Rakovszky Zsuzsa: Célia

Rakovszky Zsuzsa új regénye a korábbiakkal ellentétben nem a távoli vagy a közeli múltba kalauzol, hanem napjaink, a 2010-es évek világát tárja olvasója elé. Főhőse meglepő módon nem a címben megjelenő Célia, hanem az ő feltételezett apja, Ádám, egy középkorú bölcsész, aki meglehetősen gyökértelenül, elveszetten él a fővárosban. A szöveg narrátora is ő, egyes szám első személyben meséli el a regény által felölelt néhány hónap történetét, így most arra láthatunk példát, mikor női szerző beszéltet egy férfit. A Célia a fülszöveg szerint egy „különleges családregény”. Valóban különleges, hiszen egy diszfunkcionális családot mutat be, középpontban az apával, aki éppen elveszítette saját édesanyját, apjával való kapcsolata üres és idegen, lányával annak huszonéves korában veszi fel a kapcsolatot, de abban sem biztos (és ez nem is derül ki a szövegből), hogy Célia valóban a lánya, a lány anyjától mindig is külön élt és soha nem is szerette. Az egyedül élő férfi afféle „felesleges ember”, aki tehetségét, nyilvánvaló intellektuális fölényét elpazarolja, baráti kapcsolatai nincsenek, családi élete sincs, csupán egy férjes asszonnyal folytat felszínes, komolyra sohasem forduló viszonyt. Olyan ez a szöveg, mint egy anticsaládregény, egy olyan főhős középpontba helyezésével, akinek minden egyes kapcsolata üres, szeretet nélküli és működésképtelen. Már az első oldalakon kiderül, hogy az anyja meghalt, de a köztük lévő viszony minőségére kevés utalás történik. Apja halálos beteg lesz, meg is hal, de Ádám ezzel sem tud mit kezdeni, nem képes szeretettel, odaadással fordulni felé, csak kínos kötelességének érzi megjelenni a haldokló ágyánál. Féltestvérével szinte csak üzleti kapcsolat tartja együtt, szeretőjét nem szereti, retteg attól, hogy az esetleg elhagyja érte a férjét. Képtelen elköteleződni, függetlenségét a szánalmasságig fokozva őrzi, és szánalmasságával tisztában is van. Azért nagyon kivételes „hős”, mert nemcsak hogy elrontja az életét, hanem tisztában is van ezzel. Minden gyengesége, gyávasága ellenére tisztelni való benne, hogy őszintén képes szembenézni boldogtalanságával, és azzal is, hogy ennek ő a forrása. Nem bocsátkozik önáltatásba, hazugságokba, képmutatás nélkül szembenéz hibáival. Talán éppen ennek a szimbóluma a borítón látható római nevezetesség, a Bocca della Verita, az Igazság szája, melynek legendája szerint, ha bárki a kezét a szájába dugja, és hazudik, annak leharapja a kezét. Mintha a Ra­kovszky-regényben a narrátor lenne ez a kíméletlen őszinteség, aki leleplez minden hazugságot, de ettől maga is boldogtalan. A vele szemben álló emberek (főleg nők) mind menekülnek valamibe. Ki a való­ság­show-k világába, ki a transzcendencia felé, ki a horoszkópok, a kuruzslás fájdítóan hazug világába.

Az apa nem keres, lemondott a világról és saját boldogságáról is, a lánya viszont nem képes eszmék, ideák nélkül élni, ezért egy vallási szekta tagja lesz. Célia lázadása ez egy olyan világ ellen, ahol nem maradt érték, ahol őt is a „mindent választhatsz”, „bármiben hihetsz” elvei szerint nevelték fel, ahol nem talál biztos kapaszkodót, de még nem eléggé kiégett és cinikus ahhoz, hogy ezt elfogadja. Ezt az ellentétet kiválóan megragadja az az utolsó beszélgetés, amely egy kopott cukrászdában zajlik Célia és az apja közt. A lány keres valamit, bizonyosságot akar, egy ösvényt, amelyen járhat, nem káoszt és a lehetőségek átláthatatlan sokféleségét. Mire az apa reakciója: „…olyasmit vársz magadtól, amire az egyes ember nem képes: hogy értelmet adj a cselekedeteidnek. A filmek meg a regények félrevezetik az embert: úgy tesznek, mintha lenne világ.” A széttöredezettség és az értékek relativitása ellen küzdő Célia a hitet találja meg, de apja szerint a kételkedéshez, a hit elutasításához kell több erő és őszinteség: „Persze megértem: nehéz dolog minden vélt bizonyosságunkat állandóan mérlegre tenni… mert a bizonyosságaink általában érzelmi természetűek, az érzelmi igényeinkből táplálkoznak, és fájdalmas dolog alávetni őket az eszünk kontrolljának… […] Mellesleg mindent, ami kellemes az életedben, ennek a kritikus gondolkodásmódnak köszönhetsz, amelyet most olyan magabiztosan elutasítasz.” Az apa a kételkedés, a bizalmatlanság és az ész, a lánya a hit, a bizalom és az érzelem, de ahonnan indulnak, amit átláttak, az ugyanaz. Ugyanonnan menekülnek, minden különbségük ellenére nagyon is egyformák. Talán ez is oka annak, hogy Célia az egyetlen lény, akit Ádám képes szeretni, de a megértés – a felszínen legalábbis – nem alakul ki közöttük.

Rakovszky Zsuzsa nagyon sötét képet fest a jelenünkről. Jósokhoz, asztrológiába, munkába, csodavárásba, alkoholba, szektákba menekülő tizenévesek, középkorúak és idősek: csupa megsebzett, menekülő ember, aki nem talál járható ösvényt az életében, és legtöbbször a másik emberhez vezető utat sem leli. Mindez nagyon közvetlen, könnyen olvasható, lírai betétekkel megtűzdelt prózába foglalva. Olvasmányos, de kevés reményt árasztó könyv.  (Magvető, 2017)