×

Deák Ernő: Az Öreghegytől a Schneebergig. Utam állomásai

Hegedűs Imre János

2017 // 07-08

A recenzens él a feltételezés jogával, állítja, hogy Deák Ernő életutat összegező könyvének címe jóval a mű megszületése előtt jelen volt a tudatalattiban. Már kisgyerekkorában lerakódott a jelkép: az Öreghegy szülőfalujának, Peresztegnek szakrális magaslata, a Schneeberg az országhatáron túl, Ausztriában az elérhetetlen föld, ahol a jólét és a szabadság lakik.

Milyen óriási szimbólummá nőtt egy-egy csúcs, magaslat a világkultúrában! Csak megkezdeni lehet felsorolásukat, befejezni nem: Sínai-hegy, Ararát, Olümposz, Tábor-hegy, Varázshegy, Mont Blanc, Fudzsi, Kilimandzsáró, Tibet…

Hogy jutott fel Deák Ernő a csúcsra?

Küzdelmes, sok fázisában tragikus életfa az övé, csak a ritka szerencsének köszönhető, hogy nem zuhant szakadékba.

Hatványozottan érvényes rá Móricz Zsigmond híres vallomása: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.”

Kedves falujára, a dunántúli Peresztegre akkor zúdult a háború, amikor éppen eszmélkedni kezdett, 1943-ban jelentek meg a magyar, német, majd az orosz katonák, csatatérré változott a békés falu, még bombát is dobtak reájuk.

A krónikában itt nincs benne az akadémikus, a szerkesztő, a hetvenen túl járó bölcs, a közéleti ember. Ő valóban peresztegi gyerek, úgy nyilvánul meg a könyvben, ahogy csak három-négy éves emberpalánta tud megnyilvánulni. A gyerek nem ismeri az előítéleteket, szeme nem filmszalagot, hanem pillanatfelvételeket készít – összefüggések nélkül.

De az ő személyiségében nem a világégés, hanem az édesapa elvesztése hagyott végzetes nyomokat. „Szinte állati ösztönösséggel ragaszkodtam hozzá– írja –,rajta csüngtem, még mozdulatait is megjegyeztem, utánoztam.” És ez a görcsösen szeretett édesapa eltűnt, elnyelték a lövészárkok, s gyermekében örökre benn maradt a düh, a fájdalom. Az apai intelem sem volt kisebb tehertétel: Ne hagyjátok a birtokot!

És ő nekigyürkőzött az özvegyen maradt édesanyával: szántás, vetés, állatgondozás, őszi betakarodás, favágás, cséplés. Legszebb szövegfutam ebben a könyvben a mezei szorgalom eufóriás örömódája:

„Ha valakit örömmel töltött el a paraszti munka, akkor én voltam az: az aratást követte a tarlóhántás, a második, majd harmadik szántás, boronálás, gurgatás, vetés, boronálás. Miközben szedtük a krumplit, törtük a kukoricát, leírhatatlan boldogság töltött el a kelő vetés láttán. Végre horgonyt vethettem kedvenc helyemen, az Öreghegyen: ott akartam telepíteni gyümölcsöst meg szőlőt, a kettő közé építve fel házamat, ahol télen majd olvasással töltöm az időt.”

Úgy nézett ki, hogy súly alatt a pálma nem roppan össze, hogy a kisgyerek József Attila konokságával („neked, én, konok, még csirkét is szereztem…”) időnap előtt tagja lesz a felnőttek világának, de nem így történt. Roppant a pálma – ismét költő szavával szólva –: „S végül a legnagyobb parancs jött: / Tessék a tüdőt kiköhögni” (Ady).

A „magyar betegség” megtámadta fiatal szervezetét, s csak a körülmények váratlan alakulásának köszönheti, hogy életben maradt. A magyar forradalom, 1956 menekültjeivel kisodródik Ausztriába, abban a konok hitben, hogy őt ott meggyógyítják. Kamaszfejjel családi gondokat őrölt, sőt családfőnek léptette elő a félszárnyú élet (Anyám „13 éves koromtól minden gondját megosztotta velem…”), és most, halálos betegen, kilépett az Öreghegy árnyékából, megindult a Schneeberg irizáló fénye felé.

Meg kell keresni az életútban (és a könyvben) azokat a szálakat, amelyek Ariadné-fonallá változnak, s elvezetnek a lélek, az érzelmek, a gondolati szférák, a ráció tektonikus rétegmozgásaihoz. A „sáfárkodás” Deák könyvének egyik kulcsszava. Miképpen sáfárkodott ezek után a kamasz, a kamaszból ifjúvá serdült szerző az apai intelemmel, mennyire maradt hű vagy vált hűtlenné az Öreghegyhez? Ha van igazi tétje életútjának, akkor az a sajátos hűség, a hűtlenségben is hű magyar írástudó attitűdje. Deák Ernő oeuvre-je nem kötetek sokaságából, nem publicisztikai trapézmutatványokból áll össze, hanem a közélet, mégpedig az Ausztriába szakadt magyarság életének konok, szívós, sokszor reménytelennek tűnő vállalásából. Szavajárása: „A közügy hétszentség!” Ezt a pogánynak tűnő, de nemes célt mutatta számára mindvégig a lelki terráriumban működő iránytű, nem vakította el a Schneeberg ragyogása, hűséges marad az Öreghegyhez.

Miközben tökéletesen integrálódott az osztrák társadalomba, megállt az asszimiláció határán, a nyelvsorvadás, az identitásvesztés sivatagára nem hágott rá. Úgy vált osztrák polgárrá, hogy megmaradt, akárcsak Liszt Ferenc, derék hungarusnak. Az egész nyugati magyarság számára modellértékű Deák Ernő példája; a magyarságtudat olyan ötvözetét hozta létre, amelyik a befogadó nemzettel szemben korrekt, de az elhagyott hazát is szolgálja. Kettős identitástudatának pontos definícióját könyve zárófejezetében olvashatjuk: „Ahogyan eddigi életem, egységgé ötvöződött bennem az osztrák a magyarral, mindkettőt fenntartás nélkül vállalom olyannyira, hogy féllábúnak képzelem magam, ha bármelyikről le kellene mondanom.”

Hibátlan hát a két hazához való viszonyulása, de még ebbe a nehezen létrehozott egyensúlyba is belerondított a politika. Fogadalmat tett, hogy „addig, amíg Kádár lesz a hatalmon, és szovjet csapatok tartózkodnak Magyarországon, nem megyek Magyarországra. Ez a makacsságom 1989. június 16-ig tartott, amikor először léptem át küldöttség tagjaként a határt, hogy részt vegyünk Nagy Imre és társai újratemetésén.”

Úgy tűnik, Deák Ernő életútjának izgalmas szakaszai felnőttkorára befejeződtek, és – ha óriási küzdelmek árán is – a továbbiakban sínpáron futott az élete. Az ötvenhatos emigránsoknak magyar gimnáziumokat létesített az osztrák állam, elvégezte iskoláit Kammerben, Bad Iselbergben és Innsbruckban, az egyetemet Bécsben, kutatóálláshoz jutott a Tudományegyetemen, később az Osztrák Tudományos Akadémián, várostörténész lett, doktorált.

Így néz ki egy átlag értelmiségi életútja Ausztriában és a Nyugat más országaiban.

Csakhogy Deák Ernővel több minden történt tízéves koráig… Feltételezhetően néma, szavak nélküli párbeszédet folytatott az Öregheggyel, és ez a dialógus meghatározó erő volt kétfrontos küzdelmeiben. Egyrészt az osztrák hivatallal kellett elfogadtatnia magát és szervezetét, másrészt a heterogén, Nyugatra kiömlő magyarság intrikáival, áskálódásaival, széthúzásával kellett megküzdenie.

Akadtak barátai, igaz hívei is, emberi kapcsolatainak boncolása kiteszi a könyv háromnegyedét. Számíthat az olvasó tiszteletére amiatt, hogy ezekről az ellentmondásos kapcsolatokról páratlan őszinteséggel ír.

Küzdelmeinek végeredménye, a leltár imponáló, fajsúlyos. Deák Ernőnek köszönhetjük, hogy a bécsi magyarságot elfogadta népcsoportnak az osztrák kormány, ő hozta létre és tartja ma is egyben az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségét, ő szerkeszti a kéthavonta megjelenő Bécsi Naplót, a szervezet székhelyén konferenciákat, tudományos és kulturális előadásokat szervez, kísérti a lehetetlent: kimozdítani globalizációs kábulatából a fővárosban és az országban élő magyarságot.

És a könyv? Mint a kultúra, mint a (szak)irodalom produktuma?

Az események görgetésében nagymester, az élőbeszéd logikáját, ritmusát követi. Úgy ír, ahogy beszél, szabadon bánik az idővel, fittyet hány a kronológiának, a lineáris szerkesztésnek, azt írja meg, ami éppen eszébe jut. Vannak adatokkal túlzsúfolt részek, vannak váratlan fordulatok, éles kanyarok, nem unatkozik az olvasó. Egy rövid részlet kívánkozik ide. Másfél oldalba zsúfolja beszámolóját a szomorú eseményről, elmeséli, hogy betegsége kiújult, tüdeje újból bevérzett, közben behívót kap, el akarják vinni katonának, az osztrák hadügyminiszterig kilincsel a felmentésért, anyagi gondokkal küzd, állást keres, eközben pontot tesz disszertációja végére.

„Helyesbítenem kell, a pontot feleségem tette ki, ugyanis ő gépelte le a szöveget, ő készítette a térképeket. Éppen december 1. volt: az írógép mellől vitte be a mentő a kórházba, ahol megszülte Előd Marcus fiunkat.”

A hályogkovács művészete? A láthatáron sem mutatkozott ez idáig semmiféle nőszemély, feleségét, aki különben nagyszerű asszony, itt említi először, aki kapásból fölváltja az írógépet a szülőággyal.

Érdemes búvárkodni a könyv nyelvi anyagában, stílusában. A történész szakíró minden erénye kimutatható, hisz harmincöt évig volt kutató történész, doktori értekezésének témája az őrvidéki-burgenlandi Lánzsér. Az adathalmazok, nevek tömkelege azok számára érdekes, akik szeretik a történelmet, de ő rutinos publicista is, s ebből az ötvözetből jó nyelvi szövet keletkezett: a szakíró a publicistát, a publicista a történészt támogatja.

S van még egy nyelvi réteg. Stílusán átsejlik a szülőfalu, Pereszteg lakóinak szójárása, a Dunántúl emberének talányos, képekben gazdag szóforgatása, ami jól megfér a tudós író intellektualizmusával.

Fanyar humora, öniróniája remek ráadás.

(Magyar Napló, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben