A lábnyomok

 

 

„Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen lábnyom van”
(Karel Čapek: A lábnyom I.)

Lábnyom hómezőben

Elmondok neked egy esetet.

Havazik, egy ember megy az úton, Bourának, mert neve is van, hívják.

Szóval, megy ez a Boura a havazásban, mely gyérül, aztán teljesen megszűnik, és őt furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú so­rával éppen ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat.

De szemben, az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egy­más mellett, keresztezik egymást, és ráfröcssentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

Ráduly József nem „elmond”, nem keres­géli a szavakat, hanem ontja, szórja őket. Szóhavazás.

De figyelj csak, a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút széléről nem messze a hó­ban. Boura meglassítja lépteit, és ő is az idegen tekintetének irányába néz. A két láb­nyomlánc találkozott egymással, és véget ért.

– Látja ott azt a lábnyomot? – szólalt meg az idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétől.

– Látom – felelte Boura. – Egy ember láb­nyoma.

– Igen, de hogy került oda?

Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utá­na nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magá­nyosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.

– Hogy kerülhetett oda? – csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.

– Várjon – szólt az idegen –, fölösleges nyo­mokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára – tette hoz­zá ingerülten –, micsoda dolog az, hogy vala­hol csak egyetlen lábnyom legyen.

Mit szólsz hozzá?

– Szép. – Őszintén mondom.

Hiszen ezt mindenki mondhatja őszintén.

– Mi szép?

– Hát az ilyen magányos lábnyom a beha­vazott mező közepén.

– Ühüm – Ráduly József a pipáját babrálja, s úgy bámul ki az ablakon, mintha helyben szemléltetné is a nyomot…

„Koma, meg se tudnád mutatni azt a láb­nyomot”, mire kimennénk, belepné a mind sűrűbben hulló hó.

– S azonkívül, hogy szép, mi a véleményed róla?

–Mi legyen?! Szép. Szép. És kész… Isten, isten!

A szilvapálinka végighavaz – belülről. Be­pólyázza pattanásig feszült testemet, inaimat, izmaimat. Egyre puhábban, kényelmesebben viselem el magam.

Kék szilvának pálinkája, bár kristályosan tiszta, mint a víz, kétségtelenül: kékes. A be­lém havazó fehér pálinkapelyhek kékesfehé­rek, mint az ablaküveg, mint a völgy hava.

A cseresznyepálinka rózsaszínt havazna.

Egy rakás rózsaszín szerencsétlenség.

– Mégis, szerinted elképzelhető? – erőskö­dik, mindig erősködik Ráduly József.

– Már miért ne? Itt egy rózsaszínű hókupac, amott egy magányos lábnyom.

– Rosszul tettem fel a kérdést. Azt mondd meg, hogy szerinted egy ilyen lábnyom való­ságos is lehet?

– Százféleképpen is odakerülhetett.

– Na, nem. A körülmények teljesen világo­sak.

Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szűz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyó, mint a nagy fagyok idején.

És a lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés el­állta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak.

Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. Fe­lülről semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázkódjék a hó.

A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el.

A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanoly érintetle­nül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelke­dő terült szét. A másik láb nyomát sok kilo­méternyi fehér területen hiába kereste a két férfi.

Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lé­péseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan és vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata né­zett feléjük, hát lehetséges?

– Miért ne?

A lábnyom éntőlem a levegőben is békésen ellehet. Felőlem ez a nyom a levegőben is megvetheti a lábát.

Miért is ne?

Olvasztott üveg a hideg, kékes levegő. Az ablakon túl kocsonyásan remeg. Olyan tö­mény, hogy bárhol fennakadhat és meg­maradhat benne egy lábnyom.

– Nem lehet veled beszélni. Most sem. Be­rúgtál, Bandi.

Es Ráduly József, a mindig borotvált arcú és „ápolt agyú koma” már át is siklik a gramofonszövegébe: „nem tudom, miért nem borot­válkozol, mióta látlak borostásan, Bandi fiam?”

– Amióta itatsz. Vagy reszket a kezem, és nem merek hozzáfogni, vagy olyan súlyosnak érzem a karomat, hogy nem tudnám felemel­ni. Egy olyen éles és veszélyes műszert, mint egy borotva, mégsem adhattok a kezembe… Hát nem borotválkozom.

– Lehúzom én neked.

– Egyszer a feleségem, akkor még nem német feleségem is megborotvált. Kificamo­dott a kezem. És ő erősködött… Ma is bá­nom, hogy leültem neki. Hogy elhittem, hogy rá vagyok szorulva. Úgy forgatott, mintha pelenkázott volna. Borotvával a kezé­ben. Ahogyan az arcomon a kést végighúz­ta… És közben látni azt a fene öntelt, győze­delmes, jótevő pofát. Nem vettem észre, hogy már akkor német pofája volt! Többé senkinek nem engedem. Csakis a halottmosónak.

– Na jó. De ha reszket a kezed, akkor nem vagy tökrészeg.

– Nem vagyok.

Koma pipára gyújt, ráérősen szortyogtatja, hosszan néz.

– Hát akkor előbb azt mondd meg nekem, Bandi fiú, hogy az a lábnyom lehetséges-e. Utána aztán részeg lehetsz. Ismét.

– Százféleképpen is lehetséges. Szólok az öcsémnek, szerez egy negyvenhármas fél bakancsot, egy horgászbotot, és kész… Csak egyet említek a számtalan lehetőség közül. Ingyen!

– Hehe. Nem jó. Elfelejtetted, hogy a ko­ma, az a Boura a havazásban indult el, s köz­ben a szeme láttára állott el a hóhullás. Nem látott senkit horgászbottal ügyködni, csak egy, mindenféle szerszám nélkül arra járó ide­gent, akivel felfedezte a nyomot. Egyebet mondj!

– Unom. De ki lehetne találni mást is. De be vagyok rúgva. Ezért én most hazamegyek. Nem ezért megyek, de megyek.

Ráduly József megijed, hogy tényleg elme­gyek, ő ottmarad. A lábnyomával. Nekilódul, kérlel, bizonykodik.

– Nem hülyéskedésből kérdem. A németek elől átmentem az angolokhoz, és berukkol­tam, jól tudod…

Mind a két kezemet felemelem, felmuta­tom, rázom az ujjaimat.

– Ennyiszer hallottam. Milliószor elmesél­ted. Hős voltál. De én megyek.

– …különleges kiképzőtábor. Mindenféle nációból voltak ott komák. Bevetések. Hogy is maradtam meg… Csoda.

– Csodák nincsenek. Hazamegyek.

Körülöttem üveglevegő, és én hullámokban terjedek.

Hazáig.

Tuti, hogy nyomot se hagyok.

Ha hullámzok.

Hát, ha hullámzok, akkor nem hagyok nyomot!

Itt az idő nem telik

Ki voltunk nyúlva a fáradtságtól, koma. Pi­hentettek, de hiába… A pihenés csak arra jó, hogy eszedbe jusson, milyen fáradt vagy. Nem szabad sokat pihenni, csakis a legszük­ségesebb keveset. A felgyűlő fáradság és féle­lem képes úgy megnőni, hogy elveszíted az ítélőképességedet, és már úgy véled, hogy eh­hez az állapothoz képest a halál csak könnyed lepkefing.

És ijedtedben várni kezded a halált.

Nem a haláltól félsz, ami csak egy szúnyogcsipés, hanem az a legnagyobb gondod, vajon ezt a mindenen túlnövő félelmet nem kell-e még utána is elszenvedned. Pihenhetsz, ko­ma, hogy elmúljon a félelmed, az csak növe­kedik. És akkor neked nyiksz. Na, mondom, ezt nem szabad kivárni, hogy a félelem nőjön, nőjön, versenyt kell szaladnom vele, és talán elhagyom. De nem szabad időt veszíteni.

Csak állandóan futni előle. Inni egy istenesen nagyot, aludni rá egy kiadósat, aztán talpra, „vigyázzba, húzd ki magad, koma”, és mon­dom, „szolgálattételre jelentkezem”.

– „Kipihente magát?”

– „Amennyire szükséges.”

Hogy aszondja, nem hiszi. És aztán miért nem akarok maradni. Mondom: „itt az idő nem telik.”

Hogy miért nem telik jól az idő? Így kérdezett vissza.

Mondom, nem hogy nem jól, egyáltalán nem telik…

Azt hitte, legénykedem. De aztán elküldtek egy egészen elit kiképzőtáborba. Inkább olyan formaellenőrző tábor volt. „Acélizom, acélideg” – no, ilyeneket válogattak. Mind ki­próbált komák voltunk, de nem sokan, és ön­kéntes alapon. Figyelmeztettek, vissza lehet lépni, reguláris egységhez osztanak be. Az ember fárad, kimerül, egyszer csak elpattan valami, és akkor többet nem szabad kockáz­tatni, ők köszönik, hogy eddig, és megértik, ha most vagy ezentúl…

Szóval szűrni, válogatni kezdtek. Ugye, az izmokkal nem is igen volt baj. Mint az acél. Néhányunkat elkülönítettek, egy koma vett kezelésbe, aki olyan szlávosan, lágyan ejtette a szavakat. Gondolom, lengyel lehetett. Sok volt ott a lengyel. Akiket kiválogattak, azokkal sorra mind szóba állt ez a lengyel. Hosszasan, többször is. Mindenről faggatott, ráérősen, aprólékosan.

Bosszankodtunk ugyan, de azért mondogat­tuk, amit az okos lengyel koma hallani akart.

Azt kérdi tőlem, miért jelentkeztem ilyen gyorsan, miért nem maradtam még a pihenőtáborban.

– Elmondtam tisztességgel a komának, hogy nem akarok olyan helyzetben lenni, amiben nem telik az idő. Nekem szaladni, vágtatni kell. Mert akkor telik az idő. És majd csak hoz valamit az idő. Csak történik valami, míg egy helyben ülve, ugye…

Előadtam neki becsületesen, hogy mi a vi­szony a félelem és a halál mint lepkefing kö­zött.

És megmondtam tisztán, hogy a halált is bekebelező óriási félelem helyébe én egy nagy-nagy kiváncsiságot építek be magamba.

Ez úgy van nálam, mondtam őszintén a len­gyelnek, mintha én kettő volnék.

Egy: jövök, megyek, tevékenykedem fárad­hatatlanul, én, aki, ugye, látszom, itt vagyok előtte.

Kettő: vagyok egy irtó kiváncsi másik is, aki nem látszom, és aki láthatatlanul állandóan figyel.

Aki csak úgy elkönyököl.

És figyeli az elsőt. Csak úgy elkönyökölök, és figyelem magam: lássam, mi történik ve­lem. Ha egy helyben topognék, a másik látha­tatlanul ösztönöz, noszogat, nem hagy szét­folyni, széthullani. Mindenre kiváncsi.

Kiváncsi vagyok. Arra is, hogyan halok meg, ha netán úgy alakulnának a dolgok. Előbb halok meg, mint a kiváncsiságom.

Így aztán mindennap megborotválkozom, mert olyan idők járnak, hogy akármelyik órá­ban: nyiksz.

Kiváncsi leszek rá. De annyit máris tudok, hogy egy rendesebb holttest leszek: mégis­csak frissen borotvált, ahogyan az illik, szóval mutatok valahogy, na. Van egy pofája az ügy­nek. Illem, tisztelet: nagy szó. Ezt máris büsz­kén előre látom, és a kiváncsiságom is meg­kapja majd azt, ami őt joggal megilleti.

Így aztán másképpen élek, ha tudom, hogy egy nagy kiváncsiság marad utánam, nem pedig a marha nagy, büdös félelem…

„Hát ez érdekes”, azt mondja a lengyel.

Érdekes, mondtam én is, és megbízható. Naponta borotválkozom. Meg dolgokra vállalkozom. Meg minden.

Hogy így eloszthattam magamat kettőbe – nyugodtabban élek!

…Na, és ha megússzuk ezt a nagy szart, ak­kor iszom egyet, és egyesülünk, szóval egye­sülök magammal.

A koma nem tudta eldönteni, hogy marháskodtam, bosszantottam vagy mifene, és olyan álcázott pulykaképet vágott, hogy. És azzal sem volt szerencsém, hogy éppen borostás volt.

A lengyel szemtelenül ritkán borotválko­zott, azt hitte, hogy ez neki előjoga. Nem is láttam ilyent egyetlen seregben sem. De ha neki a pszichológiai hadviselés ügyéért ezt is megengedik, ám legyen. Rajtam ne múljék a 20. századi hadászat megújítása, bár azt nem szerettem, hogy Hitlertől ilyen nagy távolságra harcolnak a pszichológus őr­nagyok.

Célzásnak vehette, amit elmondtam. Hely­telenül. Mert benne van minden katonai rendszabályzatban, hogy borotválkozni köte­lesség. Ez a legértelmesebb előírás.

Tisztelet, amit kiérdemelsz magadtól, tisz­teled vele a világot, élőket, holtakat is. És praktikus, mert a fenébe, ha szétverik a pofád, frissen borotváltan az se annyira kellemetlen, és a szanitécek is másképpen állnak a hordágyad mellé…

Akinek a seregben szabad borotválatlanul flangálnia, annak egyebet is szabad.

Akinek a seregben szabad borotválatlanul flangálnia, arra több hatalmat ruháztak. A fel­adványt is csak egy borotválatlan tiszt, ez a lengyel őrnagy engedhette meg magának.

Azt mondta a lengyel, hogy fontos, nehéz megbizatás vár azokra, akiket kiválasztanak. Ezért neki a leleményességünket, lelki teherbíró képességünket is mérnie kell.

Mérte, méricskélte, de a fene se tudta, mit akar a lábnyommal.

Mint az iskolásoknak, a kezünkbe nyomta a legépelt esetet, amelyben a Boura nevű fickó a behavazott mezőn egyetlen lábnyomot talál. Másnapra írásban adjuk be elemző véleményünket.

Ekkor már egyágyas szobákban laktunk, késő estig törtem a fejem, leírtam néhány elképzelhető magyarázatot, másnap odaadtuk neki, és ő sorra mindegyik elképzelést, mindegyik magyarázatot visszaverte. Megcáfolta.

És megismételte a kérést: másnapra talál­junk új magyarázatot. Volt olyan cimbora, aki hiába akart irtó okosnak akart látszani, ő is csak ült, ült, olvasta a gépelt lapokat, izzadt és tajtékzott.

Engem is kihozott a sodromból a lengyel.

Na, mondom neki másnap, mikor az én újabb írásbeli értékelőmet is kérte, őrnagy úr, én több ellenőrző dolgozatot nem írok. Nem erre jelentkeztem. S különben is egyszerű a dolog, minek rá papírt, időt fecsérelni.

Miért olyan egyszerű, nem fejteném ki?

Ki én!

Az a nagy kérdés, hogy miért, milyen szem­pontból érdekel minket ez a lábnyom.

Ha küldetésben vagyunk, de véletlenül utunkba kerül ez a jelenség, hát megyünk to­vább, tőlem igazán elfér azon a mezőn, engem nem zavar, megyek, és teljesítem a kötelessé­gemet. Ha pedig valahol valóban észleltek egy ilyen lábnyomot, és az a feladat, hogy erre magyarázatot keressenek, akkor, ugyebár, már egészen más a leányzó fekvése.

Ráncolja a homlokát a lengyel, s azt mond­ja, „a második esetre koncentráljon. Lehetségesnek tartja? Mivel magyarázza? Mint látja, ott vagyunk, ahonnan elindultunk. Tehát: le­hetséges?”

Hát, így első látásra nem lehetséges, őrnagy úr.

„Na, és másodikra?” A cimborák röhögnek. Másodikra sem.

„Hát akkor mi a helyzet? Csodának tarta­ná?”

Talán.

„De maga nem hisz a csodában!”

Hát, nem nagyon hiszek a csodákban.

„Tehát, akkor lehetséges vagy nem? Csoda vagy nem az az egyetlen lábnyom a hómező közepén?”

Nézze, mondom a komának nagyon kemé­nyen, azt énnekem látnom kellene. Azt a nyo­mot. Akkor döntenék, hogy micsoda.

„Nocsak, nocsak, tovább, tovább, hogyan?”

Hát, ugye, ha meglátnám azt a nyomot azok között a körülmények között, amelyeket már jobban fújok, mint a Miatyánkot… s volt po­fája félbeszakítani!

„Maga tudja a Miatyánkot? Megkérhetem, mondja el nekünk is?”

Majdnem felsültem, mert gyerekkorom óta ritkán gyakoroltam, de kivágtam a rezet, ledaráltam, mint a vizfolyás. Bandi fiam, te tu­dod a Miatyánkot?

– Nem tudnám felmondani.

– Helytelen. Legalább egyetlenegy közis­mert szöveget be kell vágni, hogy ha megszo­rulsz, legyen viszonyítási alapod.

Na, mondom a komának, ha az ismert kö­rülmények közepette megpillantanám a láb­nyomot, akkor ezáltal egyértelműen kiderülne, ugyebár, hogy: lehetséges. „Ugye, ugye?” – somolygott a lengyel.

Pillanat, őrnagy úr: ismét leszögezem, an­nak, hogy lehetséges legyen, az a feltétele, hogy lássam. Ha látom, akkor azon kezdek gondolkozni, hogy csoda-e vagy mifene.

Na már most: igazi csoda az, ami egyszeri és megismételhetetlen!

Ha tehát én látok egy olyan lábnyomot, amelyet hasonló körülmények között már lá­tott két illető – akkor ez nem csoda. Feltéve, hogy igaz, feltéve, hogy megtörtént ez a lábnyomos sztori. És, gondolom, megtörtént, mert azért nem olyan okos fiú maga, hogy csak úgy kitalálja – mondtam a szemöldökét ráncoló lengyelnek.

Ha nem csoda, akkor kísérletezni kell, jel­zett körülményekbe állítani embereket, mondjuk, a falusi rendőrök, biztosok feladat­körébe lehetne utalni. De őrnagy úr, ez sem­mi esetre sem tartozhat ránk! Ránk, akiket mégiscsak egyébre képeztek ki. De ha a do­log nem történt meg, ha a történetet az őrnagy úr csak mint feltételezettet adta elő ne­künk, és mégis megesik, akkor ez: amíg egy­szeri, addig csoda – és csoda a javából.

Különös – mert megjósolt – csoda.

Akkor lehet gondolkozni azon: hogyan, mi­ért jósolhatták meg, mi a jelentése, és a többi és a többi. No, de amíg nem látom a lábnyo­mot, addig ez az egész csak üres duma.

És nem fair a játék, mert nem tudjuk a leg­fontosabbat, amit az őrnagy úr tud: megtör­tént-e az eset, amivel a napjainkat elrontotta…

A lengyel kicsit megtorpant, de nem győz­tem, mert másnap közölte: „Engedélyt kap­tam, megkísérelhetjük a dolgot: kipróbálhat­juk, hogy látnak-e a szóban forgó körülmé­nyek között lábnyomot. Utána majd eláru­lom, hogy maguk látták-e elsőnek vagy sem, hogy megtörtént-e valaha, amiről itt véle­mény­cserét folytattunk.”

Így aztán vártunk. Fokoztunk. Erőnlétet. Készenlétet.

Egy ember megy az úton

A cimborák gyanakodtak, hogy tud valamit a koma, a lengyel. Hogy van valami a dolog­ban, épp csak mi, buták képtelenek vagyunk a nyitjára bukkanni.

Rühelltem a lengyelt, a fene a jó dolgát, nem szeretem az ilyen okosakat, bölcs pszichológusokat, akik azt képzelik.

Egy reggel kihúznak az ágyból, autóba dug­nak, és visznek.

Lanyha havazás, friss hóréteg az úton. Meg­állunk egy helyen, még havazik, megtömöm a pipámat, és kiváncsian figyelem magam.

Egyszer eláll a hó, kinyitja a koma a kocsi ajtaját, és int, induljak el az úton.

Én elindulok, az út kettőbe szeli a mezőt, el­tűnik a kanyarban egy domb mögött. A mező szélén fa. Százával találni ilyen tájrészletet.

Hát kiváncsian megyek, mendegélek, élve­zem is a friss levegőt, és a többi, és a többi. De azért izgulok, lóbálom a karom, ruganyosan, mindenre felkészülve lépdelek…

És a kanyar mögül bandukol velem szembe egy koma. Majd elröhögtem magam, de őszintén: egy kicsit izgalmamban is.

Azt hittem, egy cimbora lesz, aki felbukkan.

De nem, valóban idegenek voltunk egymás számára.

Hát, megyek szembe vele, jön ő is, néz, né­zelődik. Nézzen, én elmentem mellette, amin ő eléggé csodálkozott.

Tétován visszafordult, én is megálltam.

Kivertem a pipámból a hamut, és megér­deklődtem: „Na, mi van, koma, maga is láb­nyom-ügyben tapos?”

Az idegen nem viszonozta a vigyoromat, hanem gyanakodva, de bevallotta, hogy igen, azt keresi.

Na, mondom, vigyázzon, mert ha sokáig ke­resi, meg is találja. Felcsattan:

„Hogyan, én nem azt keresem?”

Nem, mondom, nem keresem, de ha meglá­tom, ugye, az már más tál tészta. Na, isten, is­ten, mentem tovább.

A domb mögött másik kocsi, benne a len­gyel. „Megvárjuk, míg havazni kezd, vagy megyünk?” – kérdem tőle, de ravasz volt a lengyel, és azt kérdi, szerintem mit tegyünk.

Menjünk, mondom.

Máshova vittek, nem a régi épületbe, nem vissza a szobámba. De amilyenek ezek a havazó, téli napok, hogy meg-megáll a hóhullás, aztán megint havaz. Ahogy elindultunk, mindjárt utána is­mét hullani kezdett a hó.

Megkönnyebbülten ágyba fekszem, alszom is valamennyit, megint felvernek, autóba dugnak, visznek.

Furikáztunk, míg elállt a hóhullás.

Nyitják a kocsiajtót, intenek.

Indulok.

Kinn az úton egy kicsit megnyugodtam, már azt a kurva lábnyomot látnom is jobban esett volna, mint ez a folytonos ráncigálás.

Megálltam, pipára gyújtottam, és aztán mendegéltem. Hát, nem hiszed el, ki a fene jön velem szembe, ha nem a lengyel?!

Erősen veszélyes jókedvem kerekedett. Lassitottam a lépést, ő is. Lassan haladtunk, de végül mégiscsak egymás mellé értünk.

Megállt.

Én is.

Egy ideig hallgatott, aztán megunta, és a mezőt fürkészve azt kérdezte; „Látja ott a lábnyomot?”

Hol kellene látnom, nem látok semmit.

„Én sem”, azt mondja a lengyel őrnagy, vég­telenül egyszerűen.

Na jó, mondom, akkor áldás, békesség, in­dulok a magam útján.

„Várjon”, szólt utánam, és visszafordult.

Együtt mentünk az autójáig.

Beültünk, ő is rágyújtott. „Tudja, hogy a bajtársai között akadt, aki látta a lábnyomot?” Nem hiszem.

„Elhiheti.”

„A mezőről mindenkit külön szobába vit­tünk. Kicsit pihentek, majd meglepetésszerű, gyors, de különben érdektelen rutintesztnek vetettük alá őket. Kevesen értek el pontos, jó eredményt… Maga szerencsés ember. Túlélő tipus.”

Mondtam, hogy örülök, őrnagy úr, de mi a helyzet a lábnyommal, na, és a cimborákkal.

„Az eredeti lábnyomot, uram, nem látta senki. A sztorit egy iró találta ki.”

Fene a jódolgát… És akik látták a nyomot?

„Azokat – mondta fáradtan a lengyel – egy időre még pihentetjük vagy átvezényeljük. Különben hogy van a másik maga? Mert em­lékszem ám, hogy magában kettő van magá­ból!”

Köszönöm, jól vagyunk, mert jól számítottunk.

Udvariasak, borotváltak, tisztességtudóak voltunk.

Mert megy két ember a behavazott úton, és vár rájuk egy párbeszéd.

Hát a szentségit, uram, én megvárom, hogy a másik kezdje el, ne én tudakoljam, hogy: uram, látja ott azt a lábnyomot?!