nemzet problémájáról című Zbigniew Herbert-vers szabad fordításában még szintén feltűnik Mittel úr, „a sánta költő”, prófétál egy rövidet arról, hogy hiába a közös földrajzi tér és történelmi tapasztalat, még sincs közép-európai közösség. Az egész köteten végigvonul azonban a nemzet-nemzetiség problémája, és azzal a nemzettel való együttélés, akivel a (cseh)szlovákiai magyar irodalmárok a történelem szeszélyei folytán egy országba kényszerültek. És még valami, amire Németh Zoltán is felhívja a figyelmet: az esztétikai fordulat Tőzsérnél. „…az etikus tett csak akkor véglegesedik, / ha esztétikumként fejeződik be.”

Mittel úrral való – azért mégiscsak szívfájdító – szakítását Tőzsér az önkéntes száműzetés sivatagában heveri ki. Az elvonulásnak azonban más oka is van: „E fura kornak / a szellemét nem tudom elviselni. / nem tudom elviselni, / hogy köröttem minden olyan, mintha ripacsok játszanának / egy dilettáns komédiában.”

Az áttörést szintén a Leviticus kötet verse hozza: „ideje lesz önkéntes / számüzetésemből nekem is visszatérnem, s az irodalom / és szellem új műhelyeiben is illőképp tájékozódnom” – írja az Euphorbos monológjában, a kötet egyetlen egyes szám első személyű versében. Mintha Euphorbos, a fiktív filozófus lenne az új Mittel, és: a Leviticus robbanásszerű világgá tágulása a szülőföld-tematikát csupán egyetlen motívummá olvasztja a sok közül.

Összefoglalás Tőzsér Európa-képének és az ezzel szorosan összetartozó fogalmaknak, létezőknek lét-nemlét kérdéséről, a költő viszonyulásáról a kötetek időrendi felsorolásának segítségével:

Történet Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról (1989): Létezem én. Létezik csehszlovákiai magyar irodalom. Létezik Mittel úr és birodalma. Létezik Mittel úr irodalma.

Mittelszolipszizmus (1995): Létezem én. Létezik csehszlovákiai magyar irodalom. Létezik Mittel úr és birodalma. Nem létezik Mittel úr irodalma.

Leviticus (1997): Létezem én. Létezik csehszlovákiai magyar irodalom. Sántán és magányosan, száműzve, létezik Mittel úr, és nem létezik a birodalma. Nem létezik a majdnem nem létező Mittel úr irodalma.

Félnóta (2012): Nem tudjuk, valószínűleg nem létezik Mittel úr, sem birodalma, egész biztosan nem irodalma. Nem tudjuk és nem is érdekes, létezik-e csehszlovákiai magyar irodalom. Én nem létezem.

„Hajlik erre meg hajlik amarra, / szólítja, ami nincs: önmagát, / s honnan is tudná, hogy ilyenkor Isten / hajtogatja, mint szél a fát.”