Vadkacsák; „Ne csak beszélj, kiszélj is”

Vadkacsák

Délben ebéd, nyolckor hozzák
a reggelit, a nyári ég,
a nyári égbolt kint reked,
kint a rigók és a verebek,
és a többi, miből épp eleged.
Mindennap egy fejjel közelebb
az enyészethez s az anyászattól
messzebb, a vizit viszont tolódik,
nosza, föltápászkodsz a kacsához.
Képeslap Ibsennek . Egy fejjel
aztán megint lejjebb – közben
betolnak egy új beteget,
utána leng az ajtó sokáig.
A vén kútmérgező. Pedig
semmi nem vonz a skandinávokhoz,
Lábfejed is mostanra két fejjel
magasabban a fejedhez képest.
A kábelekkel mindamellett
elboldogulsz, ráfordulsz egy kötegre
az oldaladdal, és értekezel
magadban az émelygésről mint
a belek szédüléséről. Mintha
szemgolyóidat gurítanád szét
a tápcsatornád s a két füled
labirintusába. Hús-vér
kísértetekkel kísérletezel,
egy-egy fejjel mindig lejjebb.
és megint lejjebb, ahogy a versek
is a próza mocsarában erjednek
meg (borús, fülledt melegben
sebesebben, vagy fürgébben, ha így
tetszetősebb). Igen ám, csakhogy
melyik beteg érdemel több
figyelmet: a próza vagy a vers?
És a vers már eleve gyászvers
legyen? A mocsárban kinyíló
sárga bibés, sötétlilás, vastag szirmú,
bordó kehely? (Ezt álmodtam volna
meg az éjjel?) A vizitből ma már,
úgy tűnik, semmi sem lesz, itt
rohadhat az ember még egy
napot fölöslegesen, még egy
halom fejjel lejjebb, még mérgesebb
viszonyban a nővérekkel. A két
éjszakással, akik északról jöttek,
és ABBÁT hallgatnak, az egyik
gyerekökölnyi konttyal a feje
búbján, a másik, a zömök, széttúrt
szénaboglyát tapasztva lapos
tarkójához a lucskos szalma
színében fürdő hajából.

„Ne csak beszélj, kiszélj is”

H-nak, H-tól

H meséli telefonban az álmát,
kihangosítom, hogy egy szava se
menjen veszendőbe, ha esetleg
annyira felerősödne közben a kinti
gépjárműforgalom zaja. Ifjan még
nagyon élveztem a fiatalon
meghalt Fassbinder filmjeiben a hosszabb
telefonbeszélgetéseket túl-
harsogó repülőgép-robajlást, bírtam,
hogy ilyen és ehhez hasonló effektusokkal
sokkolja a néző figyelmét, de hát
mikor is volt ez, talán a múlt század
hetvenes éveinek a vége felé,
amikor legföljebb a csúcstechnika
szakemberei és megszállottjai
számoltak a digitális forradalom
robbanásával és a mobiltelefon
minden korábbi járványt túlszárnyaló
szétterjedésével. Egyedül vagyok
az ismerőseim között, akinek nincs
saját mobilja, így H is csupán a fele-
ségem okostelefonján találhatott meg.
Fölvettem a hívását, mivel a feleségem
az előszobában és a konyhában
porszívózott éppen. Visszatérve a vers
jelen idejére, H az álma első rém-
felét taglalja a rá jellemző kimértséggel
és alapossággal, hogy álmában egyszer csak
annyi mondanivalója támadt, és
olyan hirtelen, hogy ideje sem maradt
kinyitnia a száját, mert még előbb a fél
orcáját kirobbantotta a túlfojtott
mondanivaló, ahhoz hasonlóan,
ahogy a Breaking Bad című, igényes
tévésorozat egyik kulcsfigurájának,
Gustavo arcának, sőt a fejének
robban le a nagyobbik fele. Ha nem csal
a vizuális emlélkezetem. H-nak
persze nem említettem ezt a hasonlóságot,
nehogy megint a szememre vethesse
részvétlenségemet – mert ekkor még mit sem
sejtettem álmának a másik feléről,
arról, amitől eufóriás kedvvel nyílt rá
a szeme a való világra. Vicc-e vagy sem,
hadd tegyem hozzá, nem a nekem való
világra, hanem amit általában nevez való
világnak a közvélemény. A benne
történteket pedig életszerűnek ítéli vagy élet-
szerűtlennek. H álma életszerűtlen
(és nem életellenes, mint az álom első fele)
fordulatot vett a robbanás után;
valahonnan egy teljes méretű
öltözőtükör került elébe, s a tükörben
távolról sem az a nő nézett vele szembe,
akinek kirobbant a fél arca a temérdek
felgyülemlett mondanivalótól, hanem
egy szelid, békés tekintetű indián lány
látványában adatott meg magára
ismernie, akinek gyönyörű, dús fekete
haja a derekáig ért, mint gyermek-
korában a saját szőke haja, ahogy már-már
a padlót seperte. És H onnan emelte
fel ismét a tekintetét az indián lány
arcára, a padlóról, hogy végre rá-
ismerjen a saját kirobbant arca felére,
mely az indián szépség arcbőrén
finoman tetovált képírásjegyek
révén vált olvashatóvá. H néhány évvel
ezelőtt valóban megismerkedett több
indián lánnyal és asszonnyal Chilében,
ahol két hétig tartózkodott egy konferencia
ürügyén, és amit már ott akkor és azóta is
álmai földjének tekint. A chilei tájat és
klímát, a valószerűtlen bensőségességet,
amiben részesülhetett ott két héten
keresztül. Végül rákérdeztem, hogy ezt
az álmát elmesélte-e a pszichológusának
is, s ha igen, hogyan reagált rá az
az ember. H azt felelte, viccesen, freudi
szóviccel kommentálta terapeutája
a robbanásig felgyűlt mondanivalót,
amit nem sikerült H-nak idejében ki-
beszélnie. A vicc tehát nagyjából így
szólhatott: H álmában a beszélést szó
szerint értvén, be-szélt magában, a belégzett
levegővel együtt be-szélt, ahelyett, hogy
legalább ilyen gonddal ki-szélt is volna,
Ahelyett hát, hogy a mondanivalójához
gyűjtötte gonddal a be-szélhetnéket,
fújhatta volna mindjárt a magáét,
melyen a szakember azt érti,
amin a páceiense már úgyis túl van.