×

Szakolczay Lajos: Jövőben a múltunk

Kemsei István

2017 // 09

Szinte lehetetlen a Szakolczay-féle maximalista igénynek eleget tenni: „Nehéz a kultúra (irodalom, színház, képzőművészet stb.), mert sokat kell olvasni, rengeteg kiállítást nézni és napról napra színházban (operában) üldögélni – aki tisztességgel akar ítélkezni, annak az egész Kárpát-medencét be kell barangolnia –, ám ha valaki meg akarja spórolni az ezzel járó nem kicsi (sőt, hatalmas!) munkát (hányan vannak, istenem, hányan vannak!), az több mint tisztességtelen játékos, bárki által mozgatható bábu. Az ilyen »ítésznek«, kánongyártónak, bármely tenyérből van is etetve, semmi sem fekszi meg a gyomrát. Él, mint Marci Hevesen, mert a tudatlanság és tájékozatlanság szerinte jól kamatoztatható életpótlék.(Alkonyat?)

S pláne nem könnyű ennek az állításnak ellene szólni, mert Szakolczaynak szinte mindenben igaza van. Az ember – a kor- és pályatárs leginkább! – azonban felületes és esendő, mint tudjuk. S mint felületes és esendő, a maga olvasottságára büszke akárki (dehogyis büszke, csak ebben a kontextusban jól hangzik), e magasra tett mérce olvastán kénytelen az iránymutató etalon lábai elé letenni a fegyvert.

Mert nem olvasott. Legalábbis eleget nem (vajon mennyi az elég? – a Szakolczay által felállított kívánalom szerint semmi nem az). Nagyon kevés kiállítást nézett. Még kevesebb színielőadást. Esztendők óta nem volt operában, hogy a teljes Kárpát-medence bebarangolásáról ne is beszéljünk. Labdába se rúghat.

Lássuk be, mint majd minden teljességigényben, Szakolczayéban is van nem kevés túlzás. Az életműnek ez a töredéke – még azt se mondhatjuk, hogynagyobb része –, a majd félezer oldalas Jövőben a múltunk mégis a maga súlyosságával szerénységre és mértéktartásra inti a szemlézőt. Ugyanis a Szakolczay-jelenség mint nyilvánvaló anakronizmus a maga testi és szellemi valójában: igenis létezik. Vele egyetemben nagyon valóságos és erősen ható az a reformkort megelőző időkre jellemző lelkesültség is – majdnem-Kazinczyság, azért csak majdnem, mert tudtommal a szintén nagy levelező Szakolczay még nem szórta el postaköltségre vagyonát, mint a széphalmi mester, bár ez sem egészen bizonyos –, ami arra predesztinálja, hogy a teljes magyar kultúra vigyázó szemű őre legyen. A Szakolczay-jelenség ma éppen fordított képét mutatja – igazából azonban talpra állítja azt, ami felfordult! – annak az erőszakoltan kánonképző, ugyanakkor fennhangon önnön magára egyedüli, mindenható mérce gyanánt mutogató és médiavezérelt világképnek, amely bármely művészeti megvalósulást az emberiség futó kalandjaként és a hiúság talmi vásáraként értelmez.

Kritikák gyűjteményére ritkán szokás a „jelentős mű” jelzős szerkezetet aggatni. Hiszen a kritika a maga nemében nem műalkotás, hacsak nem hordoz valamely mögöttes,a denotátumban rejtező vezéreszmét, amely a számtalan, kisebb darabból összeállt értékelő szöveget a műalkotásról alkotott műalkotás szintjére képes emelni.

A Jövőben a múltunk mégis, mindenképpen a „jelentős mű” értelmében vett módon áll egybe. És nemcsak amiatt, hogy szinte szépírói szerkesztőelvek alapján követi a próza- és drámaművek nyitó egyensúlyfolyamatzáró egyensúly szerkezeti képletét. Fontos sorvezető az olvasáshoz persze ez a tulajdonsága is. A nyitó egyensúlyt a kötet elejére helyezett esszék sora, a Toll-ciklus, a folyamatot a vegyes anyagú, többnyire kisesszéket tartalmazó Kronosz képzelmei, a színikritikákat felvonultató Gong és a Kortárs folyóiratban megjelent recenziók sora, az Olvasó-próba, a záró egyensúlyt a Búcsú és siratás cím alatt sorjázó nekrológok „teremtik” meg.

A folyamatbanlezajló változások végeredménye – éppen mint a tragédiákban – huszonhat halál (Búcsú és siratás). Nem éppen szívderítő végkicsengés, már csak azért sem, mert fájdalmasan sok került belőlük. Pláne, ha már maga a nyitány – a Toll-ciklus esszéi – is merő, balsejtelmes aggodalom a mesterségesen kettészakított magyar irodalom sorsa felett (Rosszkedvünk tele, merre a hiányzó Nagyok nélkül?; A varacskos disznó vágta ösvényen, pettyes szárnyú lepkék sugarában; Bárdok cukormázzal; Az írástudók rothadása). Amikor értékrendek harcolnak egymás ellen, meghal maga az értékrend. Az egymással vívott fölös küzdelemben pusztul, sekélyesedik az irodalom, s nem maradnak, csak puszta nevek – művek nélkül. A nem olvassuk a másikat, a másik sem olvas minket folyománya pedig nem más, mint az, hogy senki nem olvas senkit. Hogyan is épülhetne föl így egy eljövendő, objektív szemléletű irodalomtörténet?

Szakolczay persze olvas, bár ő is ritkán veti kritikusi tekintetét a túloldalra. Jószerivel csak egy Esterházy-mű (Egy nő) és egy Petriről szóló könyv (Beszélgetések Petri Györggyel) bírálatának erejéig. Le is szedi mindkettőről a keresztvizet rendesen, s nem is egészen alaptalanul. Tandori könyvéről (A dal változásai) sincs jó szava, csak hát Tandori már régóta külön „Tandori-oldal”, a maga esetlegességeivel, bukfenceivel egyetemben,csakis önmagához, önmagával mérhető.

„Együtt vagyunk gazdagok! Az egymástól különböző értékek, karakterek együttesében” (Bárdok cukormázzal). A könyv megszívlelendő kulcsmondatai.Ezzel a nyilvánvaló ténnyel a másikak is nyilván tisztában lehetnek, hiszen mindannyian ugyanabban a korszakban élünk, azáltal determináltan, aminek a legvégén jó esetben mindenki – lett légyen bármelyik oldal kegyeltje – leírt, maradandó szöveggé lényegül, vagy elmerül
a felejtés hullámsírjában, műveivel egyetemben. Ezen utóbbiból – mármint a felejtésből – amúgy is külön sportot űz a magát felgyorsultnak füllentő korunk.

Ki kezdte ezt az egymással vetélkedőket is többszörösen megalázó, méltatlan versengést, tudjuk persze, s azt is, hogy a harc korántsem esztétikai. Mert vajon mitől jobb író, mondjuk, X, mint Szi­lágyi István? Vagy mitől jobb költő Y, mint a könyvben recenzált Kiss Anna? Nyugodtan állapíthatjuk meg: semmitől, hacsak nem attól, hogy az elöl említettek hajdan mélyebbre merítettek a mára százévesen haldokló avantgárd áporodott mocsarából, mint az utóbbiak, jobbára a hazai valóságot taposók. Csekély értékű munka pedig születik az egyik és a másik oldalon is ( Röhrig Géza: Hamvasztókönyv; Kis Pál István: Szögek a diófában).

Nincs tehát valóságos rang- és értékkülönbség a két tábor között. Látszatra folyik (dúl?) valamiféle harc a hagyomány és az újító törekvések között, csakhogy ez az egymásnak feszülés már ezer évek óta zajlik.

A művészet világa – akár zokon vesszük, akár nem – mindig is az értékek egymásnak feszüléséből épült fel. A kritikus elsőrendű feladata a szakmaiság lehető legtisztességesebb figyelembevételén – „olvasás, újraolvasás, nézés, újranézés, s a végén írás” (Változó változatlan) – kívül ezeknek az értékeknek felkutatása, felmutatása, helyre tétele azon a piramison, amit a művészet épített fel magának, kezdve a csekély tehetségű, de még művészi szintet megütő alapokon, fel, egészen a zsenialitás csúcsáig. A kritikusnak hivatása, hogy tudomásul vegyen és értékén kezeljen minden anyagot, amiből ez a piramis felépül. Hiszen az mind-mind megérdemli az értő figyelmet. Jól néznénk ki, ha nem így volna, ha nem lennének Szakolczayk, akik a mű­vészet olyan teljességű spektrumát képesek áttekinteni, mint a képző- és színházművészet és az irodalom.

A Jövőben a múltunk szűkebbre szabja ezt a mezsgyét, eltekint a képzőművészettől – arról szóló írásait külön, terjedelmes könyvében, a Nagybányától Picassóig-ban közölte –, a Gong ciklusban is többnyire a színházművészet olyan „perifériának” tekintett megvalósulásait méltatja, mint például Dürrenmatt Fizi­kusok­­jának Evangélium színházi vagy a soproni Petőfi Színház Macska a forró bádogtetőn Thália színházi előadása stb. Azokat azonban olyan színvonalon, hogy a színibírálatok olvasója a kritikusban az első pillantásra felfedezheti a nézőt, a hozzáértő műélvezőt, aki nem azért telepszik le a zsöllyébe, hogy a kákán is meglelje a csomót, hanem azért, hogy gyönyörködjön a megvalósulásban. Az embernek szinte nosztalgiája támad: eszébe jutnak a régi Film Színház Muzsika hetilap (1957–1990) aprólékos figyelmű kritikái, ahogy Szakolczay a színielőadásokat szemlézi. Szakolczaynál is ugyanarra az alaposságra lel, mint a hajdan népszerű hetilap hasábjain, ugyanúgy deduktív módszerrel közelít a külső látvány felől a „lényeg” felé. A zsinórpadlástól indulva a színészi játékon át a darab eszméjének kiteljesedéséig.

Szakolczay „jóvoltából” Kronosz szemével látunk. Megragadjuk az egyre inkább elveszni látszó időt (Kronosz képzelmei). Küzdünk a méltatlan felejtés ellen. Ki emlékszik ma már Kiss Tamásra? Pedig nagyon jó költő volt (Kiss Tamás költészetéről). Jékely Zoltán neve is erősen halványul (Szívünk mezsgyéjén), de talán nem olyan sebességgel, mint Lászlóffy Aladáré (Ali a fénysivatagban). Van-e még olyasvalaki, aki emlékszik a tragikus sorsú Gyóni Géza körül felhabzó vitákra: „igazi” költő volt-e, vagy csak halvány Ady-epigon? A Csak egy éjszakára vers költőjét, a magyar első világháborús katonaköltészet legkiválóbbját nemcsak morális tartása, hanem idézett nagyszerű versrészletei (pl.: „Halál, halál, vén Csínom Palkó, / Kivel annyiszor elkomáztunk, / Hát ez lesz, ez lesz csakugyan / A legutolsó állomásunk?”) is óvják az időben (Halál, halál, vén Csínom Palkó). Kolozsvári Papp László és Hervay Gizella életművét is ki lehetne léptetni a feledés homályából (A szerelem három arca. Kolozsvári Papp László, Visky András és Hervay Gizella három könyvéről; Hazajöttem meghalni. Hervay Gizella kiadatlan verseiről).

A rövidebb lélegzetű műbírálatokat recenziónak mondja a szakirodalom. Szakolczay Olvasó-próba cím alatt foglalta össze a Kortárs folyóiratban két esztendő (1995–1996) alatt megjelenteket. Mi tagadás, a névsor nem tükrözi a kánont. Ferenczes István, Takáts Gyula, Horváth Elemér, Vasadi Péter, Kiss Anna, Tamkó Sirató Károly, Péntek Imre, Szakács Eszter, Fekete Vince neve – hogy csak a kiemelkedőbbeket és műveiket említsem – alig mond valamit az aktuális irodalmi celebnévsort böngészőknek. Az olcsó népszerűségre, a „divatkritikus” címre törekvés azonban soha nem volt Szakolczay sajátja. Az ellenkezne érték- és feladatszemléletével, amelyeknek talpköve a ki tudja, miféle mesterséges ideológia irányítása alatt gondolkodó „hala­dárok” által olyannyira és oly sokszor elátkozott, Szerb Antaltól, Németh Lászlótól, Baránszky-Jób Lászlótól stb. átöröklött kritikusi hagyomány, az irodalom folyamatosságának, folytonosságának tiszteletben tartása a maga rendkívül olvasmányos, a tudálékosságot messze kerülő stílusával, az alkotó lélek legmélyéig hatoló megértésével.

Az egész könyv mottója lehetne Weöres Sándor emlékezetes, 1970-ből származó nyilatkozatának figyelmeztető szövege, miszerint: „Ma a költők egy része menekül a hagyománytól. Holott szükségszerű, hogy a hagyományra épüljön minden… Maga a nyelvi anyag is hagyományos, amit használunk. Tehát senki sem tud kilépni a hagyományból, bármennyire törekszik erre” (Egyedül mindenkivel – Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozata, vallo­másai).(Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben