×

mintha isten; princípium; de mi nem

Murányi Zita

2017 // 05

 

mintha isten

csak akinek nincsen már
végképp semmi mása
örül ha egy hajnali órán a hold palástja
sárga burkát úgy húzza az éjszakára

mintha most bújtatná abba a
porladó csigaházba ahonnét csillagtalan arcára
aranyat koszolva újra előbújik a reggel
és együtt labdázik a fellegekkel

ilyenkor sárga a cinege szárnya
az eget hasítja ketté az a különös lárma
mintha száz csőr tompa harsonája
hangolna arra a korai föltámadásra

amikor júdás ingét leveti az ég
a hajnal vörösén átdereng az ébredés
hirtelen csönd lesz mintha egymást
oltanák ki fűszálcsörrenések

és a nap csókja váltaná meg azt az
áthatolhatatlan szürkeséget
újra az ég felé néznek a fák a mennybe karmol az ág
mintha isten érintené meg a lombkoronát.

princípium


ahol álmomban jártam tiltott táj az alagút végén nem fény
oázis virágzó gyümölcsfák és itt-ott már egy-egy terméskezdemény
is látszani-növekedni kezdett bár volt ahol eltakarták a levelek
és ha lejjebb egészen a liget végéig mentem
ott már csúcsával szúrt az égbe egy hegy
eltűnt ez a sehány kilométeres éden
de a hegy lábánál a szikes földet
még ugyanúgy áterezte szinte vérzett
a talaj ahol átütötte a gyökérzet
és vörös volt éppúgy mint egy harsogó alma
mindez így együtt már oly kerek egy mennyei szintagma
szinte azon nyomban bűnbe is estem de nem
azt olvastam az 5-ös Adam Kadmon száma
és az ördögé is de őt ugyanakkor taszítja is
a pentagramma még láttam hogy a mézesen ringó gyümölcsbe
darázs csíp azon tanakodtam akkor vajon Éva
szerencseszáma-e a tíz és ha velem együtt isten is látta
egy kapu előtt gurult szétmállva a bűn bölcsője
valami évtizedes átkot bocsát rá röptében törik ki a fullánkja
de belehasított az éjszakába és aztán ez egy kitalált alma
eltűnt a kertkapu az alagút a fák újra a valóság pokoli dimenzióját
már félig ébren de még várt rám egy hazaút
az ördög szekerén amit mégis a megváltás felé húztak a napcsikók vagy az a megnevezhetetlen égi princípium.

de mi nem

mintha most állna össze ezüstös cseppekből
egy angyaltemető vagy mennyei emlők apró csontrepeszei
a felhők ha kipréselik magukból az esőt és már eltelt a föld
a rázubogó csapadékfeleslegből tenger nő ki
egy-egy mélyülő sírdomb
vagy öböl és ha mégis ott fekszenek az úr gondviselői
nem haltak meg csak egy-egy ezüstös comb
ragyog a tenger és habját föléjük redőzi
mert nekik ott kell a víz alatt megöregedni
az iszapba szorítani a sárga trombitákat
mert odahajítja minden esti
órában legdrágább sugarait a nap
amikor eljön az ideje a föltámadásnak
hófehér szárnyukká szelídül a menny szögesdrótja az ég
és a felhők egy utolsó nagy végső porladással
még esővé omolnak és túlcsordul a tengerfenék
de mi nem leszünk jelen a végítéletnél.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben