A néprajzi tárgytól a megigazulásig

Olasz Ferenc (1943) fotóművész, filmrendező előző életében – ha volt ilyen – alighanem az Istennel társalkodott. Minthogy vágyott a mennybe, mindannyian vágyjuk az ismeretlent, a végtelent, létráját az égnek támasztotta, hogy – föl, föl! – végre megérkezhessen oda… Hová is? Arra a fénnyel teli tájra, ahol az Úr trónolt. Vonzotta a téres téren – nyilván az angyalokkal körülvett tisztáson – a szférák zenéje, s legkivált az a bölcselem (emberi arcunk kifaragója), ami a Teremtőből sugárzott.

Bibliai idők voltak azok, telis-tele prófétákat idéző versezetekkel, jó tanácsokkal, mintha az angyalszárny suhogtatta lég az oda látogatónak egyben a szabadság szellőjét is jelentette volna – szabadulásunkat a földi pokol sötétségéből. Abból a rabláncból, amelyet az ember az ilyen-olyan hódításokkal magára csavart. Miközben állandóan szabad akart lenni, annál jobban szorította magán a hurkot.

Ez a valahai, sosemvolt (?) kalandozás azonban a mában ugyancsak folytatódott a látással megáldott, a dolgok, tárgyak arcában az Úr arcát is beleálmodó művész munkásságában. Teremtő szellemnek is nevezhetjük ezt az állapotot, hiszen számára a fotómasina és a kamera behozta a világmindenséget. Alsópáhok, a szülötte föld – vízmosásos arcú parasztjaival, az Isten kése, az eke által fölhasított földdel, a szegénység átokabroszában cipelt pogácsával – így lett indító varázs.

Ha a fiatal tanárra, aki később a zene mellett a történelem és a magyar szakot is búvárolta, gyermekkorában nem is sütött annyira – miért ne sütött volna? – a keszthelyi Festetichek régmúlt Helikonjának fénye, érezte a tudással megrakott szellem sugallatát: a kert, a tudás kertje nem más, mint oázis. Annak nyújt enyhet, fölszabadító példát, aki nem rest magába fogadni az üzenetet. Az enciklopédikus tudás – életelixír. Belőle egyetlen szelet is műveli a lelket, érzékennyé tesz a láthatóra és a láthatón kívüli dolgokra.

Olasz Ferenc számára a lelkiismeretet ébresztő dimbes-dombos kishaza (Zala, Vas) – a dallamos és vicsorító falunevekkel izgató Alsópáhok, Cserszegtomaj, Vönöck, Gétye stb. – maga volt a látható, megörökíthető világ (később ez Kárpát-medencei kilátóvá tágult). Miként mondotta volt, képeivel a Szépség és a Szeretet templomát akarta fölépíteni, amelyben Isten igéje és a csönd (megvilágosodásunk előmozdítója, takarója) lakta volna be a boltozatokat. Az ember által odavitt gyertya fényének kíséretében.

Az élet boltozatát is? Csaknem kérdezhetetlen a kérdés, hiszen a félig szociofotószerű vagy néprajzi jellegű fényképeken is – a gyűrődéses emberarcon (Lázár Jóska, Alsópáhok), a kidudorodott, erek szabdalta kézfejen (Piroska néni – Alsópáhok), a tapasztott szürkésfehér házfalon (Gétye), a faragott székelykapun (Szelyke), a zsuppal fedett parasztházon (Nagykutas), a festett pléh Krisztuson (Zalacsány) és a gyimesközéploki faragott kopjafán is, és ezrével sorolhatnám a lencsevégre kapott szentséges rekvizitumokat – észlelni a valóság moccanása mellett aszakralitás mint égi bűverő jelenlétét. Hát persze, hogy élet, hát persze, hogy sors, történelem, küzdelem, de akarva-akaratlan mindez – elsőbben a fotóművész lelki beállítódásából kifolyólag – az ima, a zsolozsma, a megtisztulás érdekében végzett bűnbánat régiójába (magasába?) emelkedik.

Az önvallomás egyfajta támaszt is ad eme emelkedettségében példázatos életút megértéséhez. „Kincseket örökítettem meg, melyek az ezeréves Magyarország kultúrájának bizonyítékai, s örökre emlékeztetnek a többnyire ismeretlen mesterek Isten-dicséretére. Ezek a művészeti emlékek az egyetemes kultúra részei, egy hittel és tehetséggel megáldott nép, a magyarság üzenetét hordozzák. Mit szerettem volna elérni a képeimmel? Természetesen: vallani magamról és mindarról, amit és ahogyan láttam. Megmenteni valamit abból az elvillanó csodából, amit életnek hívunk. Adottságaim Isten bizalmának jelei irántam. Köteles vagyok elszámolni a tehetséggel, amit kaptam. Ez az én felelősségem. Itt állnak előttem a képeim, amelyeket az elmúlt évtizedek során fényképeztem: emberek, angyalok, keresztek, Máriák, Krisztusok, hegyek, virágok, körtefa, könnyek, emlékek…”

A Vigadóban megrendezett kiállítás kapcsán született vallomás, jól kivetítve a fél évszázad alatt képpel-fénnyel íródott tematikát, az élet bőségét visszhangozza. Befejező momentuma túllép a képzőművészet (az esztétika) körein. „Lehet-e képeimmel, könyveimmel, filmjeimmel valami vigasztalót mondani – mint ahogyan a zene megvigasztal –, lehet-e művészettel imádkozni?” Látható, hogy a fotográfus – lett légyen bármi a lencséje elé kerülő (nagyon is tudatosan kiválasztott!) tárgy – túl akar lépni a valóság dokumentációs körein (noha az sem volna értéktelen), mert az azokon túli jelentések érdeklik. Pontosabban: az általuk föltérképezhető, a szépészeten kívül gyakorta a drámai megrendültséget is sugalló, az égi körökben szívesen landoló terrénum. A lélek terepe, a gondolkodás terepe, az együttérzés terepe mint emberi (krisztusi!) magatartásforma.

Természetesen akik nem hatolnak ilyen mélységben az Olasz Ferenc-i fotó és film – valóság­látomás és kultúrtörténeti zarándoklat – világába, azok is élvezhetik a kompozíció mint egész (beállítás, szerkezet, tematika, motívumrendszer stb.) egyediségét, mondanivalójának kisugárzását. Ám a láthatón túli rétegeket is fölfedők – abba merészkedők – részesülnek csak igazán (mítoszi, jelképtári gazdagsággal) a képek, „fotó-festmények”, a táj burkolatába beivódott szentség, például a havas tájban térdeplő angyal (angyal-szobor) mint bűnbánó áhítat megrázó élményében.

A különféle kapuk szépséges példái találhatók a Székelykapukban (1989), bibliai (Krisztust idéző) jelképgazdagsága – „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül” (Jn 10,9) – éppúgy ismert, mint az ezer formájú keresztek és korpuszok (Vál, Gyulakeszi, Pálosremete, Lesencefalu, Egyházashetye, Mohora, Gyergyószentmiklós, Csíkmadaras. Ábelfalva stb.) kettős jelentése, hiszen a kereszt élet- és haláljelkép, rajta a test pedig Krisztus érettünk való, az emberiség megváltását beteljesítő szenvedésélménynek bizonyítéka.

A jól látó és még jobban – mert átszellemülten – láttató szem nem tesz különbséget az anyagok (fa, kő, pléh stb.) között, még akkor sem, ha a megszemélyesített erdélyi táj (Csomád) kettős keresztje például a kő helyett organikusan lágyabb anyagot kívánna. A foszló múlt – az esőverte, szélcibálta pléh krisztusok és a szúette, időroncsolta fejfák-kopjafák – gyakorta naiv ábrázolata éppúgy képi vallomásra készteti, mint a régiségben is modernséget közvetítő kis kápolnák (Perkő – Erdély; Nagytótlak – Szlovénia) tájból való kitörése vagy éppen belesimuló bujdosása.

Az életutat időrendben követve egyre jobban megbizonyosodunk arról, hogy Olasz Ferencnél a fejlődés nem (nemcsak) képvariációs gazdagságot jelent. A fotóval „festett”, mert festmény jellegű tájképek korábban is jellemezték, de az eme műfajban való gazdagodás – lásd a 2011-es Tedeum földi-égi viharát vagy a 2013-as Dicsértessék című album naplemente-apokalipszisét – az időben hozzánk közelebbi korszak terméke.

S ami talán ennél is fontosabb: a fénykép és a fotó szinte meditációs tárgy lesz. Minthogy lelki viharokat vált ki, azzá válik. Ez egyrészt áhítatos alámerülés – irodalmi, bibliai idézetekkel bővítve – az ihlet indítóokán egyre átszellemültebben megközelített krisztusi tanokban, másrészt kifeszített (megfeszített!) imapózt vonzó vallomás. Ennek a változásnak nincs köze a képek kiszínesedéséhez – jól látni, hogy a kultikusságukban szentséges filmekből kiemelt állóképek (Szózat – Vértesszent­kereszt; Magyar szentek – Ócsa, Nagybörzsöny, Bélapátfalva; stb.) önálló fotóknak is tekinthetők –, sokkal inkább a fotóművész magába mélyedéséből, egyéni tragédiájából ered (meghalt felesége a bánattá lett szépség révén az angyalok karát gazdagította). Meg a gondolati elmélyülés hozta, a szakrális irodalomban (Bibliában, költői művekben) egyre jobban kutató elme kivirágzása.

Korábban említettük, az induló fotóművész nem a szocreál zűrzavaros, az invenciót megfojtó terrénumáról indult – mint akkoriban nem egy pályatársa –, hanem a néprajzilag érdekes, vonzó népi hitvilág rekvizitumai (pléh krisztusok, Máriák, kő- és vaskeresztek) tartották fogva. És a föld, vele együtt a szegénységnek kiszolgáltatott munkás parasztok szentsége. Alsópáhok és környezete, a szülötte föld, no meg a távolabbi vidékek ezekkel a képíró mozzanatokkal hitelesített fotókban dicsőültek meg.

A zsolozsmaértékű naiv ábrázolat (folt, vonal, pont, vesszőcske) jelentette az imát. Eme fotókon az arc (Mária – Szamostölgyes, Budafa; Krisztus – Sajó, Örménykút) szinte a picassói modernséget juttatja eszünkbe. S a remek kő- és pléh krisztusok pedig az út menti áhítatos megpihenésekből ideemelt zsolozsmákat (Cserszegtomaj, Zalagyömrő, Mánfa, Oroszló, Csíksomlyó, illetve Nagylám, Zalacsány, Máragyulafalva, Szirák). De a tündök­letes kő és pléh Máriák is (Gyenesdiás, Cserszegtomaj, Rezi, Nemesgulács, illetve Girádtótfalu, Magosfalu, Pálosremete), nem beszélve a különböző megformálású Pietákról (Jászberény, Balatonederics), a népi szakralitás olyan iskolapéldái, amelyekben az emlékezet a valóságot (nemegyszer helyi arcok váltak szentekké) csaknem az ég magasába röpíti.

Olasz Ferenc ezek között érzi jól magát.

Az életút pontosan regisztrálható adatai végtelenül fontosak – a fotóművész a Zala megyei Alsópáhokon született, az általános iskolát szülőfalujában végezte, Keszthelyen járt gim­náziumba, Egerben szerzett magyar–történelem–ének szakos tanári diplomát, majd Szegeden magyar–történelem szakon ugyancsak képesítést nyert, a Filmművészeti Főiskola elvégzése után 1972-től 2002-ig a Magyar Televízióban rendezőként dolgozott, több mint száz filmet jegyez alkotóként, a világ számos pontján: Alsópáhoktól Párizsig, Tihanytól Rómáig volt kiállítása, tíz művészeti albumot mondhat magáénak stb. –, ám a pálya szakaszainak változása, amely együtt jár a képköltészet tudatosodásának legmagasabb fokával, talán ezeknél is lényegesebb.

Természetesen van átjárás a két szcéna között – annál is inkább, mert érezhető, hogy a valóság miként vált a szakrális magasába nyújtózó szellemmé –, egyik sem lehetne meg a másik nélkül. Minket azonban az életpálya lüktetései jobban érdekelnek, pontosabban az állomásról állomásra való gazdagodások. A nem akármilyen alapfok, említettem volt, a néprajzi irányultság volt. Nem véletlen, hogy a fotóművész első könyvéhez, a Fejfákhoz (1975) a kolozsvári dr. Kós Károly, a zseniális polihisztor fia írt tanulmányértékű utószót. Az Ékes fejfáinkról című, rajzos példákkal díszített beszámoló, Orbán Balázs útmutatása nyomán, az ilyen jellegű összes kultúrtörténeti értékű variációt számba veszi.

S már itt elkezdődött az a „lelki folyamat” – csúcsosodását a későbbi kötetek-albumok érzékletesen mutatják –, amelyben a szerző a megannyi népi tárgyvilágú fotóhoz (amely önmagában is képköltészet!) irodalmi idézetek garmadáját illesztette. Kultúrtörténeti, műveltségtörténeti íze is van a szebbnél szebb szövegeknek, a neves (Apor Péter, Szenczi Molnár Albert) és névtelen (megannyi adatközlőtől gyűjtött) vallomásoknak, de még inkább kiemelhető a bennük rejlő hatásos üzenet. Miként a Bartók Béla gyűjtötte népdal (adatközlő az ehedi – Marosszék – Gerebenes Mihály) az elmúlás fájdalmát jövőképpel fűszerezi: „Tü csillagok ragyogjatok, / Tü csillagok ragyogjatok, / Felettem gondolkozzatok, / Felettem gondolkozzatok”.

A fotókon a fa mint anyag hatalmát (Fejfák, Székely kapuk), jóllehet nem kizárólagosan, átveszi a pléh, a kő, a fal. Talán mondható, hogy a Nagy László emlékének ajánlott fekete-fehérMindörökké (1978) és a színes fotókat tartalmazó Dicsértessék (1989) zseniális korpuszaival, Krisztus- és Mária-ábrázolataival, amelyeknek nagy része, sajnos, az idő áldozata lett, egyre inkább a fotóművész-író elképzelte szakrális körökben landolt. A kinagyított részletek, bár nem újdonság, és a szintén jól válogatott szövegek (Biblia, Szenczi Molnár Albert, kézzel írott imák, parasztzsolozsmák) valódi költészetté emelik a kegytárgyként is becses múlt rekvizitumait.

Ha elmondható Olasz Ferenc eddigi könyveiről-albumairól, hogy elegánsak voltak – válogatásukban, szerkezetükben, képkivágásaikban ­–, a kétkötetes Mindörökkön örökkétől kezdődően (2001–2002; második kiadás: 2008) már a külcsín is hozzájárult eme könyvek szépségben fogant sikeréhez. A nem akármilyen folytatást – Ecce Homo I–II. (2005–2006), Te Deum (2011), Dicsértessék (második, bővített kiadás, 2013), Passió – Kálváriák a Kárpát-medencében (2015) – ugyanez jellemzi.

A szerző aligha véletlenül írta a szerettei emlékének ajánlott könyv, a Mindörökkön örökké homlokára az alcímként sem akármilyen megjelölést: meditációs könyv. Vagyis: lelki összefog­laló. Ami elmélyülésének – képpel (fotóval) és imával kísért bűnbánatának – bizonyítéka. Sodró erejű könyv, hiszen az év minden napjára jut egy kép és egy szöveg, hogy hirdesse a halállal keretezett élet mint szépség örökérvényűségét. Összefoglaló jellege vitathatatlan, benne új és régi képek (parasztház, harangláb, portré, Pieta, szobor, tájkép, freskó) váltják egymást. Ám a korábbi fotók (más szövegek kíséretében) új – ritmusosan új – szerkezetbe kerültek, ezzel is növelvén szellemi kisugárzásukat.

Filmrészletből vett kép (Magyar szentek) egy bödei parasztházzal, egy csarodai templommal, egy esztergomi Szent István-szoborral, egy sírkereszttel (Perbál), egy lőcsei oltárszoborral, egy cserszegtomaji kő Krisztussal, egy gyimesfelsőloki üvegképpel (Mária a Kisjézussal) elegyedik. De ebben az elegyedésben szigorú rend van. Csak egy példát! A kassai Szent Erzsébet-székesegyház oltárát például közvetlenül a Fájdalmas Krisztus szobrai (Solymár, Keszthely, Szeged) követik.

A korábbiakhoz való gazdagodás az érzékenyen, nagyobb kitekintéssel válogatott („képkísérő”, annak hangulatát fokozó) szövegekből is kitetszik, hiszen a Biblia, a Zsoltárok könyve, Szent Ágoston, egyházi népénekek és a különböző népi szövegek mellett klasszikusaink (Esterházy Pál, Petőfi Sándor, Ady Endre, Babits Mihály, József Attila, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Tamási Áron, Márai Sándor, Wass Albert) verseiből-prózáiból vett idézetek is szerepelnek. A csúcs alighanem Dsida nagy versének, a Psalmus Hungaricusnak párosítása a korai alsópáhoki személyfotókkal (Piroska néni, Jóska bácsi, Lina néni, Józsi bácsi), mely­nek következtében a személyes fájdalom és gyötrelem egyetemessé tágul.

Újabb lépcső a megigazuláshoz a címében is Krisztus szenvedésélményét visszahangzó Ecce Homo. „A könyv homlokán nyugtatván a szemünket – írtam volt az album megjelenésekor – hát persze, hogy a Jézust tömeg elé vezető Pilátus szavai jutnak elébb az eszünkbe, s eme életpályát épp a vértanúság okán kiteljesítő töviskorona, ám a golgotai utat – egy kissé önzően?, lehet, ám tisztességes módon földi vándorlásaikban megszenvedő mind­­­azon – Alsó­pá­hoktól Karcfalváig (Csíkszék) lakozó – emberek is, akiken a nyomorúság ekéje hasított, akiknek az arca a szomjas föld barázdáival hasonlatos.”

„Elég végigfutni a ciklusok fejezetcímein – Áldás, Kegyelem, Könny, Angyal, Csönd, Kenyér, Lélek, Hűség, Szeretet –, hogy lássuk, micsoda és főképpen mennyi kegyelemmel teli pillanat adatott meg a művésznek, hogy a lelkéből előbányászott – valaminő szeretethimnusszal előcsalogatott – ihlet külső szakrális vagy ahhoz közeli tárgyakban és a Jézus arcát (letagadhatatlan igazság-képmásunkat) fölidéző emberarcban realizálódjék.”

Nem lehet meghatódás nélkül olvasni azt a szerelmesvers-imát, amellyel a feleségét sirató képköltő magához öleli a végül is az égi karba, vagyis az Angyalokhoz került kedvest. „Szent Őrangyalom, én hű barátom és földi zarándokságom társa, / kit a Mennyei Atya oltalmamra küldött. / Hálát adok neked minden irántam tanúsított szeretetekért / és gondviselésekért, mellyel üdvösségem fölött őrködöl.”

Két nagyméretű színes album, a Te Deum és a Makovecz Imre emlékének ajánlott Passió – Kálváriák a Kárpát-medencében teljesíti be (nyilván lesz folytatás!) azt a hatalmas utat, amelyet Olasz Ferenc az alsópáhoki dimbes-dombos tájtól a földrajzi koordinátákkal nem jelölhető égi mezőig megtett. Akarva-akaratlan, még ha szerénysége tiltaná is a megnevezést, a megigazulás irányába.

Gondolkodásában, képszerelmében, magyarságféltésében olyan szentté vált, akit már nem fog a 20. és 21. század zűrzavarának géppuskatüze. Bátor félelme elűzött minden gonoszt.

Érzékenyen halk, ám a szenvedés szenvedelmét sem nélkülöző színes képimáiban a keszthelyi apostolok és a veleméri háromkirályok Perkő híres templomával, valamint a tápiósági Szent Pál- és a bernecebaráti Szentháromság-szoborral ötvöződnek. Nem a műfaji sajátosság számít (falkép, kőszobor stb.), hanem a beléjük vetett és sugárzóan kiáradóhit mélysége. Amelyet az idő által torzított arcú letenyeiSzent Flórián-, a horvátzsidányiMária a gyermek Jézussal-, a palotabozsoki Páduai Szent Antal-szobor éppúgy a sejtelemnél biztosabban belénk éget, mint Nepomuki Szent János hófehér arca (Bártfa környéke) vagy a sopronhorpácsi Szent László országalmát tartó – népét védő és fölemelő – gesztusa.

Bartalis János, erdélyi költő Kereslek, Isten című versével szemben – ragyogó oldalpár! – a fénnyel áttört fák koronája sugárzóan nyújtózkodik az égig, s az azt követő, valósággal átszellemített faváltozatok pókhálófénye és kéregsebesülése ugyancsak képpel írott zsolozsma. A zöld fűtengert elárasztó pipitér – egyik a kellemet megnyugvással vegyítő tájrajzolatok közül –, minthogy nincsen horizont, valósággal összeért az éggel. Poétikus ecsetkezelés? Az, ha egyáltalán alkalmazható a jelző a fotókat illetően. A havas táj végtelenjében is, jóllehet szinte a távolság miatt pontnyi, él a föltartott kezű Krisztus (a keresztet elvitte az áradat?), mementóként eljövendő korok látóinak-kutatóinak.

Kézzel foghatóan súlyos, mert több kilónyi Olasz mesterműve, a Passió című album. Ugyan fél századot ölel át a benne lévő kép-együttes – a magyarpolányi sorozat 1967-ben készült, a győri fotók pedig 2014 novemberében –, de lüktető jelenkoriságához nem fér kétség. A fotóművész – álmodjuk az álmot! – addig tolta a római harci szekérből alakított kocsit, amíg egyetlen varázsló röpüléssel nem tette az alkotmányt Kárpát-medence (életünk, bizodalmunk terepe) tüskékkel „kövezett”, ám a Nap fényétől néha megvilágosodó útjára.

Hol a kanadai papköltő,Tűz Tamás – a soproni Kálvária egyik stációja tőle fényes –, hol a keresztet magához vevő Jézus magányát (Szomolány, Felvidék) megéneklő Sík Sándor hangja hallik az űrből, a sötétszürke felhőgomolyagot és golgotai félelmünket írván az egyszeri lét – Uram, irgalmazz! – homokjába. Lássuk csak az utóbbit! „Nagy ismeretlen tűzzel a lét új titka rezgett szemén és homlokán s a töviskoszorún, / És karjait kitárta, szelíden, szomorún, és magához ölelte a rettentő keresztet.”

Olasz Ferenc szépséges kálváriajárásával természetesen az érzelemközeli, a hitvilágunkat is edző tartományokat leckézteti. Krisztus szenvedéstörténetéhez a választott költők – a föntebb említett Tűz Tamáson és Sík Sándoron kívül Assisi Szent Ferenc, Dsida Jenő, Reményik Sándor, Rónay György és Olosz Lajos – hangulati töltést adnak. Sem ikonográfiai ismeretek, sem vallástudományi tájékozottság nem szükséges ahhoz, hogy értsük és magunkba tudjuk fogadni eme fotóköltészet Bibliával tüzesített remekeit. Karakteres szobrokkal éleszti bennünk a lelkiismeretet a Pieták sokasága (Balf, Lövő, Nagycenk, Hegykő, Ugod, Zalaszántó, Zalaszentmárton, Sármellék, Csór, Jászboldogháza, Jászberény, Rábakecöl, Fertőszéplak).

Végső soron azért szép és fölemelő az így megteremtett keresztút, mert rajta Olasz Ferenc hittől kifényesített csizmáival értünk barangol.