×

Mozart helyett Mariah Carey?

Az elfeledett Európa a rendszerváltás utáni magyar líra néhány alkotásában (III. helyezett)

Boldog Zoltán

2018 // 02

Amikor egy megfontolt pár gyermeket vár, rendszerint utánanéz az újszülöttnek szánt név eredetének. Ekkor kiderülhet, hogy a választott név talán jól hangzik, de olyan történet kapcsolódik hozzá, amely gyengíti elhatározásukat. Így járhat például a manapság egyre népszerűbb Zalánnal. Ez Vörösmarty Mihály találmánya, méghozzá a Zalán futásában azt a szereplőt hívták így, akit Árpád legyőzött, elűzött a területről. A név tehát egy lúzeré, mondhatnánk mai szóhasználattal és felületes tudásunkkal. Ha viszont alaposabban elmerülünk a témában, esetleg elolvassuk nagy nemzeti eposzunkat, ráébredhetünk arra, hogy bár Zalán nem volt magyar, és valóban legyőzte őt Árpád fejedelem, a szöveg mégis hősként ábrázolja őt. Ilyen szinten valószínűleg kevés szülő merül el a témában, és egyszerűen a névdivat, a jó hangzás befolyásolja döntését.

Döntésük tehát a feledésről is tanúskodik. A nevet választó nem tudja, hogy a középiskolákban gyakran emlegetett mű milyen mitológiai háttérrel ruházza fel a születendő gyermeket – nem is beszélve a magyarságról. Így végső soron a feledés ad nevet a babának, hiszen ha velünk élne a Zalán név eredettörténete, az elűzötté, az idegené, az egyébként hős fejedelemé, akkor feltételezhetően kevesebben választanák ezt a keresztnevet – a Vörösmarty-műben szerpelő karakter összetettsége miatt is.

Identitásunk alkotóelemeinek elfeledése azonban nem csak itt érhető tetten. Hány ember tudná megmondani Magyarországon, sőt egész Európában, hogy a kontinens nevéhez milyen eredettörténet kapcsolódik? Hogyan változik a viszonyunk önmagunkhoz, a tágabb vagy szűkebb értelemben vett hazánkhoz, ha fogalmunk sincs a megnevezésükre használt kifejezésről?

A bátraknak nem okoz gondot az eredettörténet-gyártás, legyen szó magyar írókról vagy leendő szülőkről. Ha bírják idővel, energiával, türelemmel, akkor elkezdhetik a nekik tetsző név anyakönyvezhetővé tételet. Utóbbiak megírják a kérelmet a megfelelő hivatalhoz. 2017-ben például a következő, mindenféle háttérismeret nélkül is könnyen értelmezhető beszélő neveket harcolták ki maguknak az elszánt kezdeményezők: Ajándék, Áldáska, Angyalka, Balzsam, Barack, Bors, Búzavirág, Csatár, Életke, Hófehérke, Gida, Psziché, Remény, Skolasztika, Vanília, Vulkán és Zöldike.

A nevek magukért beszélnek, nem kell különösebb háttértudás hozzájuk. Habár a Hófehérke, a Psziché és a Skolasztika erősen kilóg a sorból. Főként a Hófehérke, hiszen a róla szóló Grimm-mese generációkat kapcsol össze, így mindenki összekacsinthat a közös történetre való ráismerés során. A Psziché és a Skolasztika azonban már magas küszöb. Csak az lépheti át, aki olvasta Weöres Sándor művét, aki ismeri Aquinói Szent Tamás filozófiáját. Látható, hogy a feledésbe merülő eredettörténetek helyett gyakran egyszerűen újakat választ az ember, miközben más nevekhez kapcsolódó történetek jelentős átalakuláson mennek át. A szülő is hasonló munkát végez, mint a romantika korában Vörösmarty Mihály: létrehoz, konstruál, újragondol egy hagyományt.

Ki az az Európa?

A fentiekhez hasonló provokatív újragondolásra hív minket Szálinger Balázs Az éhező Európa című verse (megjelent 2002-ben, az Új Forrás 9. számában). A versbeszélő új attribútumokkal ruházza fel a kontinensnek nevet adó nőalakot, és ezzel egy új történetet kapcsol Európához, amely egyrészt tovább-, esetleg felülírhatja Europé elrablásának mítoszát. Másrészt azok számára, akik nincsenek birtokában Agénor király lánya és a görög főisten kalandjának, egy új eredettörténetként is értelmezhető.

A Szálinger-vers az „éhező” jelzővel egy olyan tulajdonságot társít Európához, amely leginkább Afrikához kapcsolható. A kontinensre inkább a bőség a jellemző, és Europé elrablásában is hangsúlyozott tény, hogy egy király gyermekéről van szó. Az éhező Európa azonban számos helyen átformálja a róla alkotott képet:

„Az éhező Európára gondolok, / aki otthon fekszik, és tizenegy van; / a női aléltság legkedvesebbje / ringatja lepedő hullámain; / őszintébb a királylányi szerep / sosem volt még; a sárga lepedőre / tálak kerülnek, hússal, datolyával, / és amíg alszik, nem tudja, hogy éhes.”

Európának lenne mit ennie, mégis éhes. Sőt átalussza éhségét, elalélt állapotban találjuk. Ez az Európa már nem az, akit Zeusz bika képében elrabolna. Ez már egy lusta, mihaszna nőszemély, aki elkényelmesedett saját jólétében, és még azt sem képes megbecsülni, hogy kiszolgálják.

A versbeszélő ezt az erősen kritikus hangot már a második versszakban ambivalenssé formálja:

„Az éhező Európára gondolok, / aki otthon fekszik, és tizenegy van; / minden hibát megfüröszt egy sajátban, / most is, egész eddig őt baszogattam; / pedig nincsen élet őrajta kívül, / és ha mégis: az fél egyig beleépül…”

Megtudjuk, hogy Európán kívül nincs élet, és azt is, hogy a hibák megvallása terén az említett nő a folyamatos elodázás állapotában van. Érdemes felfigyelnünk azonban arra is, hogy Európa magába olvasztja a rajta kívüli életet. Ebbe beleolvashatjuk az asszimilációs folyamatot, amellyel a kontinens nyugati országai europaizálják az ideérkezőket. Példaként említhetjük a török vendégmun­kásokat, akiknek a gyerekei már német iskolákban csiszolják tökéletessé némettudásukat. De az elszánt versolvasók váteszt kiálthatnak, hiszen a mai migrációs helyzet is összekapcsolható a verssel. Ha így közelítjük meg Szálinger művét, akkor ő igen optimista ezzel a folyamattal kapcsolatban: Európa gyorsan magába olvasztja a jövevényeket, hisz tizenegy óra és fél egy között nem túl sok idő telik el. Akkor sem, ha Európa életét egy kozmikus napként szemléljük, és ezzel feleltetjük meg a versbeli tizenegy órát.

„Míg alszik, hallgat a krumplisütős, / hétkrajcár-keresős, füstös napokról, / amikor az szívja el az utolsót, / aki több vért mutat fel kiskanálon – / Így éljük fel a macskánk hagyatékát: / ő is él, amíg az utolsó bolha, / pedig tudjuk, hogy ez már a mi vérünk – / kis pöttyök a lelkiismereten.”

Az elodázás mellett az elhallgatás vétke is terheli Európát, s aki azt hinné, hogy ez már a múlt, téved. A foltok ott vannak a mi lelkiismeretünkön is, a kollektív tudattalanba beleivódtak az egykori bűnök, abból a hagyatékból élünk mi is, annak vérszívói, élősködői vagyunk. Kemény szemrehányás ez az európaiaknak, akik azt hiszik, hogy nincs közük a világháborúkhoz, a náci és a szovjet haláltáborokhoz.

„Harmonizáló életeink, / mint Isten viccei, csak kezdetek: / hogy, ha jók vagyunk, túlnőjünk a viccen, / belezavarodjunk, s elmondjuk mégis, / s társsá fogadjuk azt, ki beleszisszen.”

Az európai polgár harmonikus, gondtalan élete valójában pillanatnyi – erre utalhat Szálinger a vicc metaforájával. Ebből adódóan a vén kontinenshez kötődő létünk eredendően diszharmonikus. Így Európa jelene a versbeszélő szerint egy szerencsés pillanat, s ha véget ér ez a vicc, utána a zavar következik. Ez a pillanatnyi európai harmónia teremt közösséget azok között, akik itt és most élnek, a 2000 utáni Európában. S ne feledjük, ez a vicc úgy hangzik el, hogy a ki nem beszélt múltbeli események, a lelkiismereten lévő pöttyök ott vannak a háttérben. Ez avatja az európai létformát az ambivalensen túl groteszkké Szálinger versében. Ezt erősíti fel Az éhező Európa csattanója is, amelyben a „formatervezett, friss és törődött” ördög helyezi a gyümölcsöket az alélt nőalak mellé. Talán éppen az ördögtől kényelmesedett így el? Európa démoni erők uralma alatt állna?

A helyzet talán nem ilyen drámai, hiszen a versben a következőket olvashatjuk: „a bágyadt misztikumnak adta át / tereit a helyzet romantikája”. Ezzel a szöveg egy olvasásmódot kínál, saját értelmezésének nehezen forgatható kulcsát nyújthatja át. A romantikustól a misztikusig, sőt a mágikus realizmusig sorakozó szóképek azt sugallják, mintha Európa kezdene ráébredni arra: „nem biztos az, hogy jobbra valók vagyunk”. A vén kontinens felsőbbrendűségének tudata, önbizalma is megtörni látszik, s ebből adódóan illik rákérdezni arra: ki is az az Európa?

Úton egy új Európa felé

Az eredet elfeledésének és az európaiságunkat érintő alapelemek elmozdulásának problémáját veti fel Petőcz András Európa rádió, éjszaka című verse, amely nem mellesleg csonkolva (mint Európa rádió) a szerző 2005-ben megjelent kötetének címe is. Ebben a Szálinger-műhöz hasonló időszembesítéssel találkozunk, és a felszínes olvasat rögtön rábukkanhat az egykori határok eltűnésének említésére, az egyetlen országgá alakított kontinens illúziójának felvetésére: „megyek keresztül az országomon, négy tenger mossa határaimat”. A megszólaló összeveti a versbeli helyzetet a tizenöt évvel azelőttivel, amikor „visszafordítottak, / hogy itt nem léphetem át a határt, mert / a vízumom ezt nem teszi lehetővé, akkor / le kellett térnem egy mellékútra”. Látható, hogy Petőcz itt az Európai Unióval azonosítja, és hazája megnagyobbított, határtalanná tágított verziójának tekinti Európát. Legfontosabb tapasztalata a schengeni országok közötti átkelés gördülékenysége. Az élményt a következőképpen határozza meg rögtön a felütésben: „mintha álom, olyan az egész”.

Ha viszont tovább bontjuk a versben megjelenő Európa-tapasztalatot, hasonlóan ambivalens és groteszk képekkel, pontosabban – rádióról lévén szó – hangokkal találkozunk, mint Az éhező Európában. Az uniós országokon átgördülő versbeszélő a rádión keresztül érzékeli Európát, miközben „új állam képzeletbeli határvonalán” rohan át időről időre. A rádióbeli konferálás mindig az adott állam saját, hivatalos nyelvén történik, például először flamandul, majd más, a beszélő számára ismeretlen nyelven. A dídzsé (a vers ebben a formában használja a szót, ezzel domesztikálja, magyarrá és a magyarhoz idomítja) tehát nemzeti, tükörzi az adott állam szuverenitását. Ez viszont a hallgatónak idegen, hiszen többször hangsúlyozza bizonytalanságát a nyelvet illetően utazás közben. A különböző nemzeti rádióállomások kínálata között mindössze három olyat talál, amellyel párbeszédbe tud kerülni. Itt a dialógus konkrétan azt jelenti, hogy többször elkezd beszélgetni a rádióval a megszólaló. Az egyik ilyen ismerős „európai” tapasztalat Phil Collins, a másik Mariah Carey, a harmadik pedig Mozart.

Ha jobban megnézzük a fenti listát, láthatjuk, hogy az utazó és Európa (az Európai Unió) között két kortárs könnyűzenei előadó és egy 19. századi európai zeneszerző teremt közösséget. Az előbb emlegetett álom itt válik minimum ambivalenssé, összességében groteszkké, hasonlóan a Szálinger-vers tapasztalatához. Az utazó Európában egy amerikai és egy angol énekestől származó világsláger segítségével érzi otthonosan magát. Ebbe még besegít Mozart is, de a globalizált kortárs tapasztalathoz képest a szigorú értelemben vett európai kultúra kisebbségben marad. Ráadásul az utazó csak Phil Collinsnak és Mariah Careynek tud válaszolni, Mozartot passzívan hallgatja, csodálja: „mozartot játszanak / valahol, könnyedén, / játékosan törnek elő a zongorahangok / a rádióból, szól az európa rádió, mozart szól / könnyedén, / játékosan, mint az álom, olyan az egész”. A nagy zeneszerző képviseli Európa múltját, az öreg kontinens hagyományait, de olyan hangemlékművel, amely nem mozgatja meg az „országáért” rajongó utast. Az angol származású Phil Collinsszal viszont baráti hangot üt meg a versbeszélő: „hello! i must be going!, üvölti, / nekem is, gondolom magamban, rohanok / tovább”. Ehhez hasonlóan elkezd csevegni az amerikai sztárral is: „mariah carrey / hihetetlen magas hangon azt énekli, / hogy always be my baby, szinte könyörög, / nem tudom, mondom magamban, / majd meglátjuk, mariah”.

A két popsztárnak adott válasz azonban különböző. Az európai Phil Collinsszal összeköti a kényszeres utazás tapasztalata, hiszen az angol énekes azt üvölti felé: „mennem kell”. „Nekem is” – érkezik rá a megszólaló válasza. Az amerikai előadó szövegében elhangzó csábítást azonban elhárítja. „Örökre légy a kedvesem” – énekli Mariah. „Majd meglátjuk, mariah” – feleli erre a versbeszélő. Az amerikai felszólítás tehát nem vált ki belőle azonosulást. Sőt még az énekesnő vezetéknevét is helytelenül használja (Carey helyett carreyt ír).

A párbeszédből fakadó öröm azonban közös Phil Collins és Mariah Carey esetében is. A Petőcz-vers beszélője a két világhírű kortárs előadó hallattán éppen a globalizált Európának örül meg, ez teszi neki ismerőssé az egymás után következő ismeretlen államokat. „Láthatatlan államhatárokat lépek át, / ismeretlen nyelveket hallgatok, / és minden nagyon, / nagyon is ismerős” – olvashatjuk a zárlatban. Az európai hagyományok feledése itt is hasonlóan radikálisan jelenik meg, mint Az éhező Európában, de Petőcz költeménye megnevezi az úton szerzett tapasztalatát, az európaiság néhány hétköznapi (utazás és rádiózás közben elcsípett) alkotóelemét. Az utazás fontos tanulsága, hogy az európai polgár számára továbbra is idegenek maradnak más nemzet hagyományai, miközben a közös európai tudás (Mozart) erőteljesen globalizálódik (Phil Collins, Mariah Carey).

Szálinger Balázs és Petőcz András verse között azonban adódik egy számos veszéllyel teli átjáró. Ez pedig Lászlóffy Aladár Ó, Európa szebb jövője című verse, amely a Korunk 2004. januári számában jelent meg. Ez időben is hidat képez a 2002-es Az éhező Európa és a 2005-ös Európa rádió, éjszaka között. Ami viszont tematikailag ezen művek között helyezi el az opust, az egy olyan európai kulturális kódrendszer írásba foglalása, amellyel az olvasó bátran tesztelheti európaiságát. Ha pedig erre szánja magát, könnyen alulmaradhat, és ráébredhet, hogy talán mégsem ő jelenti Európa szebb jövőjét. Ebben az értelemben Lászlóffy Aladár műve a legszemtelenebb, legradikálisabb, miközben látszólag ez ad legtöbb fogódzót az olvasáshoz.

Az egyik ilyen kapaszkodó a megjelenés helye, hiszen Lászlóffy költeménye felkérésre érkezett a Korunk 2004-es januári lapszámába, amelynek tematikája a következő kérdés köré épült: Kiegyező Európa? Az aktuális szám bevezetőjében a következőket olvashatjuk: „A Deák Ferenc-bicentenárium ugyancsak jó alkalom volt a nemzetek közötti kiegyezés lehetőségén elgondolkodni, a 2004-es év pedig inkolttá teszi (mint ahogy az számos nemzetközi tanácskozáson is történt) a vissza- és előretekintést…”

Ebben a kontextusban érdemes közelíteni Lászlóffy Aladár verséhez is. Ez ugyanis olyan szimbólumrendszerrel dolgozik, amely felfogható egy nagy Európa-tesztnek, előre- és visszatekintésnek a kontinens múltjára és jövőjére vonatkozóan. Ebből a szempontból ugyanaz az alaptémája, mint a korábban említett két versnek: a hagyomány feledésének feltérképezése és az európaiság új elemeinek felvillantása.

Lászlóffy Európa-verse nagyon szűkszavú, de már a kezdő sor olyan szimbólumot kínál nekünk, amely egyszerre vonatkoztatható Európára, Magyarországra és a kettő közötti viszonyra is. „A világhír s a tulipánok” – így szól az első mondat. S a tulipán rögtön jelentheti magát a kereszténységet (gyakran a Krisztus vérét összegyűjtő kehellyel azonosítják), de lehet magyar díszítőelem is, amely a termékenységet jelképezi. Ezen túl kifejezheti a keleti származást, hiszen bizonyos források szerint a magyarság nem a hollandoktól vette át a tulipánhagymát, hanem hozta magával a steppéről. Már ebből a képből látható, hogy a vers igyekszik olyan szimbólumokat választani, amelyek egyszerre magyarok és európaiak, így próbálja meg hangsúlyozni a kultúrák egyívású voltát, a lapszám tematikájához igazodva a magyarság és Európa „kiegyezését”.

A következőképpen folytatódik Lászlóffy verse:

„Mi voltunk hajóvontatók / s átkalózkodtuk a világot. / Ki süllyessze el a hajót? // »Mentsétek meg a lelkeinket – – – –« / Most már a partokon belül / nagyobb kaland is meglegyinthet, / mint azt, ki Titanicra ül.”

Ebben az esetben a „mi” egyaránt vonatkozhat az európaiakra, akik gyarmatosították (átkalózkodták) a világot, és metaforikusan a steppén vándorló, majd kalandozó magyarokra is. Az európaiság és a magyarság közti kétértelműség játéka uralja továbbra is a sorokat, és éppen a szimbólum értelmezésének ez a szabadsága az, amely az Európa-tesztben választás elé állítja az olvasót: kire, kikre vonatkoztatja a fentihez hasonló megjegyzéseket. Ez azért is lényeges, mert a vers egyfajta válsághangulatot teremt, főként az SOS nemzetközi vészjelző rövidítés eredeti jelentését felidézve (Save Our Souls, azaz: mentsétek meg lelkeinket).

A válsághangulat körvonalazásához, a vészjelzés okának kipuhatolásához újabb bonyolult szimbólumrendszeren kell átrágnunk magunkat:

„Az ördögre is rácsodálkozz. / Mozart nagy krumpliérlelő. / Egy pillanatra mindent áthoz / érzékeny ablakán a kő. // A városaink, térdig hóban. / A lelkünk fehér kottalap. / Valami fáj vegyült a jóba. / Más Grimm-meséket mondanak. // A bolygó hollandik nevében / elszabadult Atlantiszán / előttünk költő jár az éjben. / Ki válthat meg, avagy ki szán?”

Az európaiság olyan fontos kulturális összetevői jelennek itt meg, mint Mozart (ne feledjük, Petőcz versében ő képviseli az európai hagyományokat), a Grimm-mesék (ne feledjük, Hófehérke neve most vált anyakönyvezhetővé Magyarországon), a bolygó hollandi és Atlantisz. De nézzük meg alaposabban, mi történik velük! Mozart egy kiváló krupmlifajtaként él tovább, a Grimm-mesék megváltoztak, a bolygó hollandik nevét kisajátították, a költő Atlantisza elszabadult, a megváltás kétséges, vagy maga a megváltás ténye, Jézus Krisztus tevékenysége feledésbe merült. Ezen tapasztalatok kapcsolják Lászlóffy Aladár versét Szálinger Balázs és Petőcz András költeményéhez. Európa múltjának feledése (Mozart mint krumpliérlelő) és újrakonstruálása (más Grimm-mesék) mind­három mű közös tapasztalata, vagyis az európaiság fontos fogalmai egyszerűen tartalom nélkülivé váltak.

Lászlóffy verse furcsa módon zárul:

„Indítsátok a lelkeinket! / Vaslovagok, vasutasok, / akármilyen paróka inthet, / bármekkora zászlócska sok. // Mint most a hó. S a tulipánok, / s az űrhajónyi fellegek. / Várnak a waterlooi lányok. / De most már végleg nem megyek.”

A költeményt éppen ez a buzdítás („Indítsátok lelkeinket!) teszi ambivalenssé, groteszkké, valamint az, ahogy a megszólaló kivonja magát ebből a helyzetből („végleg nem megyek”). És itt tűnik fel Európa, az európai és/vagy a magyar lelkek passzivitása, hiszen buzdítani kell őket a cselekvésre. Amíg egykor átkalózkodták a világot, most hasonló állapotban vannak, mint Szálinger Balázs versében az éhező Európa, aki tizenegykor még otthon fekszik. Európa tehát elveszthette világformáló jelentőségét s azt az ambíciót, amely korábban jellemző volt rá. Most inkább a világ formálja Európát, mint Európa a világot. Mozartot leváltja Mariah Carey, vagy egyszerűen csak krumplifajta lesz a nagy zeneszerzőből. Európa neve jelentés nélkülivé válik, ezért új mítoszok gyárthatók hozzá. Az európaiság fogalmai átalakultak, nehezen értelmezhető szimbólumokká váltak, amelyek csak a beavatottak számára hozzáférhetők. Az Európa nevet úgy használjuk, mint a szülő, aki a divat, a megszokás alapján nevet választ gyermekének, de fogalma sincs a mögötte rejlő történetről, a név eredetéről. A rendszerváltás utáni líra három bemutatott költeménye azt sugallja, hogy a magyar költészet felismerte ezt a jelenséget, és a maga eszköztárával reagált rá. A költők érzékeltetik a problémát, a hagyomány elértéktelenedésének, a feledés felgyorsulásának folyamatát. A magyar költészet ezen néhány látlelet alapján ott tart Európával kapcsolatban, ahol Vörösmarty és romantikus kortársai tartottak a Zalán futása idején a nemzeti múlthoz való viszony kialakításában. Érzik és jelzik, hogy valami elveszett és veszendőben van a magyar eredettörténetből, és itt az idő az újragondolásra, új mítoszok és nevek alkotására. Mert Európa neve kellemes hangzású, akár a Zalán vagy a Hófehérke, de a hozzá kapcsolódó történetben Mozart már krumplifajta, és miközben aléltan éhezik, a háttérben Mariah Carey énekel.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben