Balkonládák

ma megöleltem a szomszéd nénit – tulajdonképpen nem
is szomszédunk: eggyel alattunk lakik srégen az észak
felé néző kis egyszobások egyikében – lementem hozzá
vasárnap délben azaz egy kicsivel utána nehogy tetten
érjem az egyszemélyes szegényes ebéden ami mégis:
milyen takaros milyen fűszeres-illatos és milyen kis nett
abroszos terítéken tálalódik általa saját magának ahogy
illik és ahogy illet magunktól a tisztelet minket mikor már
senki mástól – szóval én a ládáimból kiásott jó nagy trupp
évelő virágot vittem neki hogy mielőbb ültesse ki az üresen
árválkodó cserépbe és ő kávét főzött nekem cserébe és
tejszínport rakott bele aztán beültünk abba az egy szem
szobába – én a fotelba ő a kemény székre mert a puhától
megfájdul a lába – és még egy jót beszélgettem vele míg
elszürcsöltük a hibátlan kávét majd utána még kiálltunk a
keskenyke teraszra fölfele lesve megcsodálni az én évelő
virágaimat amiknek a java mindig így késő tavaszra jön elő
hogy ő gyönyörködhessen benne – na persze ha a kertje
azon a meredek hegyi lejtőn még mindig meglenne ugyan
nem lelne örömet az ilyen gangos kis balkonládák szűk
gyönyörében – de azért nem bántuk mégsem hogy legalább
ennyi amibe mód van a tágabb lelket belelehelni legalább
alsó hangon: egy sor láda a gangon majd egy perfekt
kávéval a kislánypúderszagú özvegyszobába beülni aztán
búcsúzásul hogy beleleheljük amennyire lehet az örömöt
a virágok s a másik közelségének tudata felett: egy szoros
egy meleg egy igazi hosszú ölelés ami a balkonládákkal
együtt ha alaposabban meggondoljuk már nem is kevés

Ki tudja

mesterem nem lehet 
hogy azt higgyük
mi ültük meg a dombot

mester hisz mindig van
ha másképp nem
lefelé még egy ösvény

és aki lefut ott
én mesterem
ki tudja nem fölér-e

Keresztapám

az úton szembe egy öreg
biciklivel: nedves szemek
bennük a mélykék – szép cseres
arcán a fény: egész olyan
te jönnél szembe még velem
ha nem nézek rá s képzelem –
hisz ha sandítok még lehet!
– ó legbalgább hiánytünet! –
hisz csak beszélnénk! és ha nem
csak újra ott a körtefa
és csirkedrót között a rossz
lépcső alulsó fokán
ahol a tégla már kijár
újra a teredben veled

a meszelt gádor rejtekén
míg benn csörömpöl az edény
– nem haraggal csak amolyan
asszonyi hévvel amire
mindig van ok ha nincsen is –
te meg kinn ülnél s veled én
kivel megbúva ott megint
lehet nótázni is kicsint
és felzokogni is lehet
a gádor hűvös rejtekén
a háborúban odalett
öcséd után ki rég halott
ki eddig még sosem hívott
de most elindulsz megleled

jaj csak még egyszer ott veled!
hogy elmondjam hisz nem lehet
míg él az élő mert tilos
mert bűn ilyen pecséteket
feltörni míg mind megvagyunk
ha túl is minden titkokon –
de most már legalább neked
hogy mim voltál apám helyett
hogy mit osztott nagy jó kezed
milyen áldást a görcsös ujj
s amit fogott a rossz bicsak
hogy mit szeltél te ott nekem:
ideges érbe életet
miben a kedv a rőt erő –

mert hogy nem csak a „katonát”
nem csak ozsonnát annyi szent
szalonna- és kenyérdarab
fején a sapka-paprika
ahogy adtad a jó falat
nem étel volt: te jó-magad
amit kapott a kisgyerek
átvenni játszó kedvedet
ami megtart ha én hagyom:
a gondba csillanó derű
fajtámból ami kiragad
vérembe új oldóanyag
amitől lassul édesül:
szelíd szívedből egy adag

máig megtart ha én hagyom
ez megmaradt – a többi csak
gyászkórság makacs tünet:
elözvegyülve kinn a szín
ráérett termés fönn a fán
ágakra száradt árvaság
ha lepotyog is hasztalan
körötte űr verandapor
kötény hullája vasszeget
rángatva táncol hűl a pad
bádog fülén a görcsös ujj
fogása villan fönn a fal:
borotvatükröd megrepedt
üvegje szór hiányjelet