×

Ferdinandy György: Meglátogatjuk a múltat

Farkas Gábor

2017 // 12

„Fölkereshetnéd ifjúságod; / nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot” – írja József Attila Eszmélet című versének nyolcadik versszakában. Ez a számvetés egyik mindig vissza-visz­szatérő aktusa nemcsak az írói életművekben, de – mondhatjuk – minden ember életében. Hogy kinek mikor, milyen eseményhez köthetően bukkan elő az elme rejtekéből, mikor eszmél a lélek létösszegzésre, az már változó; tudjuk – elég, ha csak József Attila 1934-es versére gondolunk –, min­dennek nincs köze életkorhoz vagy egészségi állapothoz.

Ferdinandy György újabb elbeszéléseiben az emlékezet alkotta összegzés egyfajta írói önreflexióként értelmezhető. A szerző hazatérése óta már sokadik életrajzi ihletettségű könyvét tarthatja kezében az olvasó, de Ferdinandy írói tehetségét mutatja, hogy ezek az írások attól még nem válnak sablonossá, önismétlővé, hogy a történelmi háttérkép – a második világháború, 1956 vagy az emigrációban töltött évtizedek – visszatérő keretet adnak a történeteknek. A visszaemlékezés, az évek megidézése nem csupán történelmi tabló Ferdinandy Györgynél, hanem véleményalap. A nélkülözés, az elveszettség, a szerettek halála ugyanis önmagában tragikus lehetne a történetekben, de az önreflexió vissza-visszatérő, olykor ironikus hangneme mégiscsak időszerűvé és árnyaltabbá teszi a történelmi távlatokban alámerülő, és ebben az iróniában azért összekacsintó írót és olvasót egyaránt. Író és olvasó egymásra találása ez a szövegben: ha van, ez lehet Ferdinandy egyik „titka”.

„Ki tudja, mit keresett ebben a háborúban […] A németeknek magyar volt, a magyaroknak német katona. […] A fiait pedig nem érdekelte, hogy az apjuk maradványaiból mi lett” – így fogalmazza meg a szerző az örök emberi elveszettséget az Ostrom című elbeszélésben. Ez nem a csehovi típus, az önmaga számára is érdektelen felesleges ember, csak a mindenki másnak az… Hiszen háborúban minden lélek anyaggá merevedik. Anyaggá, számadattá, eltűntté: „Felnőttek nemigen jártak azokban az időkben az utcán. A legtöbb férfi hadifogoly volt vagy hősi halott.” A mára már tucatnyi irodalmi adaptációban ábrázolt ostrom utáni képeket a személyesség, az életrajzi érintettség, valamint a groteszk stílusárnyalatba hajló önreflexió teszi izgalmassá (pl. „Az, hogy a szeme láttára kirabolják, akkor, ott a kertben, eszébe se jutott”; „Senki se tudja, ki volt: nyilván ennek köszönheti, hogy a neve fennmaradt”).

A könyv négy római számmal megcímzett fejezetben tárgyalja hat évtized sorsalakító történéseit és a személyiség erre adható reflexióit; az emlékezet a kapcsolóelem tehát történet és reflexió között: a szerző emlékezete. Ilyen értelemben a szerző mesélő és elemző egy személyben. Az elbeszélésből időről időre „kiszóló” narrátor olyan mondatai, mint: „Néha eszembe jut: lehet, hogy így, állandó védekezésben éltem le az egész életem”; vagy: „A sorsukban, öt nemzedék sorsában, ha kicsiben is, de egy egész ország sorsa benne van” – olyan felületre emelik az epikus elbeszélés tartalmi összetevőit, amelyben történetmondás, önreflexió és személyes líraiság alkot „hármas egységet”.

A második „titok”: zaklató mivoltukban is a megnyugvás zakatoló ütemességét hordozó, folyton visszatérő és egymásra utaló ellenpontok az elbeszélésekben. Ilyen például a Hurrikán című történet kihangosított gondolatában a veszélyes vihar előtti feszültség és az ’56-os események összegző egymásra hangolása egyetlen mondatban, egyetlen emlékezet alkotta képben: „Amíg szól a rádió, még él a remény. Csapataink harcban állnak…” [kiemelés a szerzőtől]. Amíg az éter hullámain keresztül jönnek a hírek, addig van élet – a trópusi vihartól házaik védelmébe menekülő lakosok és a budapesti forradalmárok lelkében egyaránt. Vagy: „nekünk, írópalántáknak óriási nyitást jelentett »a Nyugat«. […] Ott, akkor reménytelen vállalkozásnak tűnt ez a lapalapítás” – fogalmazza meg Ferdinandy György az előbbihez hasonló ellentétre épülő emlékképben a Műhely, a nyugati emigráns magyar irodalom legfontosabb fórumának elindítását a Fogadtatások – Két vállra fektetni a Vadnyugatot című elbeszélésében, egyszerre kifejezve a lapszerkesztők reményteli bizakodását és kétségbeejtő helyzetét. Az ellenpontok mellett eltalált párhuzam egyébként a Nyugatfolyóiratra utalás az idézett mondatban és a címben: Ignotus, Osváth és Fenyő Miksa nem emigrációban, mégis hasonló szituációban lehetett 1908-ban, a Nyugat indulásakor a politikai légkört és a magyar irodalom léthelyzetét illetően.

A Meglátogatjuk a múltat című kötet Ferdinandy György utóbbi két évben írt elbeszéléseit, riportjait – ahogy a szerző nevezi: műfajtalankodásait – tartalmazza. Mint ilyen, a nyolcvankét éves író azon könyveinek sorába illeszthető, amelyek az elmúlt hatvan év – a II. világháború, 1956, az emigrációban töltött évtizedek és a rendszerváltást követő esztendők – életrajzi vonatkozásain túl, az emlékidézés adta kereteket kiaknázva egyformán lehetőséget adnak olvasónak és szerzőnek a társadalmi/történelmi reflexióra – nem nélkülözve az iróniát sem. Ez az irónia, illetve önirónia, valamint az a fajta tömörség, amellyel Ferdinandy több oldalra, fejezetre terjedő gondolatokat is képes néhány szóban megfogalmazni, teszi üdítően frissé, olvasmányossá az elbeszéléseket. (Magyar Napló, 2017)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben