„Fenn az idő tűhegyén”

Hány angyal fér el „fenn az idő tűhegyén?”– elterjedt kérdés ez a középkor óta. E könyvet olvasva azt válaszolom: legalább kettő, de valószínűleg jóval több.

A „két angyalból” az egyik: Weöres Sándor, az elbűvölő, elvont, mégis érzékletes, spirituális versek írója. Egyik nyilatkozata szerint költészetével „élni segít” az embereknek. Anyanyelvünk művészeként táplálékot kínál a léleknek, föléleszti az egykor bennünk levő gyermek maradék hajlamát a játékra, humorra. Magányunk szomorúságát s elmúlásunk félelmét az elmélyült szemlélődés javára fordítja, és megáldja mindazokat, akik szeretni tudnak. Energiával tölti fel létünk szellemi transzformátorát, amelyből vigaszt, ellenálló képességet, ugyanúgy derűt, bizalmat és részvétet meríthetünk mások iránt. Megmutatja az utat az önmagába zárt egyénnek ahhoz, hogy a mindenség része legyen kisajátíthatatlan, szabad értelmével és érzelmeivel. A költőben lakozott egy tündér vagy manó is – talán a Szentivánéji álom Robin pajtásának szellemi származéka; mindenféle csínytevésre, pajzánságra, groteszk tréfára képes. Ő majd’ mindnyájunk barátja, s a nagyképűek és hatalmaskodók réme.

A másik angyal: a Weöresnél tizenhét évvel öregebb Lovász Pál (1896 –1975), az elcsatolt bácskai szülőföld szerelmese, a harmincas évektől a háborús katasztrófáig és a diktatúráig Pécs művelt, jóságos patríciusa, irodalompártoló, a Janus Pannonius Társaság titkára, az 1941-ben megalakult Sorsunk folyóirat szervezője és szerzője. Finom versek írója, Kosztolányi 1922-ban írt verskritikája szerint „rezzenékeny lélek”, ki költőként biztatást érdemel. A diktatúra korában a Jelenkor egyik versszakértője, szerény posztján is pályakezdők pártfogója; az irodalom perifériáján élve is jelentős tekintély a pannon polisz civil életében. Mellőzött költő volt. Csorba Győző, Tüskés Tibor s a már Budapesten élő, költőként „tűrt” kategóriás Weöres megtette érte, amit tudott, de a deklasszált Lovász Pál elismeréséért ők sem sokat tehettek. Az így is kivívott „angyali” jelző Harcos Ottó pécsi irodalomtörténésztől származik, Lovász Pálról írt méltatásának címe: Az angyali költő (Dunántúli Napló, 1970).

Weöres Sándornak szerencséje volt a nála idősebb, nagyszívű gondolkodó-kortársaival, bár nem mindig hajlott bölcs intelmeikre (italozás, pornográf és merész politikai versek stb.). A többiek közt Kodály, Babits, Kosztolányi, Várkonyi Nándor, Fülep Lajos, Hamvas Béla és legtöbbször Lovász Pál szavai igazították lépteit a halhatatlanság felé. S olyan kortársak is, mint Jékely Zoltán, Vas István, Takáts Gyula, Csorba Győző, Kálnoky László, Kormos István vagy Somlyó György. Sok fiatal kereste föl írásaival, és a poeta natusnak, poeta doctusnak egyaránt bámulatos mester hasonló türelemmel és tapintattal mondott véleményt róluk, mint ahogy Kosztolányi vagy Lovász Pál atyáskodott vele, az önmagával egyenrangúként kezelt kiskamasz, majd nagydiák Weöres Sándorral. A különbség mindössze annyi, hogy utóbbi zseni volt. Ő nem atyáskodott látogatóival, hanem tárgyilagosan, türelemmel jelölte meg hibáikat – ezt történetesen Csanádi Imre följegyzéséből is tudom. A hozzá fordulóban a jóra való hajlamot nézte, s ha meglátta az illetőben, ezt erősítette benne angyali nyájassággal, de nyíltan megmondta, ha valami nem tetszett neki. Lovász Pál jobban ügyelt arra, hogy meg ne bántson senkit, és Stendhalt idézve finoman „egotizmusnak” nevezte a legtöbb pályakezdőben meglevő önközpontúságot, az önismeret- és tapasztalathiányos tudálékosságot. Weöres ars poeticájának egyik sarokköve volt a lírai én arcának leárnyékolása, mint Ligeti Miklós Anonymus-szobrának, és nem kímélte a tetszelgést, az öntudat-túltengést, az exhibicionizmust.

Néha kardos angyalnak bizonyult mind a két férfiú, Weöres is, Lovász is. Posztumusz verseikből tudjuk, hogy szenvedélyesen tiltakoztak a bolsevista cár seregének 1956. novemberi betörése ellen, s hogy l’art pour l’art művészeti nézeteik mögött közösségi lélek lakozott. Levelezésük erről hallgat, de jó tudni, hogy ilyen emberekkel éltünk egy hazában azon az őszön.

Sokat mond nekünk, félig-meddig utókoriaknak, hogy Lovász Pál az elismert, de még a pálya elején tartó költőtalentumnak életre szóló pártfogója és féltő barátja lett. Természetében volt valami földöntúli jóság és pedagógiai érzék, mely leveleiben szembetűnően érvényesül. A Weöressel (és a költő házasságkötése után Károlyi Amyval) váltott levelek a rajongásig szerető és praktikus ügyekben is segítőkész tanácsadót mutatják nekünk. A kötet szerkesztője, sajtó alá rendezője és a jegyzetek írója, Szirtes Gábor méltó gondozója a pécsi, illetve pécsi kötődésű irodalomnak. Nemrég kiadta a Pannónia Könyvek sorozatában Lovász Pál ciklus­szerűen fölépített ötvenhatos verseit (Mecseki rapszódia), és értő portrékönyvet írt a kiváló férfiúról. Munkáját most is igen alaposan és szakszerűen végezte el. Kibontakozik Lovász leveleiből is a kép: életművében Weöres misztikus létére is filozofikus, tárgyias (objektív) lírikus, humánus prae-egzisz­ten­cia­lista író és gondolkodó. Szeretetelvű, mint Buddha és Jézus. Az érzelem személytelenül árad verseiből, de sosem „érzelmes”, ez inkább Lovász Pálra jellemző, aki nem tudja, nem akarja elrejteni felindultságát egy-egy újabb weöresi remekmű olvastán. Lovász ugyanakkor tudós versértő, és látja, mi mindent tanult költőnk a népdalokból, régi és új hazai mestereitől, Rilkétől (neve azért is fontos, mert őt is nevezték angyali költőnek, akár­csak Shelleyt), továbbá Mallar­métól, a modern francia szürrealistáktól, T. S. Eliottól és más angol objektív lírikusoktól, Dantétól, Petrarcától, az olasz hermetikusoktól, középkori misztikusoktól, őseposzok ismeretlen szerzőitől, s a női költőket külön figyelemben részesítette. Kár, hogy a Psychét nem érinti a levelezés: Weöres egyik főművéről beszélek. Lovász Pál attól tarthatott, amitől Nemes Nagy Ágnes és köre: hogy a népszerű erotikus téma a bestseller irányába téríti az egyetemesség költőjét. (Baj az? – kérdem. A műfordító Babitsot is féltették az Eratótól?) Lovász is puritán jellem volt, talán itt a bökkenő.

A zseni szolgálatába szegődő s így közvetve hasonló ügyekért lángoló mentorokat ritkábban övezi népszerűség és dicsőség, mint neveltjeiket, de ezen ők túlteszik magukat, mint a szerény életművű, de ideális befogadó és versértelmező Lovász Pál is. Ő a Hálás Olvasó, akire még nagyobb szükség van, mint a kritikusra. Bevallja, ha valamit nem ért, s nem dicsér vaktában, csak elragadottságában. Lovász hivatásának, sorsának tekintette, hogy egyengesse mások, mindenekelőtt Weöres Sándor útját és lépteit. Aki erre az anekdoták szintjén is kíváncsi, nézzen utána Bertha Bulcsu Délutáni beszélgetéseinek Weöres-fejezetében: a szerző egy pécsi, Király utcai jelenetet örökített meg tüneményes humorral Weöres Sándor bohém ifjúkorából. Az sem árt, ha ennek „égi másával” is megismerkedünk Weöres költészetéből, például Az éjszaka csodái cím alatti nagy verséből (1940). Weöres egyébként pornográf verseket is írt, ezekért Fülep Lajos, a hatalmas tudású bölcsész úgy leteremtette, mint egy rossz gyereket.

Lovász Pállal én 1963-ban ismerkedtem meg Pécsett. Tőle tudtam meg, hogy Weöres igen szabadszájún mondott véleményt a Horthy-korszakról, és mentora nemegyszer csitította a Nádor kávéházban és másutt, mert fürkész fülek és szemek figyelték már akkor is a beszélgetőket széthajtott újságjuk fedezékéből. Felségsértésnek minősült, ha valaki, mint Weöres, lehülyézte a főkormányzót. (Effélét az ötvenes–hatvanas években is el-elkövetett Pesten, csak akkor másként nevezték a nagyfőnököt, s ekkor már Károlyi Amy pisszegett.)

Weöres Sándor és Lovász Pál levelezése gyönyörű emberi dokumentum. Ritkaság az ilyen nagyfokú vonzalom és alázat egy szerény kismesternek elkönyvelt, bár meglehetősen művelt irodalmár és egy „Filius mundi”, szabadon fordítva egy világköltő között. Olvasmányaimból Thomas Mann Doktor Faustus című regénye rémlik föl, a lángelméjű zeneszerzőt, Adrian Leverkühnt követi szellemi útján olyan aggódó szeretettel öreg mestere, Serenius, mint Lovász Pál Weörest. Más példa, a valóságból: egri diákoskodása idején Kálnoky Lászlót pátyolgatta olyan hozzáértőn a nála hat évvel idősebb Apor Elemér (ugyancsak jeles költő és mélyen erkölcsi lény). A zseni és a műveit imádó befogadó: nélkülözhetetlen kiegészítői egymásnak. Nem a lángelme, hanem a mentor dolga, hogy számon tartsa: védencének megjelennek-e versei, van-e kötete, kapott-e ösztöndíjat, nyert-e pályázatot, kitüntetést és így tovább. A kritikusok, szerkesztők futtatják azt, aki már fut – mondta keserűn egy néhai költőisme­rősöm.

Nem csupán az emberséget, a szellemi kapocs erejét, mester és tanítvány szoros viszonyát csodálom a jól dokumentált leveleskönyvben. Ritka folyamatnak lehettem tanúja: annak, hogy miként vált az évek folyamán a mesterből tanítvány. Megismerkedésük után évről évre nyomon követhető, hogy a bácskai nosztalgiaversek költője, Lovász Pál miként lesz néhány vers erejéig, Domokos Mátyással mondva, 20. századi „magyar Orpheusz”, Weöres Sándor szellemi rokona, nem pedig epigonja. Lovász minden verselői készségét, poétikai ismeretét, szívét-lelkét latba vetve írt barátságuk évtizedei során hommage-okat hajdani védencéhez, olyan fokú himnikus emelkedettséggel és verszenével, amely a legjobb pastiche-költők közé emeli őt, akkor is, ha e talentumát csakis a Weöres Sándor iránti rajongó szeretetből volt képes üzemeltetni. Az ő jó szavain, intelmein is nevelt nagymester művei lettek legfontosabb ihletforrásai (pl.Septichon – „A hallgatás tornya” költőjének; Rogatio; Üdvözlet; Filius mundi).

E levélgyűjteményben az irodalomtudomány és -népszerűsítés számára is igen értékes tudnivalókat találunk. Kiérződik e két angyali ember életének hátteréből a rémes 20. század viharos-aszályos hangulata és a nem egészen e világra teremtett, önzetlen barátok mindenkinek szóló, ritka példája.

Utóirat: Lovász Pál örömmel tett eleget baráti körében egy-egy hozzá forduló, jóhiszemű érdeklődő (köztük apám, Dr. Alföldy Jenő) kérésének, hogy adjon kulcsot Weöres „érthetetlen” verseihez. Ezzel az értesüléssel is gazdagabb lettem, mert mindeddig fogalmam sem volt Lovász Pál és apám 1958-as levélváltásáról; akkor még azt sem tudtam, kicsoda Weöres Sándor. (Szerk.: Szirtes Gábor, Pro Pannonia, 2017)