×

Kemsei István: 40 év – 40 könyv

Válogatott bírálatok

Sturm László

2017 // 11

Negyven év kritikusi terméséből csak negyven darabot kiválasztani példás önmérséklet. Tényleg esszencia, ami létrejön jutalmul. Izgalmas szellemi kaland az olvasónak. Ráadásul a szerkesztő, Kontra Ferenc példásan tömör és lényeglátó utószava ad szempontokat a könyv egységének megragadá­sához. Ír arról, hogy Kemsei minden műben – és tegyük hozzá: életműben – a központi gondolatot keresi, és azt a kulcsmondatok kiemelésével közelíti meg, hogy szerinte az író életanyagának „meta­fo­rizáló­dása” lesz művé, hogy a szerző mer önálló értékrendet követni és így a „szürke zónából” érdekes szerzőket a fénybe állítani, és hogy az egyes műveket, alkotókat mindig az „irodalomtörténeti háttér összefüggéseiben” látja.

A Nagy Gáspár első kötetét fölfedező 1976-os kritika bizonyítja a negyvenéves bírálói jelenlétet, de az írások zöme az utóbbi két évtizedből való. Más hetvenes évekbeli kritika nincs is a válogatásban, a nyolcvanas évekből is csak kettő, ha jól figyeltem (Pinczési Juditról és Szalay Károly egy könyvéről). Harminchárom szerző egy vagy több könyvével foglalkozik Kemsei. Köztük számos ismert alkotóval: Ágh, Bereményi, Bertók, Ferdinandy, Oravecz, Tan­dori, és még sorolhatnánk a nagy öregeket. De biztos, hogy mindenki talál csak névről vagy még úgy sem ismert alakot, akit a kritika után kedve lesz elolvasni. (Bevalljam-e: számomra Borbély János és Dalos Margit neve volt újdonság.) Kemsei tehát nem akarja leváltani a teljes kánont, hanem kiegészíti, árnyalja, gazdagítja azt. Jellemző lehet az is, bár talán csak véletlen, hogy kikről válogat be több kritikát: Kalász Mártonról és Lövétei Lázár Lászlóról kettőt-kettőt, Bratka Lászlóról, Szalay Károlyról és Villányi Lászlóról pedig hármat-hármat. Ez nem annyira értékrangsorra, mint inkább alkotói kapcsolatra, közös műhelyre utalhat. (Hiszen tudjuk, Kemsei költő is, esszéista is, sajátos Duna-könyvével talán nagy emlékiratíróink sorába iratkozott.) Annak is van jelentősége, hogy a harminchárom „szereplő” közül hat nőíró. Az arány mintegy igazolja a kritikus megállapítását: „Ilyet a tizennyolcadik századvég […] asszonysereglése óta nem látott a magyar irodalom: egy egész nemzedék alaphangját meghatározó, kitűnőnél kitűnőbb nőköltői vannak a magát középnemzedékként meghatározó költőgenerációnak.”

A kötet szerkezete egyszerű és látszólag mechanikus: a szerzők neve szerint halad betűrendben, Albert Gábortól Villányi Lászlóig. Véletlen vagy a minden írás mögött érezhető szerves gondolati rendszer kegyelme? – a könyvben mégis kirajzolódik egy gondolati ív. Az első kritika (Albert Gábor: Védekező halálraítéltek) az esszé mibenlétére tér ki részletesen. És mivel Kemsei kritikái tulajdonképpen esszék, egy-egy mű kapcsán összefoglalt világszemlélet-kísérletek, az esszéről mondottak egyben saját alkotói módszerét, eszközrendszerét is értelmezik. Szokás szerint irodalomtörténeti-világhelyzeti keretben: „Az irodalom legújabb esszékorszakát éljük, talán amiatt is, mert életünk menete más, összegezőbb megközelítések hiányában egyelőre summázhatatlan és nyo­monkövethetetlen. A folyamatában, kezdetében és végében megrajzolható egyszeri, egyetemessé emelhető élet helyett ott van nekünk a folyton változó jelenségek tudomásulvételének kényszere. […] A szintézisteremtés helyébe kényszerűen törekvő analógia. A kérdésfeltevés és a magyarázatkeresés.” (Az esszé műfajára majd a kötet közepe táján tér vissza Gyurácz Ferenc kapcsán. Itt olyan felfedezőútnak mutatja azt, amely ihletettségénél fogva előre nem látott utakra viszi magát az alkotót is, együttesen pedig – például egy kötetben – „egységes világlátást” adnak.) Albert Gábor könyvének címe az emberi-alkotói alapállás lényegét is megragadja: mindnyájan „védekező halálraítéltek” vagyunk. A haláltudatban előrevetített értelemvesztéssel szemben keresünk életmódban, alkotásban, bölcsességben valami menekvést.

A kötet utolsó írása aztán – összefoglaló jellegű kötetet elemezve (Villányi László: Kimméria) – egy egyszerre élet- és árnyszerű, abszurd és szakrális tudati világ kiépüléséről szól. Villányi kimérái az emberi tudat és az azt megformáló életmű végső szimbólumává lesznek.

Kemsei persze ismeri a naiv végleteket, amelyeket élet és mű összefüggésbe hozása ered­ményezett. Mégsem esik az elmúlt évtizedekben oly divatos másik végletbe, nem kísérti meg a szerző kiiktatása. Többször hangsúlyozza életismeret és irodalmi jelentőség összefüggéseit.

Meghatározó szerepe van tehát a szerző világszemléletében az etikának. Ugyanaz a módszer is lényegileg lesz más, ha csak külsődleges divat vagy ha saját „erőfeszítés” vezet hozzá: „Ő éppen ebben az önfejűsködési állapotában, jelérvényét vesztő mivoltában használja a nyelvet. Nagyon gazdag élményvilág és életismeret kell ahhoz, hogy ez a használat hibátlan legyen, az érvénytelenség az érvény szintjére emelkedjen, s ne silányodjon az üres szövegirodalmak szintjéig, amelyeknek többségében éppen az élményszegénység a legszembetűnőbb. Bratkánál az önfejűsködés közben is rendszer van, mindvégig éreztetni tudja a nyelvnek a jelentés megőrzéséért folytatott kétségbeesett erőfeszítését.” A divatnál azért több a megszenvedett, mert az feltételezi a lehetőségek ismeretét és a köztük való döntés fele­lősségét: „Ahol etika van, ott a választás kényszere a jó és rossz között, a »társadalmi« és az »isteni«, a deszakralizált és a szak­ralizált között.”

Kemsei írásai azért ilyen izgalmasan feszültek (és mégis megnyugtatóak), mert nemcsak a választás nehézségeit ismeri, de egyáltalán a választás lehetősége is állandóan megkérdőjeleződik (de ki nem iktatódik). A választás az etika lényege, az etika az emberi és művészi minőség feltétele – de lehet, hogy nincs választás? „Az emberéletben lezajló, játékosan tragikus csatavesztések” „létmonotóniája” megsemmisíteni látszik az értelmes emberi létezés igényét. Az abszurditás (és mellesleg a groteszk) a legfőbb jellemzője a világnak és számos elemzett műnek: „Az abszurd onnan indul, hogy nem választhatunk többé.” A nagy reménytelenséggel szemben azonban Kemsei tud bízni valami lehetetlen reményben, megváltásban. A kettő küzdelme, aránya köti le a figyelmét a művekben. Nem véletlen, hogy közel áll az – ifjúkorában virágkorát élő – egzisztencializmushoz, leginkább annak heroikusan értelemigénylő és a szakralitás iránt is nyitott heideggeri változatához (a német filozófus az általa leggyakrabban idézett bölcselő).

Jelenség és értelmezés kettősségét, az értelmezésen belül abszurditás és szakralitás kettősségét tudatosítva nem meglepő, hogy a líra – tágabban: a művészet, még tágabban: az élet – lényegét a „kettős kódolásban” látja. Bereményi dalai kapcsán használja az idézett kifejezést, és itt említi „a szöveg háta mögött jelen lévő korszakos életérzést” is. Vagyis a vers egyesíti az egyedi tapasztalatot és annak értelmezését. Az értelmezés csak részben racionális, inkább életmódot, beállítottságot vetít ki: a korban érvényes arányát abszurd ürességnek és szakrális szabadságnak. „Korszakos életérzést.” A versnek nemcsak gyakori eszköze a sajátos költői kép, maga a mű egésze is metafora. „A szavak jól érezhették magukat ebben a világban, villódzhattak, felragyoghattak egymás közelségétől, szolgálhatták azt a metaforát, ami nélkül valamirevaló líra alig teremtődhet: a sajátos világ sajátos tükröződését” – írja Pinczési Judit „valóban szép” verseiről. Kalász Mártonról írva pedig azt sugallja, hogy a metaforizálás emeli az egyedit egy harmonikus világrend mintázatába. (Persze a harmonikus inkább abszurd és szakrális adott elrendezését jelenti, mintsem a jó problémátlan uralmát.)

A remekmű az egyedit a mítoszig fokozza. Van az életnek valamiféle örök értelme, „ritmusa”, amelyről a mítoszok, szent hagyományok és mesék tanúskodnak – meg persze valamiféle belső életérzésünk. („Mindig azonos helyzetben vagyunk, mindig azonos állandóságban. Mert ne feledjük, a szépséghez elsősorban ennek az állandóságnak ismétlődése vezet el bennünket, szinte kézen fogva. Ami ezen túl van, a kitalálás, a folyamatosan más egek felé törekvés: legfeljebb izgalom.”) Ha sikerül az adott világot ebbe az állandóságba vezetni, akkor otthon érezhetjük magunkat a helyünkön és a műben: „bebocsát egy gondolatrendszerbe, életszisztémába, berendezi azt, hogy otthonosan mozoghatunk az ismerős, ám eddig elidegenítettnek sejtett motívumok között”. Kiss Benedek kapcsán fogalmazva: „otthon lenni a világban, s eközben ellenállni az embert rontó szeleknek is csak az tud, aki eldúdolni képes a világharmónia félreérthetetlen dallamjeleit”.

Sokáig kell próbálgatni, míg a végső „szisztéma” összeáll. Ám amint összeáll, új építkezés indulhat (mert kiderül: teljes kibontakozásában is esetleges?): „A remekmű megszületése ugyanis a legtöbb esetben összegezés eredménye. Mindannak a tartalomnak és formának végleges alakba öntése, ami addig is létezett, s részleteiben az elődök vagy maga az alkotó már kipróbálta. Éppen azért folytathatatlan és követhetetlen, másolhatatlan a remekmű, mert véglegesen lezárt. Nincs belőle kivezető út, mást kell kezdeni.” (Sokaknál sejteti, de Ágh kötetéről mondja ki csupán egyértelműen, hogy remekmű.)

Az egyedi élet abszurd bukásra rendeltetett. De az abszurditás tudatosítása kiugratja a „credo quia absurdum” (hiszem, mert képtelenség) reményét. A „lényegre szoktatott figyelem” – amely az „olcsó slágerektől” „elandalodhat és eltévedhet” – egybelátja a két végletet, és valahol élhető helyet keres benne. Mert „a lényeg: az egyedi és megismételhetetlen emberélet, egyesülve a szakrális megismétlődés időtlenségbe ágyazott folyamatával”. (Széphalom, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben