Botházi Mária: Átmenetek

A most kilencvenéves Korunktörténetéből egyetlen évtizedet mutat be Botházi Mária, a harmadik folyam első – „rendszerváltó” – tíz évét. Szentes Zágon címlapja grafikailag érzékletesen és pontosan jeleníti meg ezt a folyamatot, amikor Baász Imre 1991-es embléma-kísérletét az egész átmeneti évtizedre vonatkoztatja. A Baász tervezte címlap fekete-sárga színvilága egyrészt visszautal a hetvenes évekre – amikor Gáll Ernő főszerkesztősége alatt a folyóirat rátalált sajátos (másra át nem hárítható) feladataira –, másrészt a grafikai rendezőelvként „működő”, kiemelt betűjellel utal Deák Ferenc letisztult, lényegkiemelő emblémájára, a hátát egymásnak támasztó két K-betűre, amelyik a számítógépes tördeléssel egy időben (1992) kezdte betölteni a Korunkszellemi műhelyében az időt és a teret. Fogódzókat és távlatokat keresve egy átmeneti korszak bizonytalanságai közepette. (Lásd: Kántor Lajos: K mint Korunk – k mint kötés, Korunk, 1992/1, 3–4.)

Korunk-élményeineksugallatára, azok ösztönzésére kezdte el vizsgálódásait Botházi Mária; úgy 2010 táján, amikor még senki sem gondolt a 2016-os évfordulóra. Minthogy egyetemi tanulmányai idején olvasói szenvedélye tudományos érdeklődéssé alakult, alaposan végiggondolt kutatási elképzeléssel látott munkához. Az első két folyam szakirodalmának áttekintése után ugyanis hamar rájött arra, hogy a harmadik megközelítését és értékelését a nyilvánosság szerkezetének átalakulása függvényében kell megkísérelnie – újabb módszerek bevonásával és főként a kontextuselemzések felhasználásával.

2013-ban sikeresen megvédett doktori értekezéséből végül is arányos felépítésű, több értékszempontot célszerűen érvényesítő, árnyalt kidol­go­zottságú részmonográfia kerekedett ki, amelynek nagy érdeme, hogy hitelesen szól a folyóirat szerkesztőségének a századvég nyilvánossági erőterében kialakított lapépítési koncepciójáról, másrészt arról az eredményes szerepvállalásról, amelyet e jelentős szellemi műhely Erdélyben és a Kárpát-medencében betölt.

Ha egy kicsit utánaszámolunk, kiderül: a szerző 107 520 folyóirat-oldalnyi szövegkorpuszból vá­­lasztott ki 15 360-at elemzése tárgyául. Dia­­krónikus szemlélete lehetővé tette, hogy az 1940 előtti és a 2000 utáni lapeseményeket is „képbe hozza”. Inter­diszciplináris és kultúratudományi fel­készültsége pedig azt, hogy a tüzetesen vizsgált 417 tanulmány, esszé, publicisztika, interjú, riport, körkép, körkérdés, szépirodalom, recenzió kapcsán gazdasági, társadalmi, politikai, művelődési stb. folyamatokba ágyazottan fogalmazza meg kérdésfelvetéseit egy szakszerűen összeállított vizsgálati kódlap felhasználásával. A politológia, szociológia, szocio­lingvisz­tika, kommunikációelmélet, diskurzuselemzés, irodalom- és mentalitástörténet mind segítségére van abban, hogy a megváltozott körülmények között helyét kereső értelmiségi elit szellemi törekvéseit bemutathassa, a szerkesztők és a szerzők a folyóirat arcula­tának alakításában vállalt szerepét kidomborítsa, s végső soron a tudományos és művelődési értékvilág szerves egységében láttassa a Korunk „korérzékelését”.

A diktatúrát 31 magyar lap élte túl Romániában, kétharmaduk 1989 végén címet változtatott. A Korunknem kényszerült erre. Hogy miért, az mindenekelőtt a harmadik folyamot eliindító Kántor Lajos számvetéséből tudható (Történelmi tévedések.[(Távlatok?], 1990/1, 3–8.). A távlatok reális beméréséhez azonban azt is részletekbe menően tisztázni kellett, hogy mikor és miként osztozott maga a Korunkis a történelmi tévedésekben. Az 1991/3-as baloldaliság-szám megjelenése után még inkább nyilvánvalóvá vált, hogy sötét foltjaitól eltekintve a folyóirat olyan – messzire világló, messziről látszó – véderőt épített ki első és második folyamában, amelynek szellemi védjegyét érdemes volt vállalni 1990 után is. Különösképpen a lapépítés Dienes László nevével fémjelzett modelljét. Az alapító-főszerkesztő ugyanis nyitott világnézetű, sokoldalú, tárgyilagosan szemléző folyóiratként indította el a lapot, amelyik egyaránt elítélte mind a fasizmus, mind a bolsevizmus lábra kapását.

Nehéz helyzetben találta magát Botházi Mária, amikor a széles pászmájú Korunk-kutatások folytatása mellett döntött. Már a baloldaliság-számból és az azt követő vitából kiderült, hogy a második folyam alatt megszületett „korunkológia”eredményeit a kommunizmus bukása után újra kell értékelni. De nem úgy, ahogy például a Gaál Gáborról, a Korunk főszerkesztőjéről disszertáló Tóth Sándor tette apológiájában ( Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korszakából. Gaál Gábor sorsa és utóélete, Balassi, Budapest, 1997). Sajnálatunkra, az 1956 utáni évtizedekre visszatekintő Balogh Edgár posztumusz munkájában ( Számadásaim [1956–1993], Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, 1999) sem tudta árnyaltabban kibontani azt a képet, amit a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1994-ben megjelent III. kötetének Korunk-szócik­kében felvázolt.

Az újraértékelés első fázisában az ideológiakritikai megközelítés látszott a legsürgősebbnek. Ez jellemezte Gáll Ernő, Kántor Lajos, Nagy György, Pomogáts Béla és mások munkáit. A továbblépés érdekében azonban a korábbi leíró és a funkciójukat betöltő ideológiakritikai eljárásokat fel kellett váltania a kvantitatív tartalomelemzés és a diskurzuselemzés módszerének. Erre vállalkozott Botházi Mária, aki eljárása során két kontextust tartott meghatározónak: a rendszerváltás politikatörténeti sajátosságait és az erdélyi magyar nyilvánosság szerkezetének átalakulását. Mind az első, mind a második folyam történelmileg lezárult korszakokban keletkezett, de változó történelmi viszonyrendszerben. Arculatának alakításában tehát minden periódusban a változó szerkesztőségi koncepciók játszottak meghatározó szerepet. Amiből az következik, hogy a szintézisteremtések során nem lehet egyik-másik szakaszt apologetikusan kiemelni, másokat árnyékban hagyni. Ahogy az első folyamban, úgy a másodikban is több laptörténeti szakasz különböztethető meg, amelyektől vagy teljesen elhatárolódtak a harmadik folyam szerkesztői (például az 1985 és 1990 közötti évektől), vagy amelyek irányában affinitásukat jelezték (a Gáll Ernő nevéhez fűződő súlypontos szerkesztéshez, illetve az 1926-os Dienes-mo­dellhez). Némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk: a lap 1990 előtti 46 évfolyamából 36 bizonyult nagyjából vállalhatónak.

Nemrég az egyik budapesti konferencia alkalmával Szegedy-Maszák Mihály irodalomtörténész, akadémikus azt a kérdést tette fel nekem: minek köszönhető, hogy a Korunknak „baloldali híre” ellenére ma is szellemi és szakmai presztízse van? Azt gondolom, hogy a Botházi-kötetben ott rejlik erre is a válasz. A szerző ugyanis kimutatja: igaz ugyan, hogy a harmadik folyam szerkesztői igyekeztek megszabadulni a Korunktörténetét beárnyékoló ideológiai ballaszttól, de egyszersmind a szellemi folytonosságot is hangsúlyossá tették. Mindez kitetszik a törekvéseiket erősító előző laptörténeti periódusok eredményeinek számon tartásából. Botházi Mária kutatásai arra hívják fel a figyelmet, hogy a jelen és a jövő kihívásai, a laptörténeti múlt egyes kiemelkedőbb szakaszainak időnkénti augmen­tá­lásai más-más értékszerkezetet eredményeztek a harmadik folyam lapszámaiban. Vagyis: a múltból felvillanó analóg helyzetek és a Kárpát-medence kisebbségi létviszonyainak kihívásai által generált kérdésfelvetések változatlanul a termékeny együttgondolkodás megkerülhetetlen szellemi műhelyévé avatják a Korunkat.

A folyóirat mai színvonalát azonban nem elegendő csupán korábbi legjobb teljesítményeihez mérni. Szellemi jelenlétét a 20. és 21. századi folyóirat-kultúrában is jelezni kell(ene). E tekintetben még nehezebb dolga volt Botházi Máriának, mint a diakronikus metszet elkészítésekor. Főként azért, mert a kevés számú laptörténeti konferenciá­zástól eltekintve hosszú idő óta stagnál az intézményi keretben végzett magyar sajtókutatás. Másrészt azért is, mert a szerző olyan kutatási pászmán indult el, amelynek eredményeire nemcsak a sajtó-, hanem az eszme- és az irodalomtörténet is igényt tarthat. Ez akkor fog igazán kiderülni, amikor a Korunkkal egy időben szerkesztett Kárpát-medencei magyar laptársak hasonló intenzitású elemzése is elkészül.

A szerző abban a reményben vágott neki kutatásainak, hogy olyan összefüggéseket tárhat fel, amelyek ismeretében mai erdélyi valóságunk „egy kicsit élesebb megvilágítást kaphat”. Ezért a következő „közéleti témákat” tette tartalomelemzés tárgyává: 1) sajtó, média; 2) az egyház, egyházi élet; 3) a kisebbségek kérdése; 4) az együttélés; 5) az erdélyi magyar egyetem; 6) erdélyi magyarságtudat. A kvantitatív elemzés e témakörök esetében az egyes írásokat tekinti alapegységnek, és azok műfaji besorolására, a szerzők „hovatartozására” (romániai magyar, magyarországi magyar, máshol élő kisebbségi magyar, kivándorolt magyar, román, egyéb idegen nyelvű), valamint az „anyag típusára” (leíró, vitázó-vitaindító, párbeszédes, más) terjed ki. Bakk Miklós politológus szerint – aki 2013 májusában a disszertáció opponenseként fogalmazta meg véleményét – a szerkesztői koncepciók alakulásának kvantitatív jellemzéséhez ezek elegendőnek bizonyultak. Hozzáfűzte azt is: a további két változó – a „téma megragadása” (lehetséges besorolási értékek: romániai fókusz, erdélyi fókusz, kitekintés a nagyvilágra, más) és a „témakezelés idősíkja” (lehetséges besorolási értékek: múlt, jelen, jövő, kevert, semleges) – a finomabb diskurzuselemzés megalapozását segítette.

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkei pár év óta lehívhatók a Magyar Elektronikus Könyvtárból. A könnyebb hozzáférés mellett ennek az a nagy előnye, hogy a Kriterion szerkesztősége folyamatosan feltöltheti az indokolt kiegészítéseket. A Korunkesetében ez még nem történt meg. Pedig ha valakire, hát Botházi Máriára rá lehetne bízni, hogy egy tágabb értékrend érvényesítésével árnyalja a folyóirat címszavában írottakat. Átfogó könyvészete önmagában is garancia erre. Az Átmenetek szerzője 118 címre hivatkozik: ebből 58 kötet terjedelmű kiadvány, 40 tanulmány, 20 elektronikus forrásban elérhető írás. Ha Balogh Edgár szócikke mindössze három 1990 utáni bibliográ­fiai adatot tartalmaz, Botházi Mária főként az 1995 és 2012 közti számbavételt tekinti visszamenőleg is irányadónak. Az ő bibliográfiájában felsora­koztatott köteteknek és tanulmányoknak csaknem a fele – a 118-ból 55 – egyben a Korunknak is a szerzője (egykori és mai főszerkesztők, belső és külső munkatársak, Kárpát-medencei, európai, amerikai szerzők).

Mit bizonyít ez?

Véleményem szerint az együttgondolkodást. Erdélyi, romániai és külhoni román, Kárpát-medencei, európai, amerikai helyzetfelmérőkkel és világértelmezőkkel.

Személy szerint annak örülnék a leginkább, ha a hasonló lapvállalkozások mai és holnapi szerkesztői és értelmezői hasznát vehetnék Botházi Mária fáradozásainak.

Munkája ugyanis modellérvényűnek tekinthető. (Korunk – Komp-Press – Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015)