×

Villányi László: egyszer csak

Kemsei István

2017 // 07-08

Különösen érzékeny festők képein tud annyira egybejátszani az idő és a tér, a múlt és a jelen, az itt és az ott, a szemlélődők magáramaradottsága és a férfias magatartás, mint Villányi László legújabb kötetében. A Villányi-versben minden egy­szerre van az egyetemes létezésben, a valóságos események sora otthonosan rendezkedik be a képzelet világában, a képzelet pedig a valóságossal különös szintézisben testesül: „A másik kontinensen előtűntek gyerekkora hídjának macskakövei, / nem kellett várakoznia élete nőjére, megtalálta énje jobbik felét, / aki saját bevallása szerint szerzetes lányaként született, nem hiába / regélt kivételes labirintusról a horoszkóp, villamosra, vonatra szállva / az óceán partjára érkeztek, kertes házuk kulcsa rejtőzött a homokban” (Híd).

A versben – s Villányi más műveiben, például a Kimmériában is említett labirintus maga az ember­élet, amit ezerféleképpen le lehetett volna élni, szerelmek, amelyek százféle alakot ölthetnek, való­ság, ami nagyon-nagyon sokféleképpen leírható. Az egyik versben is megidézett Borges számos változatban jegyzi a földi létben vándorló léleknek ezt a labirintusát: „…megígérem magának ezta labirintust, amely egyetlen egyenes vonalból áll, és láthatatlan, végeérhetetlen” (A halál és az iránytű); „Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az” (A bokharai Aben­hakán, aki a maga labirintusában halt meg); „a Mindenható úgy akarta, hogy most én mutassam meg az enyémet, amelyben nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menned, nincsenek ajtók, me­lyeket be kellene törnöd, nincsenek fáradságos folyosók, melyeket végig kellene járnod, és nincse­nek falak, melyek elzárják utadat” (Két király és két útvesztő). Villányinál: „Borges labirintu­sában vezeti végig / a legszebbiket” (Labirintus). Hogy melyik ebből Villányi magánhasználatú la­birintusa? Mivel a labirintus az a legtökéletesebb létmetafora, ami kulcsszóvá válik a verstörténetek szövetében, talán mindegyik vagy egy sokadik, de lényegibb: „Ő maga volt a labirintus, amelyben tévelygett” – idézhetjük a Kimmériából (2014).

„A világ vagyok – minden, ami volt, van” – írta József Attila. „Ammonitesz a Tethys-óceán­ból; / nézi az én hatvan évemet, / nézem az ő százötvenmillió évét” (Ammonitesz); „Őzike közelít, / hosszan figyel, / én vagyok az első ember” (Első) – fogalmazza könyvében Villányi. A két rövid, mindössze háromsoros vers – azonkívül, hogy remek – egy világot, ha úgy tetszik: földtörténetet, életkeletkezést, bibliai teremtéstörténetet stb. fog össze, és tágít jelentéstartományában egészen a le­hetséges végtelenig.

Ebben a rugalmas, hol táguló, hol összeszűkülő világban pulzálnak a versek. Bennük számosan elemi és kultúrélmények, a fantáziavilág teremtményei a Rába töltésén végigbicikliző (nem kerékpá­rozó!) költő által számtalanszor megtapasztalt természeti szépségben: „nincs kétsége afelől, / a tó­csában miatta áll a fekete gólya, ül az ágon a jégmadár, / az ő kedvéért szállnak, akárha angyalok, az ökörnyálak” (Halhatatlan). Az a megkapó ezekben az egyetlen körmondatból épülő költemé­nyekben, hogy korántsem késéles megvilágításban, hanem némiképp elmosódottan, különös párá­ban tárulnak szemünk elé.

Az eddig felsoroltak mind-mind alapvetések az egyszer csak kötethez. S ki ne felejtsük a kötet mottóját, ami Vang Szeng-ta, 5. században, azaz Attila kortársaként, a catalaunumi csata idejében élt kínai írástudó talán egyetlen fennmaradt alkotásának, a Trónörökös versének rímeire című költemé­nyének utolsó sora: „Öleld át sorsod, panasztalanul!” Nem lehet kétség afelől, hogy a kínai költő sztoikus bölcselőket megszégyenítő verszárlata szerves egységet alkot a kötet egészének mondan­dójával.

„Az élet álom” – írta le a sokáig művészeti alapigazságnak tartott mondatot a 17. századi spa­nyol költő, Pedro Calderón de la Barca. A 20. századi szent, Teréz anya pedig megtoldotta evvel: „tedd valósággá!”

Villányi – a költői pálya csúcsán, a betöltött hatvan év létösszegző pillanatában, talán nem is ismerve ezt a Teréz anya-féle kiegészítést (bár ez kétséges, hiszen Villányi mindent ismer) – engedel­meskedik ennek a felszólításnak: „Gurult felé a labda, de képtelen volt belerúgni, / s az álom futni se hagyta, erőtlenül állt a pályán, / nap nap után úgy nézi az időjárás-jelentést, / a várható hőfoko­kat a világ városai mellett, / mintha holnap arra ébresz­tenék a madarak, / hogy nem hatvanéves, most érettségizett éppen” (Szív) –és máris a valósággá tett álom birodalmában időzünk. Meglehet, hogy csak a győri Álom-közben, ebben a valóban létező kedves sikátorban, ahol a lét különös para­doxo­naként művek-kötetek, gondolatok, elképzelések porlanak veszendőbe a kötet talán legke­serűbb darabjában (Álom-köz).

Ami eddig is gyanús volt, a vékonyka kötet többszöri elolvasása, a labirintus bejárása után már bizonyossággá vált: a sors panasztalan elfogadásának ajándékaként mégis megérkezünk Nakonxi­pánba, a szecesszió talán legnagyobb festőjének, Gulácsy Lajosnak fantáziaországába, „ami Japán és a Hold között fekszik, és amelynek nyelvét csak ő tudta beszélni az összes emberek közül” (Juhász Gyula), ahol nyáridőn, kánikulában is hull a hó: „datolyán, pálmán, kókuszon / zöld hópihék fehérlenek” (Kormos István). Vagy csak ide, a közeli Kim­mériába, Villányi legutóbbi művének ter­rénumába, ami ugyanolyan metaforikusan meghatározható földi helyszínen, egy másik életben léte­ző tatai Öreg-tó partján terül el, csakis Villányi által ismert-látott közösség lakja, csakis előtte ismerős hagyományokkal és szokásokkal rendelkezőn. Az az érzésünk, szomszédnépek ők a nakonxipániak­kal; nyelvükben is, kultúrájukban, álmaikban is sok a közös vonás.A költő pedig – A rózsalovag al­teregója: megint egy Gulácsy-kép! – az elmosódott háttér aranybarnájába húzódva szemléli a múlt­ból a jelenbe, majd a jelenből a múltba kaleidoszkópszerűen csillogó időt.

Az egyszer csak talán (s ez a talán talán nemcsak talán!) Vil­lányinak az eddig volt legjobb verseskönyve. Mindaz, amit az Álom-közbenelveszettnek ábrázolt – „elveszett az alma / íze, nem talá­lod a folyókat, / eltűnt városod, /idegenbe vándorolt az összes bicikli, köddé vált / az állomás, se­honnan sem érkezik többé vonat, / megvénültek a lányok, nem kell ámulatod”–, a szövegbe rejtett kötetcímek, Az alma íze, Folyótól folyóig, Győri idők, Ámulat, korántsem vesztek el, hanem szinté­zisbe kerültek az új kötetben, a haszonnal gazdagított költői eszköztárral egyetemben. De benne van az új könyvben bőséggel a Vivaldi naplójából-nak (Tanú) s a Kimmériának (Kulcsszavak) létérzés- és nyelvi készlete is. S hogy mik ezek? Például az eddig használtaknál jóval erősebb, a teljes versszöve­tet magába foglaló, költői képi kifejezőeszközöket a szövegbelsőben nélkülöző, másfajta, kitágított képiség.

Könnyű neki, hiszen megtalálta a meg nem élt életek labirintusának kulcsait: „Bármerre indult, minden egyes városban, valamelyik hídon / utcán, villamoson, buszon, bizonyosan rálelt egy kulcsra, / rá várakoztak, hogy sorjában elhelyezze őket a karikán, / ahogy telnek az évek, egyre otthono­sabban mozog az idegen / lakások szobáiban ismeri lakóik megrögzött szokásait” (Karika). A kul­csok: megannyi sors, megannyi, akár meg is élhető élet. És hogy ne használjunk nagy szavakat: az esendő, saját labirintusában kényszerűn bolyongó ember. Megszámlálhatatlan a lelkeket kinyitni ké­pes kulcs, megszámlálhatatlan mindegyik lehetséges otthonlét. S a kulcskarikán mi (ki) más lógna, mint egy chiméra…

Egy nagyszerű vers attól igazán szép, hogy minden ízében fáj, legalábbis: a lélekmélyig sajog. Azaz: az aktuális panaszaitól megfosztott sors képes olyan maradandó nyomokat hagyni az olvasó lélekben, amelyek egyetemes hatásúak. „Szemedben éles fény legyen a részvét” – írta a Számadás ban Kosz­tolányi. A részvét – a Kosztolányi-értelmezésben – egy szemérmesen, a felismeréstől szinte gátlásosan háttérbe húzódó, ám mégis az egész környező világra irányuló érdeklődést, koncentrált figyelmet jelent (és persze ad absurdum: együttérzést is, de csupán mintegy mellékesen). A Kosztolányi-vers hőse második, a Villányi-versé többnyire harmadik személyű. Mindkettőben benne van a megfi­gyelő finom, elegáns távolságtartása. Persze, hiszen a költői énnek, már csak a kötelező tisz­tesség látszatától sem, egyes-egyedül önmaga, önmaga sorsa iránt nem illendő részvétet éreznie. Érthető tehát a távolságtartás, a megfigyelői státus felöltése, ha harmadik személybe helyezhetjük a világértelmezés lehetőségeit: „Egy héten belül látja a férfit, amint egyre hangosabban sír, száraz / levelekre potyognak könnyei, míg söpri a járdát háza előtt, s a hídon / sírva bicikliző asszonyt” (Sor).

A Villányi-vers is természetesen a költői én „önmaga”, jobban mondva: ennek az önmagának a gondolata, el- és túlképzelése, egészen egy lehetségesen túli világig, egészen addig, amíg a kör bezárul, vagyis a „Dzsuang Dszi álmodja a lepkét, / a lepke őt és mindhármunkat én” (Szabó Lőrinc) alaphelyzetéig. A sok összehasonlítás dacára – vagy éppen ezért – kivételes, többszörösen s egyre mélyebben átgondolható költői helyzet Villányié.

Még az sem baj, ha miatta egy egész könyv­tárat kell a recenzensnek föllapoznia. Megéri a fáradságot. A memóriában elraktározott és a Vil­lányi-szövegek egybeolvasásakor az elemi és a kultúr­él­mények olyan szimbiózisával találkozhat, ami a magyar költészetben a legkevésbé ismerős. Ha Villányi teljes életművére és az egyszer csak összegző mivoltára tekintünk, benne a poéta doctus és a poéta natus lovagias kézfogását láthatjuk, amint egy hosszú küzdelem végén megkötik a fegy­verszünetet.

S persze arról is meggyőződhetünk, hogy a sokáig harmadik személybe kényszerített én mind­ezeket tudván tudja: „a magaslesről integet / a kivétel, őt nem nyelte el az átlag, nem ficamodott ki / ízlése” (Sors).

(Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben