×

Ferdinandy György: Meglátogatjuk a múltat

Farkas Gábor

2017 // 12

„Fölkereshetnéd ifjúságod; / nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot” – írja József Attila Eszmélet című versének nyolcadik versszakában. Ez a számvetés egyik mindig vissza-visz­szatérő aktusa nemcsak az írói életművekben, de – mondhatjuk – minden ember életében. Hogy kinek mikor, milyen eseményhez köthetően bukkan elő az elme rejtekéből, mikor eszmél a lélek létösszegzésre, az már változó; tudjuk – elég, ha csak József Attila 1934-es versére gondolunk –, min­dennek nincs köze életkorhoz vagy egészségi állapothoz.

Ferdinandy György újabb elbeszéléseiben az emlékezet alkotta összegzés egyfajta írói önreflexióként értelmezhető. A szerző hazatérése óta már sokadik életrajzi ihletettségű könyvét tarthatja kezében az olvasó, de Ferdinandy írói tehetségét mutatja, hogy ezek az írások attól még nem válnak sablonossá, önismétlővé, hogy a történelmi háttérkép – a második világháború, 1956 vagy az emigrációban töltött évtizedek – visszatérő keretet adnak a történeteknek. A visszaemlékezés, az évek megidézése nem csupán történelmi tabló Ferdinandy Györgynél, hanem véleményalap. A nélkülözés, az elveszettség, a szerettek halála ugyanis önmagában tragikus lehetne a történetekben, de az önreflexió vissza-visszatérő, olykor ironikus hangneme mégiscsak időszerűvé és árnyaltabbá teszi a történelmi távlatokban alámerülő, és ebben az iróniában azért összekacsintó írót és olvasót egyaránt. Író és olvasó egymásra találása ez a szövegben: ha van, ez lehet Ferdinandy egyik „titka”.

„Ki tudja, mit keresett ebben a háborúban […] A németeknek magyar volt, a magyaroknak német katona. […] A fiait pedig nem érdekelte, hogy az apjuk maradványaiból mi lett” – így fogalmazza meg a szerző az örök emberi elveszettséget az Ostrom című elbeszélésben. Ez nem a csehovi típus, az önmaga számára is érdektelen felesleges ember, csak a mindenki másnak az… Hiszen háborúban minden lélek anyaggá merevedik. Anyaggá, számadattá, eltűntté: „Felnőttek nemigen jártak azokban az időkben az utcán. A legtöbb férfi hadifogoly volt vagy hősi halott.” A mára már tucatnyi irodalmi adaptációban ábrázolt ostrom utáni képeket a személyesség, az életrajzi érintettség, valamint a groteszk stílusárnyalatba hajló önreflexió teszi izgalmassá (pl. „Az, hogy a szeme láttára kirabolják, akkor, ott a kertben, eszébe se jutott”; „Senki se tudja, ki volt: nyilván ennek köszönheti, hogy a neve fennmaradt”).

A könyv négy római számmal megcímzett fejezetben tárgyalja hat évtized sorsalakító történéseit és a személyiség erre adható reflexióit; az emlékezet a kapcsolóelem tehát történet és reflexió között: a szerző emlékezete. Ilyen értelemben a szerző mesélő és elemző egy személyben. Az elbeszélésből időről időre „kiszóló” narrátor olyan mondatai, mint: „Néha eszembe jut: lehet, hogy így, állandó védekezésben éltem le az egész életem”; vagy: „A sorsukban, öt nemzedék sorsában, ha kicsiben is, de egy egész ország sorsa benne van” – olyan felületre emelik az epikus elbeszélés tartalmi összetevőit, amelyben történetmondás, önreflexió és személyes líraiság alkot „hármas egységet”.

A második „titok”: zaklató mivoltukban is a megnyugvás zakatoló ütemességét hordozó, folyton visszatérő és egymásra utaló ellenpontok az elbeszélésekben. Ilyen például a Hurrikán című történet kihangosított gondolatában a veszélyes vihar előtti feszültség és az ’56-os események összegző egymásra hangolása egyetlen mondatban, egyetlen emlékezet alkotta képben: „Amíg szól a rádió, még él a remény. Csapataink harcban állnak…” [kiemelés a szerzőtől]. Amíg az éter hullámain keresztül jönnek a hírek, addig van élet – a trópusi vihartól házaik védelmébe menekülő lakosok és a budapesti forradalmárok lelkében egyaránt. Vagy: „nekünk, írópalántáknak óriási nyitást jelentett »a Nyugat«. […] Ott, akkor reménytelen vállalkozásnak tűnt ez a lapalapítás” – fogalmazza meg Ferdinandy György az előbbihez hasonló ellentétre épülő emlékképben a Műhely, a nyugati emigráns magyar irodalom legfontosabb fórumának elindítását a Fogadtatások – Két vállra fektetni a Vadnyugatot című elbeszélésében, egyszerre kifejezve a lapszerkesztők reményteli bizakodását és kétségbeejtő helyzetét. Az ellenpontok mellett eltalált párhuzam egyébként a Nyugatfolyóiratra utalás az idézett mondatban és a címben: Ignotus, Osváth és Fenyő Miksa nem emigrációban, mégis hasonló szituációban lehetett 1908-ban, a Nyugat indulásakor a politikai légkört és a magyar irodalom léthelyzetét illetően.

A Meglátogatjuk a múltat című kötet Ferdinandy György utóbbi két évben írt elbeszéléseit, riportjait – ahogy a szerző nevezi: műfajtalankodásait – tartalmazza. Mint ilyen, a nyolcvankét éves író azon könyveinek sorába illeszthető, amelyek az elmúlt hatvan év – a II. világháború, 1956, az emigrációban töltött évtizedek és a rendszerváltást követő esztendők – életrajzi vonatkozásain túl, az emlékidézés adta kereteket kiaknázva egyformán lehetőséget adnak olvasónak és szerzőnek a társadalmi/történelmi reflexióra – nem nélkülözve az iróniát sem. Ez az irónia, illetve önirónia, valamint az a fajta tömörség, amellyel Ferdinandy több oldalra, fejezetre terjedő gondolatokat is képes néhány szóban megfogalmazni, teszi üdítően frissé, olvasmányossá az elbeszéléseket. (Magyar Napló, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben