Leszek neked, mint síkságnak a Gangesz,
soknak a több, kevésnek a mennyi.
A világ, amilyennek fested, olyan lesz.
Én nem szeretnék ilyen, sem olyan lenni.
Hosszú távra terveztem, ezerízig.
Hogy foglalhatnál hát kőbe, mázakba?
Ki anyaggá tesz, azé lesz, vele bízik,
szövetséges, ki ellenem lázadna.
Neked látni, megfogni lételem –
s a kép színe fénytől, időtől halvány.
Én nem fakulnék, hogyha kérhetem,
csak ott lennék minden gondodnak alján.
Szépen beszéltem eddig veled, ember.
Előfordult, hogy ígértem neked –
bár parancsomra felelhetsz te nemmel?
Most bízom benned: torkodon reked
minden széljegyzet, minden észrevétel,
s tudomásul veszed: csak így lehet.
Ne ölj! A földi élet-piactéren
mindig csak adhatsz, kezed nem vehet
sem a máséból, sem a magadéból.
(Gondolkodtam, hogy így vagy úgy esetleg…
De nem lehet, nem hagyható a téboly.)
Neked ha bárki teremtett felesleg,
azzá lesz békéd számomra is, éppoly
silány kacat. És többé nem kereslek.