Ez volna hát a tenger? Váltogatva
a kéket a zölddel, keverve itt-ott
a szürkét mindezekkel? Rozsdabarna
foltokat ejtett rajt’ a szenny, hol ingott
pár vén karavella, ősrégi sajka
nekiszabadultan a víznek? Így volt.
Szinte láttam is álmaimba fúltan.
S levél csupán! Enyészik, mint a múltam.
Csatangolásaink
Árnyékunkat csatangolásainkból
őrzi még a gép, egy-egy kósza képünk.
Harsány zöldekre rávetülve ingón
meg-megindul, ahogy kettőzve lépünk,
e kettős alakzat – tapadva bízón,
mint rész a részhez. Mi el sosem évül,
abból kell minékünk újjászülődni:
iker az ikerben áttükröződni.
A Glóbuszé a virradat
Gombasapka s a tönkje volna? Most a
gombafelhő apokalipszisére
ne is merészelj célozni! Ki ontja
bíborát itt? A Nap? A Glóbuszé e
virradat? A részvét ott van a forma
ékességében is. Innen kilépve
s más világba át: a széttárt karoknak
rajzában Ő függeszkedik bizonnyal.
Polyák Ferit köszöntsd nevembe,
keze alatt a szép csodák
öltöznek fa-redőzetekbe,
faragott-vésett bibliák.
(Weöres Sándor)
Csodáltam én ezt már André Bretonnál –
madár röpte s egy asszony háta íve
ahogy összevillan. Parasztmadonnák
ruharáncában most ugyanez ihlet
meg mestert – álmodón farönkbe formát.
Egy-egy vésőnyom, mint versnek a ríme,
időn kívülien éppúgy fölizzik.
S majd itt áll a tájba lehelve mindig.
Fészekformán az ujjak összezártan
és enyhén behajlítva perceikben.
Asszonyi kéz ez itt? Valaki másnak…?
Azé, kit esdve kérsz, hogy rádtekintsen?
E tenyérnyi völgyben: sorsvonalában,
mint térképen, rajzolódik ki minden.
S benne mi rejtőzik? Akár a kasban
napos csibék? Átváltozóban angyal?
Ahogy szorítja, s egybenő a bottal,
ahogy az ujjak összepréselődnek,
oly megejtő, s ismerős innen-onnan
a kéz, amely az eltévelyedőnek
oltalom s intelem, míg vándorolnak:
pásztor és a nyája. Nagyobb erővel
ki bírja itt a másikat le? Őrzők?
A karámok foglyai? Vagy az őszök?
Tapétamintás fák között a kertet
járni, a zuzmólepte derekaknak
nekidőlni, s végig maradni veszteg,
féregmód kúszni, bújni bogarakkal
a kéreg alá, ahogy áttelelnek
éveket élősdik, más láthatatlan
apró lények, így lenni tetszhalottként…
Milyen volna, mondd, e visszafogott lét?
Ahogy a föld alá szorult – osonva,
fúródva tárnákról tárnákra –, mindig
a kijáratot kerested. Goromba
évek vittek egyre fentebbi szintig,
hegyet vajúdva jutottál oromra,
s egyszerre vágynál bent is lenni, kint is.
S most hogy dereng az út a lombokon túl?
Ne még! – jajongsz. − Ne hívj Magadhoz orvul!
A semmi talajtalansága, az űr,
távolba látó szemeddel ha nézed.
Most száll alá valakiért a valkűr.
Penge villan. Tűz ég. Micsoda éjjel!
Akié az élet, óvatosan tűr,
mint gombák, zuzmótelepek a résben.
Föllélegzésedhez, nem a halálhoz
méred időd. Hatalmas bár, ki átkoz.
Kit száradt hajtások indítanak meg,
életre istápol mindent, mi korhad.
Ez az ösztöke, ez sürget a majdnem
szemétre valóból kicsalni borzas
burjánzásokat; ősgyep, ásatag kert,
ahogy kiküzdi magából a voltak
helyén a húsos levelet a gazból…
Csak a virágzás, méh dongása tartson.
Mert nem elég a látvány és a kép ma.
A látható s a világ közti hálón
mi csusszan át? A tárgyak túlfelén, ha
nézed az éleket, ki szól kiáltón
hozzád, s az égre most mit ír a kréta?
Ellenfényben a cserszömörce lángol:
mint a vesztőhelyről kiszabadulván,
ilyen volna, ha szavakat vajúdnál.
Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.
