Nyárelő, sfumato alkony
rezeg a Duna fodrain.
Nem lehet, mi múlttá halkult,
jajszó nélkül kihordani.
A Margit híd csigolyái
meszesedve csikorognak,
budai fák koronáin
parázslik föl minden csillag.
S hordalékká hamuhodik
fényük, hömpölyög a folyó
hátán, sirállyal álmodik
márna, compó és domolykó.
Eljelentéktelenedik
a rakpart, füst a horizont,
föllobban a végtelenig,
s minden kandelábert kiolt.
Rád nehezedik a röpte,
varjú-szürke az éjszaka,
űri mólóhoz kikötve
álmodó bárkák alszanak.
Álmodnak maguknak holdat
lesőharcsák pikkelyei,
uszonnyal főbe csapottan
eszmél magára Isten is.
Hogy a tájnak része vagy-e,
nem tudhatod. Léted a lét
és a nemlét gyúelegye,
sirályvijjogás és sörét.
A MŰVÉSZ ÉLETE
Elrugaszkodás.
Elragaszkodás.
AZ ÉLETMŰVÉSZ
Ragaszkodás?
Ravaszkodás.
A KRITIKUS
Művemen mint roppant monstrancián
fanyalog? Habarcsa cián.
LÉLEKBÚVÁR
Émelyegj lékeket.
Mélyegezz léleket.
ÖRÖKSÉG
Aranyat hagytál rám, aranyrögöt –
rögöt markolok, barna agyagrögöt.
TEREMTÉS
Rozsdagerezd.
TEMETÉS
Gyászgöröngy.
Elme
kötelme.