Felülnézet

Ha most, több mint negyedszázad elmúltával olvassuk Kertész Imre naplójegyzeteit, hosszú évekkel a sikereit betetőző Nobel-díj (2002) és a legmagasabb magyar (és külföldi) művészeti és állami elismerések, valamint súlyos, elhúzódó betegsége, majd halála (2016) után, valóban „megrendítőnek és zavarba ejtőnek” találhatjuk őket, úgy, ahogyan a fülszöveg állítja. Megrendülésünk leginkább talán egy sebzett, önmagával és a világgal kegyetlenül szembenéző lélek és szellem küzdelmének szól a tiszta, világos megszólalásért, legőszintébb és legigazabb önmaga megfogalmazásáért. Zavarunk viszont inkább a bőség zavara, mint a szerző túlzó, sokszor igaztalan (ám megérthető) ítéleteinek, tévedéseinek következménye; inkább saját tétovázásunké: milyen mérce, milyen szempontok szerint vélekedjünk e csaknem négyszáz (válogatott) reflexióról?

A recenzens első (és mindvégig megmaradó) élménye valamiféle nosztalgia, valami visszavonhatatlanul múlttá lett érték, stílus, magatartás eltűnte felett érzett fájdalom. Olyasmi, amit az író is átélt kora, világa megítélésekor, s ami végletes keserűséggel, borúlátással töltötte el. Az a meggyőződés nevezetesen, hogy a 20. század történelmi szörnyűségei (mindenekelőtt a holokauszt) következtében az európai kultúra legfőbb értékei is veszendőbe mentek, az emberi silányságba hanyatló 21. századi civilizáció pedig a vesztébe rohan. Kertész azonban e sötét pesszimizmust és szkepszist olyan művészi erővel és szenvedéllyel fogalmazza meg, amit egy már szintén letűnt korszak nagyjaitól (Nietzsche, Wittgenstein, Thomas Mann, Camus, Márai) tanult, s noha megéli, gyakorolja, sőt, a maga sorsfosztottságát túlélő írói, szellemi lénye egyedüli értelmeként tekinti, tudja, ideáljával immár maga is a múlt része, vagyis esztétikai, alkotói programja puszta hiábavalóság, illúzió. („A végső kérdés, amit az életünknek fölteszünk, mégiscsak az: hiábavaló volt-e? A világos válasz, amit emberi ésszel adhatunk, csakis igenlő lehet: hiábavaló volt. Az ember megsemmisül, és elfelejtik.”) Valamelyest ezt a veszteséget érezzük mi is a többségükben briliáns feljegyzések olvastán: valami végleg elmúlt, lezárult vele. Kár.

Képek. A borító. Id. Pieter Bruegel Vadászok a hóban című festményének részlete. A szerző – Bécsben, Wittgenstein olvasása és fordítása közben – ezt írta a képről: „valami végső pont, valami tö­kéletes dolog, valami örök és mozdíthatatlan élmény”. Telitalálat. Nagyrészt talán a téli táj fölött suhanó fekete madár különös értelmezési lehetőségei révén. A karcsú, szabályos repülőt (keresztet) formázó, időtlenné merevített szárnyas a sziklacsúcshoz emelkedő hóhatár és a szürke ég találkozásáról mintha zuhanni készülne az alatta hegyesedő templomtoronyra, házakra, a korcsolyázó, szekerező, bandukoló emberekre, csupasz fákra, szelíden emelkedő fehér rétekre. A néző feljegyzéseit készítő Kertész Imre pozíciója, szemszöge is ez. Madártávlat, felülnézet, amelyből a szemlélődés tárgya áttekinthetőbb, az összefüggések élesebbek, ám a részletek „földhözragadt” igazsága javarészt torzított vagy rejtve marad.

Önarckép a könyvből. Akár egy Gulácsy- (vagy Goya-) metszet is lehetne. Hosszú, fekete kabátos férfi kinyújtott karral előredőlve, szinte repülve kergeti széles karimájú fekete kalapját a szélben, a vele párhuzamosan meghajló kopár fasor előtt. Nehezen lép, mert cipője csaknem bokáig merül a felásott járda sarába. Hosszú sálja pirosan úszik utána. A háttérben felszedett kockakövek előtt lebzselő munkások hahotáznak teli szájjal, a hasukat fogva.

A könyv, ha a megjelenés évét tekintjük, az utolsó Kertész műveinek sorában. Voltaképpeni helye azonban még a Nobel-díj előtt volna, hiszen, mint ismeretes, utolsónak (búcsúként és számvetésként) megírt könyve A végső kocsma (2014). A tény kiemelése fontos, mivel az említett intervallum A néző naplójegyzeteinek megítélését is befolyásolja: az igazi világsiker és elismerés előtti Kertész hangja minőségileg különbözik a nagybeteg, halállal szembenéző alkotó hangjától: teltebb, „ütősebb”, maradandóbb. Az összevetésnek – bár érdekes volna –, itt tágabb tere nincsen; a kérdésünk most inkább ez: mit és hogyan látott a lebegő (zuhanó?) madár perspektívájából, mire figyelt Kertész Imre a 21. század eleji világból és a magyar rendszerváltás első évtizedéből?

Mivel naplót írt, mindenekelőtt magát látta, önmagára figyelt. De (ez is a távlatosság miatt volna?) sajátos, mondhatni, skizoid módon, kívülről: „pöffeteg tónus, panaszkodó ábrázat, patetikus végkövetkeztetések”, „akit megpillantok a televízióban […] idősödő zsidó bácsi, kicsit undorodom tőle. Én: ez valaki más.” Magánéleti önvizsgálata csupa lelkifurdalás, bűntudat: gyáva, mert elfogadta első felesége, Albina áldozatát, de a vele leélt negyvenhárom év alatt sosem volt képes viszonozni azt igaz szerelemmel, mert arról is meg volt győződve, hogy az alkotó élete végletes önzés („az alkotás […] erkölcstelenségre épül”); ő igazán senkié, csak a Művéé. „Bűneim megválthatatlanok. Ha elég soká élünk, alkalmatlanná válunk a megváltás számára.” Ez az élmény a könyv felénél, Albina haldoklásánál, majd távozásánál (1995) válik igazán katartikussá. Amikor megtalálja élete utolsó szakaszának harmóniáját megteremtő társát, második feleségét, akkor is gyötri a vissza-visszatérő kérdés: elfogadhatja-e, joga van-e a boldogsághoz? A titkok, a titkos élet nélküli odaadáshoz. Hiszen, „ha nincs titkom, nincs életem”, hitte mindig, noha elsősorban munkája volt a titok, „e cudar hit-élet”, amelyhez továbbra is ragaszkodik.

De mit ér a műve? Hogyan kell látnia önnön írói minőségét, teljesítményét? Ott-e a helye a legnagyobbak között? Bár tudja, hogy igen, tisztában van kivételességével és tényleges értékeivel, mégis, az önvizsgálat pillanatában inkább kétségeit nyugtázza. Pontosabban: úgy érzi, hiába a „nagyság”, amikor felolvas, amikor előadást tart, amikor gondol rá, nem éli meg, nem éli át igazán, mert amit írt, időben eltávolodott már tőle, idegenné vált. „Az események – tegnap a kudarc, ma a siker – fantomszerűek; az életem fantomszerű; nem élem át eléggé, mintegy a nézője vagyok csak mindennek.”

Egyáltalán: az idegenség a legmeghatározóbb, legáltalánosabb érvényű élménye. Idegenként éli meg magát a saját életében, a saját hazájában, saját (írói és társadalmi) közegében, korában, világában. Az idegenségélmény mellett a könyv első, erősebb (még a boldogtalanság „kegyelmi” állapotában született) felének főbb témái (Auschwitz, zsidóság–magyarság, antiszemitizmus, száműzöttség–emigráció, globalizáció és pusztuló, posztmodern világ, Isten léte–nemléte, a délszláv háború, a Nyugatot fenyegető muszlim veszély stb.) már ismerősek, hiszen így vagy úgy minden művében ezeket fogalmazta újra. Kijelentései végsőkig tömörítő, aforisztikus-metaforikus ítéletek, próféciák, amelyek az általános (noha bevallottan szubjektív) érvény igényével íródtak – magának, mindenkinek.

Auschwitz . „Lehet mondani, hogy Isten meghalt; de azt is […] hogy Isten világa egyetemessé lett Auschwitz jegyében.” „Sem a kereszt, sem Auschwitz nem mulandó.” „Auschwitz nem Hitlerhez tartozik. Hitler […] egy történelmi pillanat terméke, Auschwitz azonban az emberi természet megnyilatkozása.” „Megkockáztatom: az antiszemitizmus önmagában aligha hozta volna létre Auschwitzot; Auschwitzot a totalitárius állam hozta létre: de […] gyűlöletre volt szüksége.” Mi, ki a náci? – teszi fel a kérdést. Válasza: „A náci specifikum, hogy kéjelgett az ember lealjasításában, az értékrendszer totális, mindenki szeme láttára való megsemmisítésében; a bolsevizmus inkább csak mellékesen kezelte a jelenséget, a hatalom gyakorlása egyik szükséges eszközeként…” Ma viszont a „náciság” nem ideológiát, hanem életmódot jelent: „Ma mindenki náci, hacsak nem teszi meg a kellő erőfeszítéseket, hogy távol maradjon vagy egyenesen kilépjen a korból.” Hogy hová? A bizonytalanba, önmagába – mondja. Lelki parancsa: „elszakadni az időtől”, „elszakadni a világtól, amely – lényege szerint – manapság fasiszta, s kitartani e világminőség megnevezése és megformálása mellett”. De mi is volna a „világ” így, en bloc? Mi volna, hol volna „önmagunk” a világ nélkül? – tehetjük föl a kérdést. És itt, Magyarországon, ami a könyv kontextusában nem kis gond sem nekünk, sem Kertész Imrének: „az érvényesülés alacsony szinten csakis a tömeg révén, a tömeg által lehetséges, az érvényesülés tömeges formája pedig náci forma, vagy csak egyszerűen a nacionalizmus. De mivel […] az úgynevezett egészséges nacionalizmusnak már réges-rég nem enged teret, így hát minden nacionalizmus fanatikus, náci és fundamentalista nacionalizmus tud csak lenni.”

Magyarság, zsidóság. „Zsidó író vagyok, s le kell szögeznem, hogy a zsidó itt univerzálisat jelent, azaz univerzális létformát, univerzális tudatot, hazátlan – és hazákon túli – létformát élő európait.” „[…] nem fanatikus, »mélyzsidó«, hanem az európai nagy kudarc következményét hordozó protagonista […]” A magyar eszmék: „téveszmék”, a magyar tudat: „tévtudat”, ezért ő sohasem gyakorol hatást a magyar irodalomra. De zsidóként, Celan, Bachmann, Améry, Kafka és mások példáján okulva az „áldozat-léttel” sem tud azonosulni, azokéval, akik „egyfajta szükségszerűséggel rohantak a pusztulásba”. „[…] a magyar, legalábbis az újabb kori magyar kultúra az antiszemitizmussal mélyen átitatott kultúra. […] Antiszemitizmus nélkül […] bizonyos értelmiségi rétegnek, amely a specifikus magyar identitását hangsúlyozza, egyáltalán nem lenne identitása. Ugyan mi a magyar specifikum? Ez – túl azon, amit mindenki tud: a nagy nyelven, a nagy irodalmon, a nagy muzsikán és a nagy történelmi veszteségeken – […] úgy hangzik: magyar az, aki – illetve ami – nem zsidó. Igen ám, de mi a zsidó? Nos, ez világos: ami nem magyar. A zsidó az, ami idegen, […] a múlt kommunistája, valamint a jelen országot kiárusító kapitalistája.” „[…] itt engem csak szórakozottságból nem pusztítottak el […], de íróként azonnal a megsemmisítés mechanizmusába löktek.” „Én […] ezt az egész szellemi létformát közönségesnek és betegnek tartom, én […] újra meg újra a zsidóságot választom […] a személyes és a szellemi szabadságot, […] és nem érzek többé szolidaritást […] a hellyel, ahol élek, és az emberekkel, akik közt élek, és leírtam ezt a veszteséget, […] mert elnyertem általa hazátlan, büszke és törékeny függetlenségem…” „[…] a magyar lelki struktúra, úgy tűnik, aligha tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin kiélheti tehetetlen bosszúszomját”. Következtetése: „száműzetésből száműzetésbe száműzetem” A (z új) magyar dilemma: „A szabadságot nem lehet ugyanott megélni, ahol rabságunkat éltük. El kellene menni valahová, nagyon messzire. Nem fogom megtenni. Akkor hát magamnak kellene újjászületnem, átvedlenem – ugyan kivé, mivé? Időben meghalni – de a végsőkig élni: így hangzik a fohász. Légy méltó önmagadhoz.”

A posztmodern elégtelensége. A posztmodern – szemben a korszak egész szellemi életének vélekedésével – nem hozott gyökeres fordulatot, mivel alig beszélnek „az igazi változásról: hogy ugyanis az ember tehetetlen eszköze lett a totális történelmi folyamatoknak, s hogy ezzel kiszámíthatóan reagáló anyaggá redukálódott”.

Isten, „végső” kérdések. „Választani boldogtalanság és boldogtalanság közt: e hamis alternatívában élni; az ember előbb-utóbb rábukkan Istenre, aki megérti őt, és a tenyerére emeli […] De van egy másik Isten is: ő elérhetetlen, mert nem létezik. Ő az én Istenem.” Filozófiája: a hit nélküli egzisztencializmus. „Végezetül Isten is csak ember: Ő is üdvözülni akar.” „Az, hogy az ember eljut Isten gondolatáig: helyzetének kifejezése […] az emberi állapot nyomorának és felfoghatatlan szépségének átérzése Istent gondoltatja vele anélkül, hogy erről tárgyi bizonyítékot óhajtana nyerni.” „Isten léte, ténye: a tökéletesség felé törekvés.” „Mi az ember Isten nélkül? Tiszta őrültség, az ártalmatlanság formájában” – állítja a Schellinget kommentáló Heideggert idézve. „Az ember azért hiszi, hogy életének »értelme van«, mert ő az egyetlen lény, amely képes felfogni az élet értelmetlenségét.”

Sötét jövő jóslata az egyén, a népek, Európa és a világ jövőjéről? Hitetlen hit? Végletes kultúrpesszimizmus? Világvége-hangulat? Bizonyára – és még sok egyéb. Lehet, érdemes és kell is Kertész Imre nézeteivel vitába szállni. (Pl.: „a nemzet szempontjából […] az 1949–89 között eltelt negyven év egyszerűen törölhető. Nem történt semmi: nem volt forradalom, nem volt ellenállás, a nemzeti kreativitás kialudt.”) Mégis, lényeglátása, gondolati ereje, írásművészete, szenvedélyes ragaszkodása az értékteremtő alkotáshoz hitelesíti, katartikus olvasmánnyá teszi ezt a kötetét is. Utolsó mondata akár végrendelete is lehetne: „míg élsz, boldog légy, mert egyedül a boldogság méltó a léthez, vagy különben méltatlanul tengődsz”. (Magvető, 2016)