Ami nem nincs

Amikre nem emlékszünk.
Ácsorognak az útszéleken.
Mindig és kitartón a mi útjaink szélén.
Rejtegetve az arcukat, s rajta az időt.
És úgy szeretnék, hogy észrevegyük őket.
(Vagy–talán–inkább–mégse…)

Ó, ez a ribanc negyven-ötven év és a
körénk, közénk húzott árkok, kerítések!

Rajongva hazudták, hogy frigidek,
holott csak féltek,
istentől, szülőtől, szomszédtól, hatalomtól
vagy saját bizsergő ágyékuktól, igaz?

És már nem lehet visszamenni – semeddig!
Holott odaát – most is, és mindig: szerelem.

Tudod – ahogy a forrás vizére hajoltál a Bükkben,
s a hajadban életem egyetlen virágszála.
Efölött nem és nem múlik az idő.

Mennyi asszony, férfi, gyilkos és gyerek,
a hűtlen elbujdosó napokban, halálokban…
De abban az egyben – semmi se változik.

Nem éget, nem fáj, nem ríkat, nem nevettet.

Csak örök. Csak nem nincs. Csak áll.

A tört. oktatás buktatói

Barlangrajz 1965-ből

Minden hely foglalt!
Elegen vagyunk.
Setét zugok vészes mocorgása.
Acsargómedve hangulat.
Jól egymáshoz vagyunk csirizelve.
Szellőzködik egy balzsamos fehérnép,
Harmadosztályú monalíz.
Nincs már helyünk.
Nem is lesz soha. – –
S ilyenkor lázítja fondorlat a szavam:
repülni! S éled gyilkos szelídségem is:
A SZOVJETÚNIÓ HŐSEI(NEK SEM?!)

Hát ez meg mi lehet? – torpan meg
valahány repülő kés a levegőben. –
Hogy kerül ide? – – Itt és most!
Fenyegetés?
Húzózkodjunk csak össze egy kicsit.
Székelykocsárd, Tejus, Blázs.

Nincs levegő, a hétszentségit…
Csak ennél rosszabb ne legyen! –
zengi a nemzeti dal.

4002-es. Mindörökké.
Gőzös. Sok-sok szerelem.
Szátumáré – Bukuresti Nord.

Személy.

Árkádia. Békeidők

Lövétei Lázár László úrnak

…és ha már (majd) a költők mindahányan
kedvesük feszülő-lágyuló tomporán
legelésznek éjet nappá téve,
s fölfedezve végre
az igazi hogyismondjákot,
a legeredetibb ezaztánigent,
s legott versbe is kényszerítik azt…,
és így tovább. ÉS ÍGY TOVÁBB!

Mind tudja, ki él s remegve ír e földön,
hogy csupán csak akkor…
Csakis akkor.
Bizony.