Zelei Miklós: A kettézárt falu

A kettézárt falu műfaját tekintve dokumentumregény, amely valós élettörténeteken, egyéni sorsokon keresztül mutatja be a szlovák–ukrán határral szétválasztott magyar ikerfalu, Nagyszelmenc és Kisszelmenc népének kollektív történetiségét, közösségként ért szenvedéseit. Feltárul benne az elcsatolás, a kisebbségi lét, az egymást követő önkényes politikai hatalmaknak való kiszolgáltatottság és a kettézártság mindennapi megélése, átélése, túlélése. Módszertani szempontból a regény alapját az élettörténeti elbeszélés, az életútinterjú, angol szaknyelven az oral history képezi, amely – Paul Thompson brit szociológust idézve – „miközben saját szavaik felhasználásával visszaadja az embereknek a történelmet, egyúttal segíti is őket egy önmaguk által formált jövő kialakításában”.

Zelei Miklós dokumentumregénye ezt a célt szolgálja: betekintést nyújt egy félig a Felvidékhez, félig Kárpátaljához tartozó magyar ikerfalu történetébe, múltjába és jelenébe, népének mindennapi életébe. Az olvasó a képzelet erejével a regény tartalmát továbbfejlesztheti: az egymást követő élettörténetek részleteit összekapcsolhatja és különválaszthatja, új egységeket teremtve, s ezáltal egyre mélyebben megismerve a határon túli magyar kisebbségi lét különböző szegmenseit, sajátosságait.

Nagyszelmenc és Kisszelmenc majd egy évezreden keresztül a Magyar Királyság szerves része volt, közigazgatásilag Ung vármegyéhez tartozott. Miután 1918-ban az Osztrák–Magyar Monarchia megdöbbentő sebességgel széthullott, rövid ideig még Magyarország része volt, azonban az első világháborút lezáró Párizs környéki békék az északszláv összefogással létrejött utódállamhoz, Csehszlovákiához csatolták. Két évtized sem telt el, amikor az 1938. november 2-án aláírt első bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz. Ez az állapot sem tartott sokáig, hiszen a második világháború alatt visszanyert területeket a szövetségesek győzelmével 1945-ben újra elcsatolták Magyarországtól. Ráadásul a Szovjetunió nyugatra tolta határait, bekebelezve Kárpátalját, s ezzel megkaparintva a Csap–Ungvár vasútvonalat. Az új határ kettészelte az ikerfalut: a nagyszelmenci temető Csehszlovákiában maradt, a kisszelmenci római katolikus templom a Szovjetunióhoz került…

A kettézárt falu két oldalán élők a határőrök számára kifürkészhetetlen magyar népdalok formájában, a vasfüggönyön áténekelve kommunikáltak egymással. A népköltészet e sajátos és összegyűjtetlen formája – amelyet Zelei Miklós „határdalnak” nevez – jól tükrözi az ikerfalu és egyben Kelet-Közép-Európa határkérdésekből fakadó tragédiáját. Nem véletlen, hogy a most bemutatott kötet is egy ilyen határdallal kezdődik: „Ellopták az apám sírját, odamenni nem lehet, / mert a nagyszelmenci temetőbe temettük az öreget. / Eljutok én úgyis oda, tudom, nem is sokára, / viszek majd egy rózsacsokrot édesapám sírjára.”

Az egymást követő határváltoztatások és rezsimváltások nem csupán a kollektív tudatra és a csoportkohéziót erősítő közös történelmi múltra hatottak. Jelentősen befolyásolták az ikerfaluban élők mindennapjait is, mint ahogyan azt kiválóan szemlélteti az az életkép, amellyel Zelei MiklósA kettézárt falu német kiadásának ( Das entzweiges­perrte Dorf [ford. Schäfer Tibor], Gabriele Schäfer Verlag, Herne, 2009) előszavát indítja:

„Ráordítanak a KGB-n a mi emberünkre: »Na, sorolja föl azt is, hogy hány országban lakott!« Rákezdi a mi emberünk: »Az Osztrák–Magyar Monarchiában születtem. Utána Magyarországon laktam, aztán Csehszlovákiában, majd újra Magyarországon, a második világháború befejezésekor rövid ideig megint Csehszlovákiában, azután pedig a Szovjetunióban.« Ismét ráordít a KGB-s: »Vén csavargó! Mit követett el, hogy mindenhonnan mindig tovább kellett állnia?!« »Én, kérem, egész életemben ki se mozdultam a szülőfalumból.« »Hát hol született maga?!« »Kisszelmencen!« (Mali Szel­menci) – vágja rá a mi emberünk.”

A kétpólusú világrendszer megszűnésével új fejezet kezdődött a „szelmenci históriában” is. Az ikerfalu fejlődéstörténetének ezen új szakasza a határátkelő megnyitásáról, valamint a vasfüggöny elschengenesedéséről szól. Kisszelmenc a Szovjetunió szétesését követően az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna része lett, míg Nagyszelmenc – Csehszlovákia 1993-ban történt kettéválása és az Európai Unió 2004-es keleti bővülése következtében – Szlovákia és ezzel együtt az Európai Unió részévé vált. Miután 2007-ben a szlovák kormány a schen­geni egyezményt is aláírta, az ikerfalut kettézáró egykori vasfüggöny schengeni határ lett.

Zelei Miklós először 1994 őszén járt a kettézárt faluban. A dokumentumregény elkészítésének gondolata talán már akkor megfogalmazódott benne, amikor a nagyszelmenci sorompónál átnézett Kisszelmencre. Odaátról, az első házból – amelyben Maruszja néni, a falu volt besúgója lakott – moszkvai adásra állított rádió szólt. A senki földje csöndjét megtörte a szovjet esztrád muzsika. A szerző még aznap elkezdte az anyaggyűjtést. Ezzel kapcsolatos munkájának első látványos akciója, A kettézárt falu első kiadásának (Ister Kiadó, Budapest, 2000) 2000. április 15-én tartott bemutatója volt. Ez alkalomból megkérték az ukrán és a szlovák hatóságokat, hogy a szelmenciek számára egy napra nyissák meg a határt. Ez akkor nem sikerült. A kötet példányai ellenben hamar elfogytak, így 2001-ben újra kiadták. Két évvel később, 2003. október 18-án nagyszel­menci kezdeményezésre felállítottak a határon egy kettévágott székelykaput – egyik felét Szlovákiában, másik felét Ukrajnában –, amely azóta Szel­menc jelképévé vált. Ezúttal is kérték a határ egynapos megnyitását, de a kérést megint elutasították. Az ügy érdekében folytatott küzdelem azonban korántsem ért véget. Zelei Miklós és társai a kettézárt falu hírét az Újvilágig elkürtölték. Kitartásuknak köszönhetően 2004. április 21-én az Egyesült Államok Kongresszusának emberi jogi frakciója meghallgatást tartott Washingtonban a Nagy- és Kisszelmenc közötti határátkelő megnyitásának ügyében. A meghallgatásra meghívták többek között a nagyszelmenci és a kisszelmenci polgármestert, valamint Zelei Miklóst is mint szakértőt. A három magyar három ország útlevelével érkezett a Ronald Reagan Washington National Airportra.

Végül 2005-ben megszületett a döntés az ikerfalu két részét összekötő gyalogos és kerékpáros határátkelő megnyitásáról. Ebben az évben kapcsolódtam be én a történetbe. A Granadai Egyetem kulturális antropológia szakos hallgatójaként 2005 nyarán etnográfiai terepmunkát végeztem Nagy- és Kisszelmencen, elsősorban arra keresve a választ, hogy mit várnak a határnyitástól a helybeliek. A terepmunka eredménye egy spanyol nyelvű dolgozat lett – amelynek részei magyarul is megjelentek a Szelmenci álmoskönyvben –, valamint egy azóta is tartó folyamatos kutatómunka, és természetesen rengeteg új barátság. Ettől kezdve én is visszajáró vendég lettem Szelmencen. Látogatásaim után írt szociográfiáfiai esszéimet megjelenés előtt Zelei Miklós lektorálta. Most először kerülnek együttes közlésre A kettézárt falu negyedik, e-book kiadá­sában.

A 2005 szeptemberére tervezett határnyitást majd karácsonyig húzták. December 21-én kaptuk a hírt, hogy 23-án ünnepélyes keretek között megnyitják a gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelőt. „Zelei Miklós egy téglát kivert a trianoni falból” – hangzott el az írónak ítélt Külhoni Magyarságért Díj 2016. augusztus 19-én tartott ünnepélyes átadásán. „Egy téglát kivertünk, de a helyére másik tízet építettek be” – mondta nekem később az író.

A határnyitás nem oldotta fel az ikerfalu kettézártságát, és Zelei Miklós ezzel kapcsolatos munkáinak sem vetett véget. Alig egy évvel később jelent meg második kárpátaljai vonatkozású kötete, A 342-es határkő – Negyedszázad Kárpátalján (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ungvár, 2006), benne a határnyitás előzményeinek kronológiájával, a korábban már említett Szelmenci álmoskönyvvel. A két köteten kívül egy, a kettézárt falu ihlette színdarab is született Zelei Miklós tollából, Zoltán újratemetve címmel. A tragigroteszket Vidnyánszky Attila rendezésében, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával először 2013. július 25-én, a szabadtéri Zsámbéki Színházi Bázison mutatták be. Ezt követően több hazai és külhoni színházban is játszották: Magyarországon, Budapesten, a Nemzeti Színházban, Gyulán, Debrecenben és Sátoraljaújhelyen; Kárpátalján, Beregszászon és Ungváron; Felvidéken, Révkomáromban; Erdélyben, Gyergyó­szent­mik­lóson és Marosvásárhelyen.

A határátkelőt ugyan megnyitották, de a kis­szelmencieknek továbbra sem volt egyszerű átjutniuk Nagyszelmencre. Útlevél kellett hozzá, no meg schengeni vízum. A kisszelmenci magyarok szívesebben váltottak magyar vízumot, mert fél évig volt érvényes, és több alkalomra szólt. A szlovák vízummal csak egyszer lehetett Nagyszel­mencre átmenni, viszont a vékonyka, harminckét oldalas ukrán útlevélben egy egész oldalt elfoglalt. Az útlevél pedig drága: egy szerényebb havi fizetés összegét is elkérik érte. Egy új szabályzat értelmében a magyar vízumot Szlovákiában tranzitvízumnak nyilvánították. Ennek eredményeképp a kis­szelmenci magyarokat, miután átsétáltak a gyalogos határátkelőn, a nagyszelmenci önkormányzat busszal elszállította Sátoraljaújhely mellé, ahol „betranzitáltak” Magyarországra. Miután útlevelükbe begyűjtötték a szükséges bélyegzőket, röpülhettek vissza busszal oda, ahonnan elindultak, ikerfalujuk szlovák oldalára. Dél is elmúlt a ki-be járkálással, fél nap maradt a rokonokra. Aki nem „tranzitált”, annak súlyos pénzbüntetésre kellett számítania.

Újabb abszurditást jelentett, hogy az ikerfalu két oldala eltérő időzónába esik. Kisszelmencen Kijev szerint jár az óra: amikor ott reggel nyolckor kinyitott a határállomás, akkor Nagyszelmencen – közép-európai idő szerint – még csak reggel hét óra volt, tehát határnyitásig egy órát kellett várni. Este ugyanígy, csak fordítva. A papíron napi tizenkét órás nyitva tartás két órával megrö­vidült.

Azóta megszűnt a vízumkény­szer (az ukrán oldalról érkezők kilencven napig ví­zum­mentesen tartózkodhatnak Szlo­­vákiában), és megszületett a szelmenci idő (a hatóságok nagy nehezen összeigazították órájukat, így mind­két oldalon egy időben nyitják és zárják a sorompókat). Mindemellett a határátkelő gyökeresen megváltoztatta az ikerfalu hétköznapjait. Ahogyan Mitro Ambrus kisszelmenci kovács korábban véleményezte: „Ez az egész határ körüli ügy kulturális céllal kezdődött, aztán lett belőle politika, és végül gazdasági üggyé lesz.”

Kisszelmenc néhány év leforgása alatt a pa­rasztplázák birodalmává vált. Több mint hatvan, neonfényekkel díszített kisboltot nyitottak a faluban, főként ukrán kereskedők, akik a környék városaiból jöttek ide. A határátkelő adta üzleti lehetőséggel élve a falu házai előtt béreltek területeket, amelyeken felállították kiskereskedéseiket. Az olcsó árak vonzották a szlovák vásárlókat: kezdetben naponta többen jöttek át a határon, mint Nagy­szel­menc összlakossága. Autójukat a túloldalon, egy Nagyszelmencen kialakított parkolóban hagyták megőrzésre, napi egy euróért. A boltokban árusító kisszelmencieket nem jelentették be, és megfelelő munkakörülményeikről sem gondoskodtak: nyugdíjra, táppénzre nem számíthatnak, télen kabátban fagyoskodnak, nyáron majd megfőnek a konténerboltokban. A tulajdonosok félvállról veszik a felhalmozódott szemét elszállíttatását is: papírfecnik és eldobált nejlonzacskók kavarognak a levegőben. A boltokban általában nőket alkalmaznak, mondván, hogy ők jobban vonzzák a vásárlókat. Következésképpen a faluban felborult a nemek közötti munkamegosztás: a férfiak – az új helyzethez alkalmazkodva – otthon maradnak, segítenek a házimunkában és a gyerekeknek a leckeírásban, míg a nők keresik a konyhapénzt. A faluból eltűntek a tehenek és velük együtt a friss tejtermék is. Míg 2005-ben több mint száz tehenet számoltam, 2010-re alig maradt egy tucat. Az istállókat is átalakították boltokká, raktárakká, no meg – ahogyan egyik kisszelmenci barátom mondta –: „Jön az úri dáma, és akkor ott a nagy lepény. Azt, ugye, mégsem lehet!”

A boltokkal tarkított falurész csak a kis­szel­menci római katolikus templomig tart. Mire a vásárlók odáig elsétálnak, szatyruk megtelik, bukszájuk kiürül, fordulnak vissza, és meg sem állnak a nagyszelmenci parkolóig. Ezt a falurészt a helyiek csak úgy hívják: „a sziti”. Azok, akik a határtól messzebbre, a templomon túl nyitottak boltot, pár hónap alatt tönkrementek. A szitiben lakók többsége a vállalkozók által fizetett bérleti díjból él, míg a másik oldalról ide járnak fusizni bolti eladóként. A sors iróniája, hogy a határátkelő megnyitásának következtében – amelynek elsődleges célja az ikerfalu két oldalán élő emberek közötti kapcsolatok megerősítése volt – létrejött egy eddig nem létezett választóvonal Kisszelmenc közepén. Így az évszáza­dokon át a történelmi Ung vármegyéhez tartozó magyar ikerfalu mára három részre szakadt.

Az ikerfalu mindkét oldala demográfiai mélypontra került már korábban is. Míg 1910-ben több mint 1100 lakója volt (Kisszelmencnek 278, Nagy­szel­mencnek 844), addig 2007-ben alig több mint 800 (Kisszelmencnek 222, Nagyszelmencnek 600), azaz egy egész kisszelmencnyi lakossággal kevesebb. Jelenleg Nagyszelmencen több mint hatvan házat árulnak. Vevő csak elvétve akad. Kevesen akarnak az Európai Unió keleti határára költözni. Kis­szelmencen a kereskedelem miatt az utóbbi években ugyan növekedett a lakosság száma, azonban a betelepülők többsége ukrán és orosz származású, ami a falu etnikai összetételének átalakulásához vezethet, és nem a magyarok javára. Az ukrán–orosz háború miatt ráadásul Kisszel­men­­cen felmentek az árak: a szlovákoknak már nem éri meg átjönni vásárolni úgy, mint korábban. Akik mégis visszajárnak, közben rájöttek, hogy Ung­vár olcsóbb, így inkább a határt átlépve taxiba ülnek, elhajtanak a kisszelmenci parasztplázák mellett, és a legközelebbi városban költik el pénzüket.

A kiskapukat kereső határmentiek leleményessége azonban mindig utat tör magának, ha kell, a föld alatt is. Jól példázza ezt a Kisszelmencről Nagyszelmenc felé vezető föld alatti átjáró, amelyet Ukrajna Biztonsági Szolgálatának kárpátaljai munkatársai 2012. augusztus 16-án tártak fel. Az eset nem volt újszerű: egy hónappal korábban Ungvár mellett bukkantak hasonló csempészalagútra, amely azonban kitűnő állapotban volt, árammal és sínekkel ellátva.

A kettézárt falu története folytatódik, és amíg ott a határ, nem ér véget. Helyzetét – negyed évszázaddal a rendszerváltozások és több mint egy évtizeddel a határátkelő megnyitása után – még mindig jól tükrözi a munkácsi sörgyár jelmondata: „A sör már jobb, de még ihatatlan!”

(Kortárs, 2017, harmadik, javított, bővített kiadás)

(Elhangzott 2017. június 14-én a Professzorok Batthyány Körében, Zelei Miklós könyvének bemutatóján. Köszönöm Zelei Miklós írónak és barátomnak, hogy megmutatta nekem Szelmencet, ezzel becsalva a határon túli magyar lét útvesztőjébe, melynek kutatása hivatásommá vált.)