Tóth László: ...nagy haszna a Teátromnak

Tóth Lászlót nemcsak költőként, íróként, kritikusként, irodalom- és művelődéstörténészként tartjuk számon, hanem színháztörténet-íróként is. Forgatjuk a komáromi színjátszás történetét feldolgozó, „…miként hajdan az apostolok” és Déryné nyomában címmel 1997-ben és 1998-ban Dunaszerdahelyen kiadott műveit, nagyra becsüljük bibliográfiai tevékenységét, felhasználjuk megbízható adatait, idézzük megállapításait. Tudjuk róla, hogy kizárólag a mai Szlovákia magyar színházi múltja érdekli, s mélyrehatóan feltárta Komárom és Pozsony 1918 előtti színházi életét, számba vette a kisebbségi magyar nyelvű szín­játszás elmúlt évszázadának eseményeit, s hogy ebben a témában felbecsülhetetlen értékű munkát végzett.

Nála szerencsésebb kutatók olyan művészek pályaképét rajzolhatják meg, akik a tétova kezdetektől eljutottak az egyedüli fokmérőnek tekintett sikerekig; és olyan intézmények történetével foglalkozhatnak, amelyek bemutatása számot tarthat a nagyközönség érdeklődésére is. Ha a színházi jelenség nem illeszkedik a kor fő áramába, s a publikumot nem hozzák lázba a premierek, ha a színházigazgatók állandó pénztelenséggel küzdenek, az állam pedig adminisztratív eszközökkel avatkozik be a szabad versenyen nyugvó színházi életbe, felmerül a kérdés: miért veszteget szót a színháztörténet-írás a kudarcokra.

Tóth Lászlót szerencsére nem érdekli ez a vélekedés, és konok kitartással vizsgálja, hogy a két regionális központban, Pozsonyban és Komáromban mi jellemezte a magyar nyelvű színjátszás évszázadait. Legújabb, …nagy haszna a Teátromnak. Régi és új színháztörténeti dolgozatok Komárom és Pozsony múltjához című kötetében ennek az évtizedes kutatómunkának legjelentősebb eredményeit adja közre. A könyv előszavában a szerző megindokolja, miért érezte kötelességének – a (cseh)szlovákiai magyar politika-, társadalom-, népesség- és művelődés-, valamint művészettörténeti kutatások szűkösségének ellenére –, hogy hozzájáruljon a „mai Szlovákia, vagyis a volt Felföld” színháztörténetének feldolgozásához. Kiemeli, hogy a „magyarországi, illetve a magyar nyelvű színjátszás történetének igen fontos szakaszai, fejezetei esnek az 1918–1919-ben a történeti Magyarországtól elszakított területekre (így a mai Szlovákiához tartozókra is), a magyar nyelvű iskolai színjátszás kezdeteitől a vándorszínészet kialakulásán keresztül egészen az 1918–1919-es főhatalomváltásig”…

Különös érdekessége Tóth László munkájának, hogy az elszórtan megjelent művek kötetbe rendezve, egymással dialogizálva, új összefüggésekkel lepik meg az olvasókat, s az apró, addig egymástól elszigetelt, epizódoknak tűnő események az új szövegkörnyezetben más megvilágításba kerülnek. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az írásokból izgalmas, fordulatos olvasmány formálódott, amiben része lehet a szerző írói, szerkesztői múltjának. Nem pusztán az adatokra, a nevekre, a bemutatók dá­tumára figyelünk, élvezettel olvassuk a nagyszerű stílusban megírt történeteket, fel-felsóhajtunk, amikor arról van szó, hogy újból meg kellene vetnie a lábát a magyar színtársulatnak Pozsonyban vagy Komáromban. Elgondolkodtató, hogy a magyar művészek a 19. század elejétől szinte napjainkig mindig fennkölt érvekkel indokolták a színjátszás szükségességét, elnézést kértek, hogy játékuk még nem tökéletes; a közönség látszólag elfogadta az érveket, valójában pedig azt várta, hogy fordulatos cselekményű, szórakoztató műveket lásson kiváló művészek összecsiszolt előadásában. Hogyan is írta 1844 szeptemberében Levél egy színész barátomhoz című versében Petőfi Sándor? „Kenyért keresni színészek leszünk, / Nem a művészet szent szerelmiből, / S haladni nincsen semmi ösztönünk. / »Pártolj, közönség, és majd haladunk,« / Mond a szinész: és az meg így felel: / »Haladjatok, majd aztán pártolunk;« / És végre mind a kettő elmarad.”

Akadnak azonban felemelő epizódok is a vidéki színjátszás történetében. Tóth László részletesen elbeszéli Komárom színháztörténetének alig ismert időszakát: 1849 nyarán Pázmán Mihály társulatának az volt a feladata, hogy a szabadságharc végnapjaiban hozzájáruljon „a jó hangulat fenntartásához” a városban. Ennek időszerű, érdekes darabok előadásával igyekezett eleget tenni. Az ostromállapot kihirdetése után, 1849. július 15-én került színre Futó János komáromi honvéd tüzér Budavár visszavétele az osztrákoktól című történeti színműve. Szinnyei József naplójából kiderül, hogy a színi direktor „önkénykedett a szerzővel szemben, nem lévén elegendő személyzete, és a darabban előfordulandott ágyúzások és fegyverropogások jelen körülmények közt eltiltattak, azért az első és az ötödik felvonást kihagyta”.

Tóth László több olyan színházi jelenségre is fényt derített, amelyekre eddig a magyar színháztörténet-írás egyáltalán nem figyelt fel. A 19. és 20. század fordulóján Pozsonyban állandó vita zajlott arról, hogy a magyar vagy a német együttes tartson-e előadásokat az őszi és téli évadban, amikor jóval többen látogatták a bemutatókat. Relle Iván színházigazgató úgy akart úrrá lenni ezen a nehézségen, hogy magyar és német társulatot szervezett, és kétnyelvű évaddal próbálkozott – nem sok sikerrel. De az a megdöbbentő tény is kiderül Tóth László összefoglalásából, hogy az impériumváltáskor a gazdag tradíció ellenére milyen gyorsan sikerült Pozsonyban a magyar színjátszást leépíteni. A szer­ző még arra is ügyelt, hogy ne egyoldalúan mutassa be ezt a folyamatot – átnézte a szlovák lapokban megjelent írásokat, s ismertette a szlovák kutatók álláspontját.

A kötet dolgozatait Komárom és Pozsony színházi életét összefoglaló értekezésként is olvashatjuk. Ám amíg Komáromban a második világháború után, 1953-ban újra megindult a magyar színjátszás, Pozsony kulturális élete másfél évszázad alatt teljesen megváltozott. A szerző rámutat, hogy „Pozsonyban – s ez tágabb összefüggésben is ritka – fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltás zajlott le”. A folyamat eredményeképpen az 1930-as években teljesen megszűnt a magyar színjátszás. Tóth László jóvoltából szerencsére nem nyomtalanul tűnt el. Bízzunk benne, hogy a napjainkig tovább élő komáromi színjátszás krónikájának megírására is sor kerül Tóth László újabb műveiben, s nagyszerű kutatómunkája folytatásaként értő elemzésekkel járul hozzá a félmúlt színházi eseményeinek feldolgozásához, hiszen – mint maga írja – „Komáromnak mint színházi városnak az utóbbi közel fél évszázadban a magyar színjátszás fontos terepei között a helye”. (Gondolat, 2016)