×

Mohai V. Lajos: A drága váza

Kis Petronella

2017 // 11

A kötet Mohai V. Lajos válogatott esszéit és tanulmányait tartalmazza, melyeknek egy része már az 1990-es évek elején napvilágot látott, de magában foglal egészen friss, illetve néhány, korábban még nem publikált szöveget is. A közel ötven írást tematikus csoportokba rendezték a szerkesztők, ami nagyban segíti az áttekinthetőséget, hiszen a szerző egészen különböző perspektívákból elemzi az egyes alkotásokat, ahogyan vizsgálatuk célja is eltér. Ha végignézünk Mohai V. Lajos eddigi munkásságán, láthatjuk, hogy publikációs listája rendkívül terjedelmes, választott témái pedig mind a korszakokat, mind a magyar és a világirodalmi viszonyokat tekintve különösen szerteágazóak. Jelen kötet legfőbb hiányossága éppen ebből származik: a szövegek egy része felületessé válik. Noha nyilvánvalóan nem is kíván életműveket teljes egészében áttekinteni, az adott – általában három-négy oldalnál nem hosszabb – terjedelmet figyelembe véve érdemesebb lett volna egy-egy mű alaposabb ismertetésére törekedni, mintsem az alkotói pályára és kiragadott részletekre is kitekintő elemzést írni, mert így jóformán csak általános jellegű megállapításokra jutnak az értekezések, újdonságokat alig tudnak felmutatni.

A legelső részben (Az elsüllyeszthetetlen nagyság) helyet foglaló három tanulmány mindegyike érdemes arra, hogy felállítsa a kötet alapkompozícióját: összetettebbek, kidolgozottabbak és hosszabbak is az őket követő rövid esszéknél. A Szini Gyula alkotástechnikájával foglalkozó írás különösen fontos, hiszen valóban egy, a századforduló alakulástörténetét igen nagy mértékben meghatározó, keveset méltatott szerzőről van szó, akinek érdeklődése messze túlmutat a hazai kultúrán, tájékozottsága az európai műveltség területein mozog, többek között szerepet játszott Ady felfedezésében is, Mohai V. Lajos pedig éppen a kánonból való kihullottságának okait, illetve indokolatlanságát térképezi fel releváns megközelítésekkel. Krúdy és Kosztolányi kiemelése főként abból a szempontból lényeges, hogy láthassuk, a későbbi esszékben felsorakoztatott írók, költők sokasága (egészen a 20. század első felétől napjainkig) hogyan nyúl vissza az ő hagyományaikhoz, és tekinti példaértékűnek írásművészetüket (bár ehhez képest a Krúdy-szál lehetett volna hangsúlyosabb is, a róla szóló ta­nulmány terjedelmében csak töredéke a másik kettőnek).

Általánosságban az őket követő esszék legalapvetőbb hibája, hogy a szerző sokszor keveredik önismétlésbe. Mások kapcsán említ olyan költőket vagy írókat is, akikről néhány cikkel azelőtt már olvashattunk, és számos esetben másodszorra vagy harmadszorra is ugyanolyan hangsúlyosan tárgyalja az éppen odaillő részeket. Ezekről érdemesebb lett volna csak egy rövid megjegyzést fűzni az adott szöveghez, hogy hol láthatjuk bővebben kifejtve. Az önismétlés legszembetűnőbb példája azonban a kötetben egymás után következő, Krasznahorkai László és Bánki Éva prózáját boncolgató írások egy-egy bekezdése, ami ugyan csak háttéradalékként szolgál a korszak főbb műveire vonatkozóan, de szó szerint ugyanúgy jelennek meg a két teljesen különböző szövegben. A hátsó függelék szerint az egyik írás eredetileg 2012-es, míg a másik 2015-ös megjelenésű, e kötetben pedig valószínűleg figyelmetlenségből kerültek épp egymás mellé, de ez alapján úgy tűnik, mintha a szerző nem tudta volna más, kimondottan az adott szerzőkre vonatkozó információval kitölteni az előírt karakterszámot. Szintén ismétlődő, de nem kellően indokolt tényező az Osztrák–Magyar Monarchia – mint állam – beemelése és feltételezése különböző alkotások mögött. Ennek említése felmerül Krúdy-, Kosztolányi-, Mészöly-, Darvasi- és Esterházy-regények hátterében is. A könyvekben megidéződő események és időpontok miatt megalapozott a párhuzam, de ez inkább tulajdonítható a korszak sajátosságának, mint a kizárólagos szerzői szándéknak (például a regényekben érzékelhető szabadságeszményt és a világban magányosan bolyongó individuumok attitűdjét túlzás pusztán innen eredeztetni). További prob­léma, hogy az írások terjedelméhez képest időnként aránytalanul sok a művekből vett idézet, az indoklás és a szemléltetés mellettük pedig kevés.

Az esszék stílusa többségében nagyon jó érzékkel tud ráhangolódni az elemzett írók egyéniségére, írástechnikájára. A szerző leginkább hatástörténeti szempontból igyekszik egymás mellé állítani őket, ami esetenként túlzásokba és teleologikusságba hajlik, ám rendkívül szépen fűzi egybe például a Kosztolányi Dezső–Csáth Géza–Tolnai Ottó–Villányi László és Végel László hatástörténeti szálat (a Végel Lászlónak szentelt esszé beemelése főként relevánsnak tekinthető, mivel elenyésző számú írás születik róla az utóbbi időben), azonban Ottlik be­vonása ebbe a körbe már csak részben igazolható. A Kapcsolódás Kosztolányihoz, Csáthhoz című részben ugyanis kifejtésre kerül a Buda kapcsán Ottlik kötődése Monostorhoz, pontosabban a helyi érdekűséghez, s ezt az – egyébként nem vitatható – Kosztolányi-hatással, illetve az ő prózájában megjelenő Szabadka-centrikussággal magyarázza Mohai V. Lajos. Itt kerül a képbe Csáth Géza, akinek szintén bukkannak fel Szabadka tereihez kapcsolódó novellái, ám ezek semmilyen összefüggésben nem állnak az Ottlik-művel, így megalapozottsága sincs a köztük lévő párhuzamnak. A szerző egyébként nem is vet fel konkrét indokot ennek alátámasztására, sőt mi több, maga is elismeri, hogy Csáth tulajdonképpen egyáltalán nem tartozik ide, ennek ellenére egy oldalon át elemzi a Kosztolányi és Csáth Szabadka-szemléletében húzódó differenciákat. Ehhez hasonló példa a Tőzsér Árpád versében manifesztálódó Pilinszky-utalás is, amellyel Mohai V. Lajos kezdi és zárja is az írást, a további részekben viszont szinte semmiféle alátámasztást nem ad az említett párhuzamnak – ahogyan a Kertész Imre írói nagyságát lekicsinylő cikkben is elmarad az indoklás. Vele kapcsolatban az értekező hangneme is hagy némi kívánnivalót maga után. A végső kocsmából kiindulvaemlíti azt, hogy Kertész igyekszik megszabadítani önmagát a nagy, Nobel-díjas író maszkjától, mert saját maga számára is „zavarba ejtően egyszerű mindaz, amit gondol magáról (és a környezetéről)”. A kötetről ellenben nem tudunk meg szinte semmit, így arról sem, hogy milyen esztétikai problémák, kritikai észrevételek merülnek fel benne, ami valóban okot adhat Kertész Imre becsmérlésére. „Nehéz a kedvére lenni és tenni, de fölényében ott a védekezés védtelensége, sértettségében ott a szenvedő ember megtörtsége és méltósága; továbbá a zsörtölődése, tettetett vagy valóságos sértődöttsége. A sértettség és sértődöttség: mint jó magyar betegség, amelyből, úgy vehető ki olykor, még neki is képtelenség kigyógyulni és őt is a földhöz tapasztja. […] szívesen időzik magánál, az élet- és munkakörülményeinél, dünnyög kedélytelen állapotain, az évtizedek alatt kifejlesztett vagy az újsütetű untságán.” Az idézett sorok mögött valamiféle kifejtetlenül maradt személyes megvetés érzékelhető, amely talán valójában a legkevésbé szól a cikk tárgyául megjelölt Végső kocsmának, de jobb esetben is erősen elfogulttá teszi a róla alkotott szerzői értelmezést.

A kötet azonban tartalmaz kiemelten fontos és érdekes cikkeket is: Tar Sándorról szót ejteni igen időszerűnek és indokoltnak tűnik, ahogyan Tandori képzőművészeti megragadása is mérvadó, hiszen valószínűleg kevesen tudnak arról, hogy rajzai bárki számára megtekinthetők egy belbudai kocsmában. Ötletesek a könyv végén olvasható, „általánosabb” esszék is, amelyek leginkább a korszakismertetést szolgálják többek között olyan különleges témákban, mint a bordélyházak működése vagy az íróbérek alakulása a századok folyamán. Ezenkívül izgalmasak és egyediek a szerző olvasmányélményeiből merítő „Légy jó és ne szomorkodj sokat” ciklus személyes jellegű, már-már szépirodalmi stílusba hajló írásai is. A válogatás és a rendszerezés tehát megnyerő, de az összeállítás szinte átfoghatatlan mennyiségű anyagot térképez fel, s emiatt még azelőtt kifulladnak az egyes írások, hogy az ember igazán belemerülhetne olvasásukba. (Savaria University Press, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben