×

Halász Margit: A vörös nyelvű párduc

Wéber Anikó

2017 // 09

Halász Margit új regényében – a korábbi műveihez hasonlóan – egy magyar tájegység múltját idézi fel az ott élők történetei, a fennmaradt mondák és mesék alapján. Most azonban mintha nagyobb fába vágta volna a fejszéjét: A vörös nyelvű párducban nem csupán egy kis szeletét szeretné feleleveníteni a Hajdúságnak és a Hortobágynak, hanem minden ízét, szagát, szegletét, hangulatát. Összesen négyszáz év történéseit próbálja belesűríteni a laza szerkezetű regénybe, és már csak az a kérdés: sikerül-e.

Hogyan lehetne megragadni az 1600-as évektől a pusztán élő emberek történeteit, ha nem a szájhagyomány útján terjedő műfajok segítségével? Mintha beülnénk egy fonóba, és elkezdenénk hallgatni az ott élő parasztemberek történeteit – úgy ontja magából az elbeszélő a meséket, anekdotákat, legendákat. Közben megőrzi a szájhagyomány útján terjedő műfajok jellegzetességeit is – a balladák homályát és tragikus végkifejletét, a mesék karaktereit, fordulatait, varázsszámait, babonáit, a legendák misztikumát. A történetek lazán kapcsolódnak egymáshoz, először még alig látszik az összefüggés közöttük, és úgy tűnik, csupán a vörös nyelvű párduc – egy kis bálványszobor – jelenti a kapcsolatot, ám a regény felénél már kibontakoznak a tágabb összefüggések, és egészében láthatunk rá a pusztára és annak lakóira, a felmenőkre és leszármazottaikra.

A fejezeteken belüli anekdotákat, történeteket egy-egy pusztán élő állat – ló, bárány, gólya, lúd – felbukkanása fűzi össze, míg a fejezetek közötti átjárhatóságot a párducos kegytárgy teremti meg. A sorrend szigorúan kronologikus: az 1600-as évektől indul az elbeszélés, és hatalmasakat ugorva előre egészen a 20. század végéig, napjainkig tart – mindig az aktuális kegytárgy-tulajdonos történetét elmesélve. A nézőpont pedig ennek függvényében folyamatosan változik, az adott szereplők érzéseibe, gondolataiba látunk bele, legyen az kocsis, csikós, kisasszony, fejedelem vagy épp madár, béka, kutya – ugyanis előfordul, hogy az állatok szemével látunk, az ő párbeszédüket halljuk a pusztáról.

A történetek szövése, a folyamatosan változó szemszög pedig eléri, hogy az aktuális fejezet karaktereihez azonnal kötődni kezd az olvasó. Kíváncsi lesz a sorsukra, izgul értük, így még inkább átérzi az őket ért tragédiát. A főszereplők többnyire nők, akiknek jóval kidolgozottabb a jellemük, így velük lehet könnyebben azonosulni. Még ott is, ahol látszólag fontosabb volna a férfi szála – mert ő a történelemkönyvekből is ismert Bocskai fejedelem –, a női szemszög domborodik ki, a feleség fájdalma, érzései.

A cselekményt a kegytárgy útja viszi előre, az elbeszélés pedig jóval letisztultabb, egyszerűbb, mint amit korábban megszokhattunk a Halász-kötetekben. Eltűnnek a barokkos körmondatok, a díszítettség, a mese szövevényessége és az állandó humoros, ironikus szemszög, helyette rövidebb, ütős mondatok, kopogó párbeszédek és a pusztára vonatkozó egyedi hasonlatok, metaforák építik fel a szöveget. A kevesebb néha több elve jól érvényesül a regényben – a leírások kiemelkednek a szövegből, az olvasónak pedig egyedül a sziporkázó humor hiányozhat. Annak elmaradása azonban érthető: míg a Vidróczki-kódex szereplőit a humoros-ironikus elbeszélés által inkább kinevettük, mintsem azonosultunk volna velük, addig itt minden szereplőt közel érzünk magunkhoz – ezért is fáj annyira a tragédiájuk.

A karaktereket megszereti az olvasó, de éppen ebből fakad, hogy hiányt érez minden egyes fejezet végén. A szereplők történetét ugyanis csak addig a pontig mutatja be az elbeszélő, amíg a vörös nyelvű párduc náluk van, és amint megválnak tőle, a mese megszakad. Mi lett a vándorral, a cigánylánnyal, a fejedelem feleségével? Nem derül ki. Mintha Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényét olvasnánk, olyan érzésünk támad, hogy az elkezdett történetek nincsenek befejezve, csak mindig újabbak és újabbak indulnak el. Annyit tudunk meg, hogy a különböző századokból kiemelt szereplőket rokoni szálak kötik össze, és a párduccal együtt öröklik a tragédiát és a szerencsét is. Arról azonban már nem esik szó – pedig érdekes lehetett volna –, hogy az ismétlődő sorsok alakulásában mekkora szerepük van a felmenőkkel azonos személyiségjegyeknek, az átörökített hagyományoknak, szokásoknak, értékeknek, az ősök elhibázott döntéseinek vagy szándékainak. Arra sem derül fény, hogy miért éppen egy vörös nyelvű párducot mintáz a kegytárgy, és mi a bálványszobor korábbi, regény előtti története. Honnan jött? Miben rejlik ereje? Az olvasót ez a kérdés, a kíváncsiság folyamatosan hajtja előre, ám csak saját válaszokat kereshet rá.

A legfontosabb szál azonban nem az egyes szereplőkhöz köthető. Senkit sem téveszthet meg a sok különálló történet: a regénynek egyetlen főhőse, középpontja valójában maga a puszta, amelyet látunk minden napszakban, évszakban – századokon át. Megismerjük szépségét, kegyetlenségét. A leírások árnyaltan, tűpontossággal festik elénk a tájat, amely emberek sorsának alakítója. Nem csupán egy helyszín, hanem egy nép egyedüli élettere, amely meghatározza, hogy a szereplők éppen magányosak, őrültek, turcsi orrúak-e. A puszta bennük él, és könyörtelenül alakítja őket – ezt már az elején érezteti az elbeszélő. A hősök, állatok és a bálványszobor szerves részei a pusztának. Nincs egyik a másik nélkül – erre lehet következtetni a regényből, amelynek ezzel együtt sikerült is elérnie a célját: egészében mutatja be egy tájegység világát. (Kortárs, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben