×

Marosi Gyula: Generalisszimusz az Akácfa utcában

Vasy Géza

2017 // 12

Már félszázad múlt el azóta, hogy Marosi Gyula legelső elbeszélése megjelent, amelyet 1970-ben követett a pályáját indító elbeszéléskötet. Az után írhattam róla először.

Akkor indult, egyelőre évkönyvként a Mozgó Világ, s abban én szólhattam hosszabb elbeszéléséről vagy inkább kisregényéről, A pikulás ifjú ról. A fiatal író a prózakötetek után az MTV dramaturgja, filmtörténetek, forgatókönyvek írója lett. Ez műfajváltásra késztette, kényszerítette őt, majd a rendszerváltás után, annyi más nemzedéktársával együtt – még ereje teljében – nyugdíjassá kellett válnia. Vannak, akik ebbe belerokkannak, s képtelenek már kissé más módban, de továbbra is teljességre törő életet élni. Marosi Gyulának különös szerencséje volt: lélegzetvételnyi szünet után visszatalált a hagyományosabbnak nevezhető szépirodalmi epikához.

Az első szűkebb értelemben vett emberöltő, azaz mintegy 30-35 év után lett íróvá, a másodikban filmesként dolgozott. S mire eljött a harmadik szakasz, ismét a szépíró szólalhatott meg. A nílusi krokodil (2011) ésA Dunánál (2014) után legutóbb a különös című Generalisszimusz az Akácfa utcában című könyvét olvashattuk.

Marosi Gyula csak hónapokkal idősebb nálam, egyetlen tanévnyi korelőnye van. Csaknem egy időben tanultunk meg olvasni s megjegyezni azt a kezdetben alighanem kimondhatatlannak látszó kifejezést, hogy generalisszimusz. Aki rátekint a könyv címlapján a fényképre, azonnal 1956 forradalmára gondol, s arra a legelső éjszakára, amelyen a feldühödött tömeg ledöntötte Sztálin gigantikus méretűre tervezett szobrát, s elvonszolta a Nagykörút sarkára, az Akácfa utcáig.

Az író történetei – s a beléjük szőtt életregény – azonban nem ekkor kezdődnek, hanem azokkal a változásokkal, amelyeket 1948–49 táján a még éppen csak iskolássá váló kisgyerek is kényszerűen megtapasztal. Közvetlenül nem is Sztálinnak, hanem Rákosi Mátyásnak és hírhedett korszakának köszönhetően. A gyerek abban a világháború utáni korszakban növekedik, amelyben csaknem mindenki szegény, nélkülözésre kényszerül s megfélemlített. Ugyanakkor lelkesedni kell, otthon viszont azt súgják a gyereknek, hogy másoknak lehetőleg semmit se mondjon a családjukról. A terror korszaka volt ez, s a szénhiány miatti tanítási szünetek alatt egy álomvilágba menekülhetett tízévesen, fellelkesülve az Egri csillagok csodálatos történetén. A régi törököket lehetett utálni, győzelemről álmodozni. Ám még a kiskamasz világában sem képes győzni a magyarság. Betegségében, lázálmában a Padisah győzelmét látja, csak nehezen képes meggyógyulni.

A 20. század évtizedeiben, úgy vélem, szinte minden olvasni szerető kisgyerek beleélte magát Gárdonyi Géza regényvilágába. S mire a gyerek kamasszá serdült, tizenöt évesen, gimnazistaként élhette meg 1956 hihetetlenül összetett napjait. A magyarság diadalát, az igazságos társadalom eljövetelének hitét, majd azt a keserű tényt, hogy a szovjet birodalom nem távozik el. Eger várának sikeres védelmét százszor is eljátszotta a gyerek, 1956 szabadságharcának, forradalmának viszont már úgy lehetett résztvevője, mint szinte mindenki, aki átélhette ezeket a napokat akkor is, ha egyszerűen csak ott volt, eggyé válva a névtelen tömeggel, azzal a népakarattal, amely fel akarta számolni az utált rendszert. Az író szóhasználata szerint Rákosi, ez a „pocsék figura lett a magyar történelem legjobban utált, legmélyebb gyűlöletet és megvetést kiváltó alakja – ameddig még jegyzik a magyar történelmet.”

1956 októberében pedig azt lehetett felismerni: „ez már valódi forradalom, a magyar szabadságküzdelmek százévente égre futó csillaga! Az én életemben! Olyan esemény, ami benne lesz a történelemkönyvekben!”

Azért is érdemes és szükséges mindezt akár százszor is kimondani, mert hatvan év elmúltával már csak a legidősebb nemzedék erősítheti meg és igazolhatja a tényeket. Elveszített világháborúk, bűnök, vétkek, igazságos és igazságtalan békekötések, a nagy nemzetek hidegvérű közömbössége után a magyarság megtisztult, felszabadult, naggyá tudott válni még akkor is, ha eltiporták.

Marosi Gyulának ezek az elbeszélései nemcsak a szabadság himnuszát és a rabság siralmát örökítik meg, hanem azt a meggyőződését is, hogy ami egyszer példává válhatott, ami fenséges arcát mutatta a történelem számára, az örök életű. Az egymásra következő nemzedékek hajlamosak a feledésre, a nemtörődöm legyintésre, főként akkor, ha az ő életidejüket megelőzően történt valami lényeges a nemzet sorsában. Most a hatvanadik évforduló időszerűvé tette az újabb nemzedékek számára is a megemlékezést, s azt is, hogy megörökítsék mindazt, amit elődeik átélhettek.

Marosi Gyula elbeszéléseiben mindig nagyfokú a személyesség, ugyanakkor tárgyiasságra is törekszik. A forradalom napjainak kivételével nem történnek vele rendkívüli dolgok. Miként az egész ország legtöbb polgára, ő is a szürkének nevezhető, egyre kevésbé komor, de a felszabadult örömöt, jókedvet ritkán megengedő évek, évtizedek szorításában tölti életét.

A terrorból átléphettünk egy békésebb korszakba, amikor kijelentették, hogy leraktuk a szocializmus alapjait, s végleg megszűnt a magántulajdon átka, majd elkezdődhetett a fejlett szocialista társadalom építése. Újabb tizenöt-húsz év múltán viszont az egész rendszer, csődtömeget hagyva maga mögött, átmenekült a kevesek számára követhető ezredfordulós régi és új kapitalista piacgazdaság világába. A drasztikus változásokat hol fel-felvillantó, hol pedig elhallgató vagy meghamisító rendben az író sohasem hallgatja el a véleményét. Mindegyre sorakozó élettapasztalatai alapján már nem az lesz írói szemléletében a meghatározó, hogy vannak számunkra való és elviselhetetlen rendszerek, korszakok, hanem az, hogy az emberiség folyamatosan megcsúfolja a felvilágosodás korában irányadóként megjelent fejlődéselvet, a boldogulás lehetőségét. Mert azt ugyan megírhatja Marosi Gyula – s az ő nemzedéke is –, hogy mintha derengett volna életünkben a napfény, de mivé fog válni ez a remény húsz vagy harminc év múlva?

Az író számára nemcsak a forradalom volt meghatározó élettapasztalat, hanem a sorkatonai szolgálat is. Elsősorban nem az emberiesség kiáltó hiánya miatt, hanem mert a világháborús veszélyek aggasztónak mutatkoztak. S mindez bele tudott villanni egy évekkel későbbi kirándulás szépségébe is: a vakító fényvillanások egy atomtámadás vízióját keltették.

Marosi Gyula azonban mégsem olyan agg próféta, aki a világ pusztulását jövendölné. Tudja, hogy bizakodni lehet az egymásra következő nemzedékek életláncolatában.

Az új kötetben a legfontosabb, a legbiztosabb pozitív érték a természetélmény. Számára nem leigázni, nem birtokba venni kell a természetet, hanem alkalmazkodva hozzá, szeretettel, gondoskodással őrizni, védeni a természet és az ember örök egymásrautaltságát. A hegyoldali földterület isteni ajándéknak bizonyul a feleség és a férje számára, s hamarosan gyermekük, majd unokáik is természetszerető emberekké válnak, miként erről korábbi írások is tanúskodtak. S ezt erősíti meg, szinte végakaratként vetve számot az elmúlással is: „hogy ezen a csodálatos kék bolygón többé ne legyen az isteni csodák millióiból összeálló élet: elfogadhatatlan”. (Magyar Napló, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben