×

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér

Palojtay Kinga

2017 // 09

Godot-ra várni vagy a Messiásra, Irimiásra vagy báró Wenckheimre, mindegy is, hiszen várni jó, addig reménykedhetünk, táplálhatjuk szívünkben a kis rőzsetüzeket, hogy majd jön valami, lesz valami, ami jobb, mint ami most van, lesz valaki, aki helyettünk és nekünk megváltoztatja a dolgokat, a körülményeket, a rendszert, a politikát meg esetleg az időjárást, de az biztos, hogy legalább a várost és annak minden lakóját, rajtam kívül, természetesen, mert velem nincsen semmi gond, engem nem kell megváltoztatni, én csak a körülmények áldozata vagyok, bezzeg a postás, a könyvtáros, az iskolaigazgató és a polgármester, nem beszélve a plébánosról és a rendőrfőnökről – de ne feledkezzünk meg a hajléktalanokról és az árvaházi semmirekellőkről sem –, őket nagyon is és haladéktalanul meg kell változtatnia annak, aki eljön, mert azt mondta, hogy eljön, tehát megígérte, az újságok is megírták, ide jön, hazatér, hisz mindenki hazakívánkozik végül, miért pont ő ne, a báró, akit még az ifjúkori szerelme is visszavár, Marietta vagy Marika, oly mindegy (holott egyáltalán nem mindegy, de ebbe most ne menjünk bele), a lényeg, hogy várja epedezve és álmodozva, akárcsak a városvezetők – igaz, ők másféle álmokkal –, a helyi erők meg az asszonykórus, készülnek cirkalmas beszédekkel, rezesbandával és az Evita legszebb betétdalával, hiszen mégiscsak nagy dolog: egy Argentínából hazatelepülő valódi báró, no igen, beszélnek valami kártyaszenvedélyről és gyönge idegrendszerről, de miért ne néznénk el ennyit (bármit!) egy ilyen nagy úrnak, aki ráadásul mesés vagyonát minden bizonnyal (a tévében is mondták!) szétosztogatja majd a város – szeretett szülővárosa – javára, nem mintha bárki elvárná, követelné, kicsalná tőle, ó, ilyesmiről szó sincs, de hát azért tüntették el az illetékesek az utcáról a szemetet, az albán gyerekkoldusokat és az ősi kastélyból az árvákat, azért hozattak négylovas hintót, azért szerveztek vidám vetélkedőket városszerte, hogy a hazatérő nábob minél otthonosabban érezze magát, kedvére nosztalgiázhasson és zavartalanul feredőzhessen a múltból előhömpölygő legszebb emlékeiben, s mindeközben – de ennyit csak-csak remélhetünk – nem fog megfeledkezni arról, mivel tartozik hazájának, szűkebb pátriájának és persze nekünk, akik ennyire, de még mennyire, minden igyekezetünkkel, erőnkkel – sőt, erőnkön felül! – készültünk a fogadására, s arról igazán nem mi tehetünk, hogy a hintó piszkos üvegén át az esti szürkületben nem látott semmit a régi épületekből, hogy végül nem a kastélyban, hanem szállodában akart aludni, hogy nem vett részt a tiszteletére rendezett díszvacsorán, hogy nem ismerte fel a hervatag Marikában az ő egykori hamvas Mariettáját, nem mi tehetünk róla, hogy mindenkit megtévesztve és kicselezve megszökött a szállóból, hogy a korzó helyett az erdei sínpáron sétált, hogy éppen akkor hajtott arra csapatnyi részeg vasutassal a pályakarbantartó szerelvény, nem, nem hibáztathat minket senki, amiért kiderült, hogy a bárónak egy vasa sem volt, hogy egyetlen pesót sem hozott haza abból az isten-tudja-hol-található rohadt Argentínából, hogy ettől persze mindenki megvadult, hogy ettől kezdve a városunkban olyan különös és borzalmas dolgok történtek, mindenki megbolondult, mintha nem lett volna elég nekünk egyetlen bolond, a Tanár úr, aki ahelyett, hogy tovább növelte volna városunk jó hírét világszerte elismert kutatásaival, otthagyott csapot-papot, állást és házat, de még a házvezetőnője, Ibolyka néni elsőrangú rácsos linzertjét is, és bevette magát az útszéli bozótosba, a Csipkebokorba, hogy aztán onnan lődözzön fűre-fára meg a saját lányára, szóval biztos, hogy megőrült, hiába volt olyan okos ember, hiába értett a föld összes mohájához és mind a filozófusokhoz (különös tekintettel Georg Cantorra), mégis elvesztette a józan eszét, de azt azért mégse értette senki, mit akartak tőle a bőrfejű motorosok, nyilván belekeveredett valamibe, mondjuk, nemcsak ő, hanem mindannyian, miközben még csak azt sem tudtuk, mibe, egyszerűen arra ébredtünk, hogy minden ház előtt, minden utcában benzinszállító kamionok állnak, egymást érték, mindenütt, ameddig csak a szem ellát, de a legijesztőbb nem is ez volt, hanem hogy nem mozdultak, nem csináltak semmit, csak álltak és vártak, de mire, néztünk egymásra kérdőn, némán, mire várnak ezek, nem értettük, egyáltalán nem, mint ahogy azt sem, miért írta (és ki írta!) azt a gyalázkodó, hazug, méltatlan és méltánytalan cikket rólunk, magyarokról, megtaposva minden rendes hazafi önérzetét, minden jóérzésű ember önértékelését; ilyeneket is csak valami őrült irkálhat, valaki, akinek nincsenek sem álmai, sem illúziói, sőt, akinek feltett szándéka, hogy másoknak se lehessenek álmai vagy illúziói, milyen ember az ilyen, milyen ember, aki olyan könyvet ír, amelyben minden egyes szereplő önző, sunyi, korlátolt és erőszakos, betegesen túlérzékeny, vagy éppen pszichopata módjára érzéketlen, többnyire buta és narcisztikus – ha pedig mégis értelmes, akkor antiszociális és mániákus –, milyen könyv az olyan, amely a népbetegséggé fejlődött ostoba önáltatástól indul, majd irracionális félelemmel és félelmetes irracionalitással lassan átitatódva banális apokalipszisba torkollik, amely sátántangó-lépésekben billeg bizarr haláltáncot, igaz, ami igaz, senki sem mondhatja, hogy nem figyelmeztették, hogy ő csak úgy gyanútlanul, a szükséges és észszerű elővigyázatosságot mellőzve, mondjuk, egy ígéretes fülszöveg vagy egy entellektüel társaságokra jellemző, homályos, ám semmitmondó sejtelmességével felvillanyozó, kósza irodalmi pletyka hatására vette kézbe ezt a könyvet, aztán persze berántotta a szöveg, az ötszáz oldalnyi hömpölygés, ötszáznyolc, egészen pontosan, mert itt a pontosság is fontos, de még mennyire az, hiszen ebben a kötetben minden rendkívül pontosan, mondhatni, mérnöki pontossággal van kiszámítva, ami egyenesen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ezek a monumentális mondatkatedrálisok össze ne dőljenek, porba ne hulljanak, mint a regény utolsó oldalain a város víztornya és sok más épülete, de ne kalandozzunk el, a mérnöki pontosságnál tartottunk, vagy azt is mondhatnánk, hogy a kínos precizitással előadott zenemű pontossága ez, egy szigorú, vaskezű karmester vagy impresszárió által megkövetelt pontosság, igen, éppen ő, ez a titokzatos impresszárió figyelmezteti a zenészeket (a szereplőket? vagy tán az olvasót?) már a harmadik (tulajdonképpen legelső!) oldalon, hogy szenvedés, keserű, kimerítő, gyötrelmes munka vár rájuk, meg arra is, hogy hibázni, azt itt nem lehet, hogy nincs próba sem, nincs rákészülés – hiába olvastunk már korábban egy-két Krasznahorkait –, s hogy itt csak egyfélét játszhatnak, és azt is csak egyféleképpen, hogy ők, a zenészek (mi, az olvasók?) úgy fognak muzsikálni, ahogy ő fütyül, noigen, nem túl kellemes szembesülni ezzel, lehet fészkelődni, lehet méltatlankodni, de előre figyelmeztet, hogy se öröm tehát, se vigasz nem lesz (ez volna a cél?), illetve azt is elárulja ez a mindenhatónak és mindentudónak tűnő, de éppenséggel sátáni hangvételű szónoklatot tartó figura – bizalmasan, a bibliai tiltott gyümölcsöt a kezében forgatva –, hogy neki magának sem öröm ez a munka, hogy egyszerűen meg kell legyen ez a produkció , hogy többé ilyesmire már ne kerüljön sor (tisztító özönvíz?), tehát kénytelen-kelletlen együtt csináljuk végig ezt, együtt zenélünk és hallgatjuk a többi szólamot, még akkor is, ha ott van a kotta alján (és a regény végén), hogy da capo al fine – tehát ismételni kell újra és újra, mintha sosem lehetne vége (örökös büntetés?) –, még akkor is, ha ő maga, a zenekar irányítója saját bevallása szerint olyan valaki, aki nem szereti a zenét, ő mindössze felügyel itt (a végítélet angyala?), nem létrehoz, csak jelen van minden hang előtt (a teremtéstől undorodó Teremtő?), ő az (ki az?) , aki istenigazából ennek az egésznek csupán a végét várja. (Magvető, 2017)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben