Vörös és fekete

Fiatal költő korában Szorel Gyula kiállhatatlan, kötekedő alak volt, vitat 
kozott, provokált, sőt gyakran verekedett is, élvezte, hogy faluja ruszti-
kus viszonyai közül kiszabadulva, a város polgári biztonságában büntet-
len kötekedhet, hogy társai s a nála idősebb, kiérdemesült írók az izgága-
sága ellenére sem verik agyon. Tudta, hogy tulajdonképpen visszaél a ci-
vilizációs korrektség s a jóízlés szabályaival, de úgy gondolta, neki, aki
nemcsak jó kádervéleménye kedvéért írta, hogy szegény szülőktől szár-
mazik, ennyi fór alanyi jogon jár. Mások akkoriban rendre a látszatával
tüntettek „szegénységüknek”, ő viszont hiteles nincstelen volt. (Nemigen
volt rá büszke!) Esztétikáját mindenesetre saját kedvenc íróihoz szabta, s
nem az Írószövetség határozataihoz, hogy az üvöltöző párttitkárokról, a-
kik szintén alakítani akartak itt-ott a fazonján, ne is beszéljünk. Ma már
dohos a téma, de akkoriban ő ezzel az Istent, illetve hát a Párt vezető sze-
repét kísértette, magyarul: bajkeverőnek számított, s krakélersége ráadásul
sértette nemcsak a hatalmat: kollégái számára is kényelmetlen, zavaró je-
lenség volt. (Otthon, a faluja ősi önkényrendszerében már sokkal kisebb
lázadásokért is csattant volna a pofon, nyílt volna a bicska.) Neki azonban
akkor Stendhal volt a mérvadó, komolyan vette kedves írójának militáns
ars poeticáját: bármely szalonba párbaj a legjobb belépő – kész volt bár-
kivel megvívni, hogy bejusson az irodalom legelőkelőbb szalonjaiba, s
párbajra készen kutatott Pozsony leányai s szépasszonyai között a tehetős
Rênalnék után. De hát a naptárak akkor nem 1830-at, hanem 1957-et ír-
tak, s a Duna magyar s csehszlovák oldalán nem a Bourbonokat restaurál-
ták, hanem a Rettenes Joszif halála után megroggyant létező szocializmust.
S a láthatáron nem villogtak befolyásos szépasszonyok és leányok, s ami
rosszabb: nem villogott előkelő irodalom sem. Nem volt hová beverekednie
magát. Egyre kívül maradt valamin, mint Kertész Imre az 1956-os forra­dal­mon
Az angol lobogó ban. Csakhogy neki (Szorelnek) a kint történtekkel párhuza-
mos olvasmánya („titkos élete”) nem Thomas Mann volt, s nem is Goethe
tanulmányai, hanem a Vörös és fekete: hajtotta késő sodra egy volt akarat-
nak; úgy érezte, valahová neki is fel kell törnie, s az nem ment provokáci-
ók, kötekedések nélkül. 1958-ban aztán résnyire nyílt egy ajtó, s a résen át
valaki René Charral és André Bretonnal érvelt: Vittem kiváltságom a jelen
sorson át / A soknyílású azúr felé, gránit különszakadásba, meg hogy Asz-
szonyom háta fölfelé menekülő madár . Vörös alapon sárgán csorgott az em-
lékezetes antológia címe: Mai francia költők. A szerkesztőnek, Dobossy
Lászlónak ezen előkelő szalonjában a vers addig bizonyítatlan léte hirtelen
láthatóvá vált, s Sz. J. diadalüvöltve dugta be lábát az ajtónyílásba: ez az!,
ebbe a társaságba vágyott kezdettől fogva! De mikor a pozsonyi Írószövet-
ség költészeti szakosztályában felfedezéséről lelkesen beszámolt, a szakosz-
tály titkárától, a Novotny-féle restauráció szintén kopasz, de paróka nélküli
Descoulis-jától azonnal megkapta a dekadens Nyugat ügynöke pecsétet, ami
egy fiatal költő számára akkor azt jelentette, hogy bajosan lesz belőle nyug-
díjas idős költő. Tudta ezt jól a mi fiatal poétánk is, s bár arra még telt lobo-
gó indulatából, hogy a jegyzetfüzetéből kitépett lapot (amelyre sebtében ezt
jegyezte föl: „XY – ez volt a titkár neve – ellenségnek sem jó!”) mintegy
„véletlenül” az Írószövetség klubjának öblös foteljában hagyta, nemes ha-
ragja eme utolsó fellángolása után azonban aznap, a „Vörös Begy” folklór-
együttes fellépését követő estélyen holtrészegre itta magát. De szó szerint,
s miután egy lépcsőről legurult, s ott maradt elnyúlva a lépcsősor aljában,
az énekkar basszistája s a zenekar brácsása egy praktikábel nevű színpadi
deszkaemelvényre annak rendje-módján felravatalozta – még gyertyákat
is tettek a fejéhez. S miután ilyenképpen elparentálták, még le is fotózták,
s a kísérteties fényképet másnap vigyorogva a kezébe nyomták. Szorelt a
gyászos kép mélyen megrázta. V. Károly német-római császár jutott eszé-
be, aki az uralkodásba belefáradva állítólag előre megrendezte a temetését,
s a templomi búcsúszertartást egy oszlop mögül nézte s könnyezte végig.
Szorel égi jelnek vette a fekete képet, akárcsak korábbi látomását is a mo-
dern francia költészet vörös szalonjáról: valaki fentről ekképp inti: ideje
hátat fordítania a földi hiúságoknak, várja a soknyílású azúr, az ő sorsa is a
gránit különszakadás, s nem a földi hatalommal folytatott béka-egér harc.
S lőn! 1958-ban, a vörös francia versantológia megjelenését követően any-
nyi minden történt a magyar költészet egyetemében s Szorel Gyula versei-
ben is, hogy mindazt előszámlálni itt helyünk sincsen, befejezésként még
csak annyit írunk be virtuális irodalomtörténetünkbe, hogy érdemes lenne
megvizsgálni: a szocialista realizmus aszálya után a modern magyar költé-
szet vajon nem az egykori, szürreálisan vörös francia versgyűjteménnyel
kezdődött-e. Szorel Gyula, fiatal poéta mindenesetre 1958-ban vonta visz-
sza magát a létezőből a lét és a vers javára.