Addig voltam legény,
míg lányok és illat
el nem hervasztotta
jövő-koszorúmat.
Szeretném asszonyom
gyöngyvirágnak tűzni
a mellemre büszkén,
azután jöhet a szívverésen túli.
Szívem talizmánja
százszor is megvédett
nyelvem csöndje ellen,
míg aztán sötét lett.
Sötétség, szabadság,
már hiába váltok
holnap el egymástól,
ki tollát forgatja,
nem fogja sem átok,
sem gonosz, sem gúnyos
kísértetek karma,
ma még halált-alszom,
s új kardom vág holnap
ragyogást, varázsost,
éltető koporsót,
föltámasztó hajót,
mint minden földön-botló
ördög káromlónak.
Öreg fa nem szül gyümölcsöt,
én is hiába égetem
a fejem, agyamban
egyetlen vers ünnepe
sem töri föl a hétköznapok
üres burkát, be van zárva
a hallgatásba minden elfelejtett
emlékem is. Fogoly vagyok,
lesek ki ablakomon s látom,
az eső-keselyűk szárnyától,
hogy vergődnek a fenyők, nyárfák
a Vadgalamb-tisztáson,
hol azelőtt a tüzet raktam,
és a Nap keze korbácsolt.
Soha többé, soha többé
nem altat kint a vadon,
nem csodálhatom a telihold üdvözletét,
sárgarigók sem ráznak föl
zenekarukkal hajnalban a fák csúcsairól,
fácánkakasok sem álmodnak nekem alkonyatot,
nem ereszkedek le a Dunába
soha többé a sás, szittyó kapuin,
nem szabadítom ki a sikló
szájában jajongó kecskebékát,
ősz közeledtén sem hallgatom a zöld
szélrohamokat, zivatar őrült dühét
a tipi vásznán, arra festett
kitárt szárnyú sast barátom keze,
fiammal sem heverek a kis
lángok táncán ámulva félmeztelenül
éjszaka.
Hej, ilyen száradt izmokkal
nem taposom már le-föl a homokos
gyökér-ösvényeket.
Erdők hitehagyottja vagyok.
Jaj, krisztustövis-fák véres
áldozata, míg az se leszek.
Csörgőkígyó-avar fölöttem.