×

Halmai Tamás: Tündérbukfenc; Seb és szellem; Örömmévalóság

Bartusz-Dobosi László

2017 // 12

Párhuzamos világok márpedig léteznek. A test, szellem, lélek síkjai nem egymás alatt-fölött és pláne nem egymás ellen, hanem egymás mellett, egymásért működnek. Kiegészítik, támogatják, segítik a kiteljesedésre predesztinált emberi életet. Ezeknek a világoknak a bemutatására tette fel életét a Poétika (Réka – Örömmévalóság) tündérvilágának megálmodója, Halmai Tamás, aki néhány hónapon belül három különböző műfajban, „akcentus nélkül” (Oszaka hercegnője – Örömmévalóság) artikulálja elénk Weörestől, Pilinszkytől, Vasaditól tanult gyermeki miszticizmusát. Írásaiban a százados szellemi nyomorban láncra kötött gondolatok szabadon engedésével világkapukat nyit meg. Tolmács, aki e világok, gondolatok között közvetít, más világok híreit hozza: „dimenzióvándor” (Osztálytársak – Örömmévalóság). „Nagyhitű” a kicsinyhitűek között, aki az irodalomban nemcsak irodalmat lát. Ő maga az írásaiban szereplő, békepipákat faragó „Gyógyversárus” és „Lassú Víz”, az indián, a maga bölcsességével.

Halmai világai műfaji sokszínűségük ellenére is egyneműek, evangéliumi szóhasználattal: „együgyűek”. Mindegy, hogy mit és hogyan, a lényeg, hogy nem hallgathat. „A világból leginkább a versek és az angyalok érdeklik” (Asztalizen 20 – Örömmé­valóság). Meséi, gyermekversei, prózái, esszéi, jegyzetei csak megnyilvánulási formáikat tekintve különbözőek, nyelvi játékainak, szellemi kísérleteinek, metafizikus kiskompozícióinak papírra vetése közben szinte föl sem pillant élethivatásul választott „sakkjátszmájából, melyet csupa világos bábuval játszik, senki ellen” (A keresztény vándor 13 – Öröm­mé­valóság). Ötletessége a jelentéserősítő nyelvi játékokat tekintve kimeríthetetlennek tűnik, lásd a Világágyás című novellát a Tündérbukfenc kötetben, vagy éppen az Örömmévalóságból a Derű és mámor egy gondolatát: „Logoszmennyország, szómámor; az írás mint jógagyakorlat”. Vidám, gazdag és fényes szókincse nemcsak halott szavak artistamutatványos kirakata, érezzük, hogy megélt valóság: „Reggelente egy csésze fény” (Iszák – Tündérbukfenc). Világít és melegít, mint Vasadi, „akit megvesz az Isten melege” (Akit megvesz az Isten melege – Örömmévalóság).

Írásaiban „angyalt fest a falra” (Tolmácsok – Örömmévalóság). Szentéletű sztarecekre jellemző tömör bölcsességei idős mestert sejtetnek kötetei mögött, holott csak egy konyhaasztal mellett dohányzó, „koffeinhullámokon” (Az angyal, aki szerette a bluest – Örömmévalóság) ringatózó, kortalan misztikust rejtenek gondolat-Halmai.

„A világ bonyolult, de Isten egyszerű” (Mint misztika – Örömmévalóság) – vallja a szerző, akinek szövegeiben a benne serkenő hitet, Krisztusországba való zarándoklatát követhetjük nyomon. Erről vall Egy ötstrófás regény című önelemző esszéjében. Ugyanezt támasztja alá a Szútravaló ciklus egyik, ars poeticának is tekinthető verse: „Cserélj helyet magaddal / s légy aki volnál / fényszerzet javas­angyal / másvilágpolgár” (Életrajzás – Örömmé­valóság). S ennek megerősítéseként elmélkedhetünk egyik „gyermekversének” filozofikus mélységein is: „Ha bábozol, gondolsz-e arra, / mire gondol a báb, / míg száját tátja szép szavadra, / ha kitátod a szád? // Éjszaka a sarokba téve / ügyel-e saját életére? / Van-e bábja, akibe lelket / titkon ő is puhán lehelget? // S ha bábozol, gondolsz-e arra, / hogy valaki talán / téged is mozgat jobbra-balra / még nagyobb színpadán?” (Bábok – Tündérbukfenc).

Sokat ír, de röviden. Mert „Ha valami összefoglalható három mondatban, minek szétaprózni háromszáz oldalon? S minek a három, ha egyetlen mondatban is kifejezhető? (És minek a mondat, ha csendben is maradhatunk?)” (Asztalizen 61 – Örömmévalóság). Halmai életfilozófiája nem újszerű gondolatokon alapul, mégis unikálisan hat a mai olvasó számára. Nyugodt lélekkel nevezhetjük őt a jóság és a szeretet újkori, apokrif evangélistájának. Minden erejével imává formálja a szavakat, amelyeket különös érzékkel képes a kontempláció néma tömörségével a papírra meditálni. Általánosságban megállapítható, hogy magát a költészetet tekinti egyfajta imádságnak. Úgy is bánik vele. S ha nem is nevezhetjük Halmait dogmatikus értelemben egy-egy vallás elkötelezettjének, hitéhez, misszionáriusi lelkületéhez nem férhet kétség. Gondolatai panteisztikusak, lénye, életformája, hivatása szerzetesi.

De kik lehetnek ennek az általa „alapított” rendnek a tagjai? Ahogy a Névjegy-variációkban írja: „Fényszerzet. Üdvhajhász. Létszerész. Bibliofilkó. Reményíró. Gyógyírnok. Pszichopaca. Elvarázsló. Tengerkerülő. Örömhírnök. Mosolynok. Istenfüggő. Hétrétalvó. Rémálomszuszék. Javasangyal. Jóvivő. Másvilágpolgár. Túloldalnok. Szívtáti. Sárga Lacsin. Dalai málna. – Egyszóval ember. (Két szóval: amnéziás angyal.)” (Szútravaló 155. – Örömmévalóság). Három szóval: maga Halmai Tamás. (S engedtessék meg, hogy e fenti sorok olvasója, e lenti sorok írója tehessen annyi személyes észrevételt, hogy maga is szívesen csatlakozna a botladozó tanoncok e fényes novíciusseregéhez!)

A Tündérbukfenc Halmai első, kifejezetten gyermekirodalommal foglalkozó kötete, amely az alcím szerint verseket és meséket tartalmaz gyermekeknek és felnőtt gyermekeknek. Úgy érezzük, hogy a szerző felfogása szerint nem is érdemes másként felnőttnek lenni: csak így, gyermeki lelkülettel. S hogy a Halmai-korpusz kerek, egész, összefüggő, bizonyítja a másik kötetből vett idézet: „Ne gyerekeskedj. Nőj fel: légy gyerek!” (Asztalizen 79. – Örömmé­valóság).

A rendkívül igényes kivitelezésű Tündérbukfenc, amelynek különlegességét adja, hogy egy pécsi gyógypedagógiai intézet fiataljai illusztrálták, 32 mesét és 96 verset tár 7 ciklusban az olvasó elé. Már a cím is beszédes: metafizikus és egyszerű, teo­lo­gikus és játékos. Mint az alkotója.

Két verset különösen is fontosnak tartott a szerző kiemelni. Ezek A világ meséje és A szeretet meséje, mintegy keretversek állnak a kötet elején és végén. Kiemelésük azonban nemcsak formai, hanem tartalmi is. A szerző felfogását ismerhetjük meg belőlük írásról, szeretetről: e két dologról, melyet élethivatásul választott magának. „Egy bölcs meséje a világ, / ülnek körben az angyalok, / úgy hallgatják meleg szavát, / s én velük örvendezem, nahát, / hogy én is mesehős vagyok! // Ezek szerint ha én mesélek, / abban is él a lélek? / Óva mondom történetem: / nyelvem hegyén világ terem” (A világ meséje). Az író felelőssége a társteremtő mivoltában rejlik. Mert aki ír, létrehoz, teremt. S cseppet sem mindegy, hogy mit és hogyan!

Bármennyire is meghökkentő, de a Seb és szellem kötet, mely esszéken, kritikákon s két beszélgetésen keresztül ad átfogó képet Báthori Csaba írásművészetéről, szervesen kapcsolódik a fentiekben tárgyalt mesekönyvhöz. Ugyanannak a lírauniverzumnak egy másik dimenzióját mutatja be. A hátsó borító megfogalmazásához kapcsolódva állítjuk, hogy a Hölderlin–Rilke–Pilinszky–Nemes Nagy–Báthori angyali spiritualitásának ívéhez immáron Halmai is kapcsolódott. Írásaikkal, szavaikkal, verseikkel a mennyország felé nyújtózkodnak, a transzcendens faggatásából veszik tárgyaikat, így ilyen értelemben „könnyű testben járnak” („Isten legyen az asztalunknál” – Seb és szellem), de közben, mint valami szellemi vérkeringésben, mindvégig ott lüktet mondataik mögött a fölismerni vélt valóság, hogy minden világ már itt, a földön is megvan. „Költőnek nincs világ, nincs másvilág más, / mint a vers” (Báthori: Költői haszon).

Az esszéket, recenziókat, életrajzi adatokat, beszélgetéseket, recepciókat magában egyesítő kötet – még így, lábjegyzetek nélkül – kismonográfiaként is kiválóan helyt állna az esetleges irodalomtörténészi vizsgálódások pergőtüzében. A könyv a Napkút Kiadó gondozásában, nemcsak belső tartalmával, hanem kifejezetten igényes külsőjével is esztétikai élményt okoz az olvasónak. Jó kézbe venni az elegáns, fehér-fekete kötetet, amelynek borítóját Albrecht Dürer Arion című (1514) képének egy részlete díszíti. A lantjátékával a természetet (delfineket) is elbájoló dalnok nemcsak a vizsgált költőnek, hanem magának a szerzőnek is mintapéldája lehetne. Mert bár Halmai ezt Báthoriról írta, de akár magáról is írhatta volna: „A Báthori-próza: költészet” (Sietség nélkül – Seb és szellem). A Halmai-próza is az.

A két előző kötetnek és az egész eddigi életműnek a megkoronázása, esszenciális sűrítménye az idei harmadik korpusz, az Örömmévalóság , amelyben a szerző mindazt, amit eddig írásról, vallásról, szeretetről megtanult, most olyan gyógysűrítményként tárja elénk, amely „Ázár Lervin” csodapatikusának lélekpatikáját juttatja eszünkbe. Gyógyít, de csak ha mi is akarjuk. Hat ciklusa hatfajta megközelítést, gyógymódot ajánl a keresőnek. A Javasangyal, a Mesebona, aMűkedvelés, a Szútravaló, az Éléskarma és az Asztalizen mind-mind más műfajban mozognak (koanok, novellák, példázatok, versek, dalszövegek, aforizmák), de azonos a szándék: a „Nyelv­angélium” (Asztalizen 1793. – Örömmévalóság) megteremtése. Ez az eredetileg a költészet különleges megközelítésére létrehívott szójáték – talán maga a szerző sem sejtette, amikor megalkotta – ars poeticává nemesült az életműben. A kifejezés magába foglalja ugyanis azt a két dolgot: eszközt (nyelv) és formát (evangélium), amelyek egyben élethivatásszerű tartalmat is jelölnek.

Halmai nyilván nem véletlenül idézi a kötetében Győrffy Ákos egy, az irodalomról, írásról vallott nézetét: „Közelebb írni magam az Istenhez.” (Akit megvesz az Isten melege – Örömmévalóság).Ebben az életműben is ez történik. Halmai valódi „Plasztikai sebész, aki műtét helyett könyvet ad páciensei kezébe. (Az olvasó ember arca megváltozik. Megszépül.)” (Szútravaló 197. – Örömmévalóság) Mert azzal, hogy közelebb írja magát az Istenhez, minket is magával emel az Örömmévalóságba. Ez a Halmai-nyelvangélium lényege. (Pro Pannonia; Napkút; Napkút, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben