×

Falusi Márton: Műtücsök opál mezőkön

Varga Mária

2017 // 09

Mi történik, ha folytathatatlanná válik a hagyomány, ha életünkből végül eltűnik a kultúra? Ha a régi korok művészetével már csak autentikus, ámde élettelen skanzenekben és személytelen vitrinekben találkozhatunk? Milyen szerepe lehet ma a művészetnek, annyi-e, hogy dekoratív bokrétaként díszítse Isten kalapját? „Az Iszlám Állam felbecsülhetetlen ókori régészeti leleteket semmisített meg, de a mi vitrineken blazírtan átfutó tekintetünk nem hasonló rombolást visz-e végbe?” Ilyen és hasonló – nemritkán provokatív – kérdéseket tesz fel és próbál megválaszolni esszékötetében Falusi Márton.

Első pillantásra látszik, hogy nagy ambícióval, hatalmas mennyiségű háttéranyag birtokában dolgozik. Ez az elméleti felvértezettség azonban időnként több hátránnyal, mint előnnyel jár, ugyanis nagyon megnehezítheti, nemritkán lehetetlenné teszi a megértést. A szerző – az esszé műfajának megfelelően – nem ad jegyzeteket, forrásmegjelöléseket a jobb eligazodás végett, a sokféle utalás és hivatkozás azonban így gyakran lehetetlenné teszi a befogadást. Nem tartom valószínűnek, hogy létezik olyan szuper-olvasó, aki a nagyszámú hivatkozott szerző és elmélet mindegyikét többé-kevésbé ismeri, mi több, felidézni és adekvát módon értelmezni képes. Főleg azokon a helyeken akad ilyen gond, ahol nem csupán irodalomtudósokkal, filozófusokkal, ismertebb társadalomtudósokkal van dolgunk, hanem, példának okáért, jogfilozófusok elvont gondolatmenetei is terítékre kerülnek. Az esszének innovatívnak és provokatívnak kell lennie – állítja egy helyen a szerző, s ezt tartja is, de hozzátenném, hogy az esszé jó esetben letisztult és közérthető is, hiszen ebben a műfajban az ismereteket, információkat a saját szemé­lyiségén átszűrve formálja meg a szerző. A sze­mélyesség műfajaként viszont nem lehet absztrakt és követhetetlen. Ha azonban az olvasó átküzdi magát az említett nehézségeken, és nem tántorítják el a sokszor emészthetetlen hivatkozások és elvontságok, akkor izgalmas, szimpatikus és fontos gondolatokkal találkozik.

A kötet fő szólama az aggódás a kultúráért, a hagyományért, a nemzetért, az emberi arc megmaradásáért. Tősgyökeres budapestiként Falusi Márton – valószínűleg Csoóri Sándor és más mesterei hatására – a népi irodalmat vallja önmaga számára értéknek és példának. A kötet legnagyobb részét a népi írók – egyebek mellett Nagy László, Sinka István, Szabó Zoltán – munkáinak bemutatása, újraértelmezése, a mához és a ma divatos elméletekhez, irodalmi diskurzusokhoz való viszonyulásának taglalása teszi ki. Sinka kapcsán írja: „A 20. századi Európa azért fordult »vissza« a természeti népek (mint tette ezt Picasso, Gauguin és Henry Rousseau) és a civilizáción kívül, a társadalom alatt élő rétegek […] kultúrája felé, mert megbomlik a felvilágosodásba és a pozitivizmusba vetett hite.” A gondolatmenet később így folytatódik: „Csoóri Sándornak van igaza: amit a nyugati kultúra szürrealizmusként és expresszionizmusként »feltalált«, eredendően jelen van a népi kultúrában. E szemléletmódok nem »modernek« a szó újszerű, neológ értelmében, csupán a tudás azon területeihez tartoznak, amelyeket a tévútra siklott felvilágosodás takarásából nem vettünk észre. […] Picasso nem »találta ki« a kubizmust, Sinka sem a népi szürrealizmust, csak megmutatták, hogy a valóság kubista is, szürreális is, ettől pedig a korszak írisze színeváltozáson esett át. Lám, ezt akarta a művészet: visszaszerezni a pozitivista tudománytól, hogy ismét autentikus, versengő világmagyarázat legyen.” A pozitivista szemlélet – állítja a szerző – szétszabdalta a tudásterületeket, és érvénytelenítette a világmegismerés művészi lehetőségeit, ezzel a közösségi mítoszt is száműzte a kultúrából. Tagadhatatlan a folklór felé fordulás remitologizációs törekvése: a népi kultúra talaján felépülhet a közösség. Amit a kívülről vezényelt tudomány felapróz, azt a belülről vezérelt autonóm művészet összekovácsolhatja. Ha azonban a művészet megtagadja világmagyarázó indíttatását, és csak dekoratív szempontokat tart szem előtt, ugyanolyan iparággá fokozódik le, mint minden más, amit a bárkik és akárkik kedvelnek – vagyis alacsonyrendűvé (Idegen arcod, akit nem ismersz). Hozzátehetjük, hogy amennyiben Isten halott, a művészet sem bírhat más funkcióval, mint hogy komfortosabbá, élvezetesebbé, esetleg esztétikusabbá és szóra­koztatóbbá tegye az életet. Egyes művészek és gondolkodók szerint – ilyen pl. Hamvas és Kertész Imre a közelebbi múltból – a művészet, a zene, az irodalom szerepe nem lehet más, mint hogy Istenről, a transzcendens világról tudósítson.

A Népi írók tegnap és ma című írásban is a korábbi gondolatot járja körül. A népi írók köre nagyon heterogén vonásokat mutat – szögezi le. „Jókora adag malíciával úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezt az »új irodalmi népiséget« egyvalami tartja össze: bizonyos szempontból mindannyian vesztesek. Ők alkotják a »mainstream kultúra« (ha van ilyen egyáltalán) alatti/feletti kultúrát. Mi jellemzi őket? Csak néhány karaktervonást említek most: felelős értelmiségi esszéizmus: a közösségi problémákkal való számvetés a szépirodalmi esszé műfajában; valóságreferencia: az irodalmat mint a közösség és a személyiség próbatételeinek színterét szemlélik; nemzetben gondolkodás: a kultúra a nemzeti hagyományokból bontakozik ki, számukra a nyelv briliáns eszköz a szabadság létállapotának eléréséhez, s nem börtönudvar, amelyen a fogvatartottak róják köreiket.” Véleménye szerint ma a kortárs mainstream művészet beolvad a szórakoztatóiparba, a „küldetés” és a „felelősség” béklyóitól megszabadult irodalom a semmibe hull. A 21. század felszámolja a kultúrtörténet valamennyi termékeny és terméketlen vitáját: sem a modern, sem a posztmodern, sem a népi, sem az urbánus irodalomra nem kíváncsi senki, értsünk bármit is ezen fogalmakon. A népi írók által képviselt személyesség és morális felelősségvállalás nélkül azonban a politikai közösség sem fogalmazhatja meg önmagát, nem érthet szót önmagával. Irodalom és művészetek nélkül nem lehetünk szabadok. El kell foglalnunk a szellemi honvédelem őrhelyeit, mert a tudatlanság és az ízléstelenség szélsőséges módon nyert teret – figyelmeztet. A magas művészet egyre inkább a szórakoztatóiparban oldódik fel.

Az írások nem pusztán irodalmi-művészeti kérdéseket boncolgatnak, gyakorlatiasabb témák is terítékre kerülnek. Egy internetes hírportál kérdése kapcsán az etikaoktatás bevezetéséről fejti ki véleményét a szerző. Arra a következtetésre jut, hogy ha a tantervben külön tárgyként szerepel az etika, az nem más, mint a humán stúdiumok oktatásának kudarca. Annak eredménye, hogy egy közösség képtelen megfogalmazni érvényes elbeszéléseket az irodalom és a történelem nyelvén. Lehetséges, hogy kultúránk jelenkori állapotában nincsenek válaszaink az erkölcsi dilemmákra? – teszi fel a költői kérdést.

Identitás, értékrend, lelki-szellemi beállítottság – azaz a jövőnk, életminőségünk szempontjából alapvető, hogyan határozzuk meg a hagyomány, a kultúra, az irodalom szerepét és lehetőségeit. Falusi Márton minden egyes írásában nagyon fontos kérdéseket boncolgat, személy szerint abban bízom, hogy a jövőben sokkal letisztultabban és közérthetőbben fogalmazza meg a válaszait. (Nap, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben