×

Murányi Zita: Csillag

Bányai Tibor Márk

2017 // 05

Murányi Zita két regény, a Tükörpalota (2003) és a DuplApu (2007) után 2015 őszére válogatta és gyűjtötte egybe az elmúlt évek során már különböző folyóiratokban megjelent verseit. A fiatal szerző első verseskötete három ciklusra tagolódik: a gyöngyhalász központi motívuma a(z inkább) beteljesületlen szerelem, a törtsúly jellemzően hiány alapú budapesti pillanatképeket villant fel, a kisherceg pedig – Saint-Exupéryre expiliciten utalva – a gyerekkori emlékek és a felnőtté válás problémái köré szerveződik.

Mindezek az alapélmények egyenletes színvonalon szólalnak meg a szabad vers központozás nélküli és kisbetűs szavakból álló formájában. Az írásjelek elhagyásától az amúgy is markánsan élőnyelvi mondatok még könnyebben csúsznak egybe, amit csak tovább erősítenek a kihagyásos szerkezetek: „kifejezetten rosszul állok neked / mint egy hasonlat amit / káromkodás helyett / szokás szerint két év alatt / öregedtem tizet” (hasonlat). A soráthajlás és a rímtelen közölés bravúros kombinálása gyakran teremt termékeny többértelműséget: „fölöttünk kihűlt paplanok vászonteste keskenyedik / el az éjszaka sávszélessége” (freskó); „egy katica landolt a fekete pöttyös nyár / a combomon a szárnya pirosan verdes” (zsírpapíros, sajtos zsírpapíros). Klasszikus verstani kötöttséget leginkább csak egy-két szabadon kezelt belső rím és asszonánc mutat fel ebben a töredezettségre nagyban építő poézisben: „törpe lábnyom lehettél / volna lányom” (hullámstrand).

A kötet egészén végigvonuló egyik legátütőbb poétikai sajátosság kétségtelenül a frappánsan összegző verszárlatok csattanós tömörsége: „lefekvés után még erősebben / fogódzkodom a / kettőnk / közötti résbe” (a tégla súlya); „ott állsz a jászai mari térnél / ahol két évszak magánya összeér” (tél); „örülnie kéne hogy a szatyor délután / öt körül egyáltalán még / meghullámzik a kezünkön” (közért).

Azonban még a verszárlatoknál is erősebbek azok a részek, de lehetnek ezek akár önálló darabok is, amelyek a hagyományba ágyazzák ezt a költészetet. Murányi Zita keresetlen könnyedséggel lépi át az elődöktől elválasztó határokat, mégis nagyon komplex, átgondolt szövegközi kapcsolatokat hoz létre. Így a gólya című vers Ady A fekete zongorájának és József Attila Tiszta szívvel-jének egybejátszásával mesterien montázsol össze egy természeti képekkel ellenpontozott belső tájat: „mintha féllábú zongora játszaná / a tiszta szívvel melankóliáját / a fekete-fehér tollakon hallod / … / se istenem se otthonom”.

A vendégszövegek beillesztésének gesztusa azonban még dominánsabb két újholdasként induló költő, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky János esetén. A tőlük származó, majdhogynem szó szerinti átvételeket a mindennapi nyelv teljesen kifordítja, sőt akár egészen banális helyzetekhez igazítva át is ironizálja. A meg kell hallani Nemes Nagy egyik sokszorosan emblematikus költeményének, a Fáknak ötletesen végigvitt újraírása. Ez a kötet ars poeticájának is tekinthető vers a télre mint az elmúlás és hiány hagyományosan bevett toposzára érzékenyen fűzi fel a „Tanulni kell. A téli fákat” kezdetű tárgyias felsorolás nyilvánvaló áthallásait: „meg kell tanulni itt a csöndet / ahogy a fűszálak csörögnek / … / a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat / … / meg kell hallani az élesedő neszeket”.

Az azt a fiút című darab pedig Pilinszkytől a Francia fogolyt para­f­ra­­zeálja. A spontán módon kínálkozó élményszerű olvasat itt még tovább fokozza a kötet egészét átható levert hangütést: „csak azt feledném a kólás fiút a déli punál / a ruhája rongyos és levehetetlen szagokat áraszt / hogy vegyek neki egy jéghideg kólát”. Majd a „S már ette is, már falta is a répát” sor hangszerelődik át szikáran alulstilizáltra: „már itta is már emésztette minden szavam” – megidézve egyúttal az Apokrif tékozlófiú-jelenetét is: („S már jönnek is, már hívnak is, szegények”). A költőnő francia foglyát természetesen továbbra sem az evés, hanem az ivás foglalkoztatja: „már kortyolta is undorral és gyönyörrel a / nyelvén” (vö. „undorral és gyönyörrel a nyelvén / az édes étel úgy találkozott”). A továbbiakban is lineáris mintaként követik egymást a Francia fogoly című vers történései a felejtés, illetve a felejtés lehetetlensége kapcsán: „csak azt a kezet a kitaposott cipőket / a szénszínű ruhát” (vö. „Csak azt a testet, reszkető lapockát, / a csupa bőr és csupa csont kezet”). A vers zárlata szokás szerint kiemelkedően erős, köszönhetően annak a szövegközi összetettségnek, amely már nemcsak az éhség és a szomjúság, hanem az élő és élettelen ellentétére is épít: „és egyszeriben azt a halhatatlan szomjúságot érzem / amit a fiú is érez” (vö. „És egyszeriben érzem / a halhatatlan éhséget, amit / a nyomorult már réges-rég nem érez”).

Murányi Zita lírája számomra olyan par excellence hiányköltészet, amely pillanatokra felvillantja ugyan az idill lehetőségét, ám folyamatosan kitart egy kibillenthetetlenül beletörődő alaphangot, azonban sohasem tüntet csalódottságával. Pláne nem abban a figyelmes várakozásban, „amikor / helyet csinálunk magunkban a fény születésének” (meg kell hallani). (Equinter, 2015)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben