×

Benedek Szabolcs: A kvarcóra hét dallama

Haklik Norbert

2017 // 05

Izgalmas pillanat – ha irodalomtörténeti szempontból nem is feltétlenül mindig, de az egyén szemszögéből mindenképp –, amikor megszületik az első olyan mű, amely az olvasó gyermekkorának világát eleveníti fel, és lajstromba veszi az adott generáció hajdani mindennapjait meghatározó élményeket. Benedek Szabolcs, aki a múlt század elején játszódó Vér-trilógiával, valamint az ötvenes évek Magyarországára kalauzoló Focialista forradalom című művével is bizonyította, hogy olyan korokat is képes érzékletesen és hitelesen bemutatni, amelyekről nem lehet személyes tapasztalata, A kvarcóra hét dallama című kötetével letette az asztalra azt a művet, amely anélkül olvasható a nyolcvanas években felcseperedő nemzedék regényeként, hogy görcsösen igyekezne annak látszani.

Pontosabban Benedek új regénye valójában nem akar semmi másnak sem látszani önmagán kívül, legalábbis nem próbálja semmiféle zsánerbe beszuszakolni magát. Olyannyira nem, hogy legalább három, egészen széttartó regénytípus álruháját is magára ölti, hogy ezeket olykor váltogassa, némelykor pedig a különféle szerelések darabjait alkalmi viseletté kombinálja a könyv közel félszáz oldalán keresztül. A kvarcóra hét dallama ugyanis egyszerre nemzedéki regény, besúgóregény, valamint – a kötet közepétől egyre markánsabban – misztikus thril­ler­ként is olvasható. Lássuk tehát, hogyan kacérkodik a mű e három kategóriával, és hogyan feszíti szét mégis ezek kereteit következetesen.

Hogy mitől nemzedéki regény Benedek könyve, azt már a cím is sejteti. A hetvenes évek előtt vagy után születetteknek talán nem jelent sokat, de a hétzenés kvarcóra annak idején emblematikus tárgy volt, a coolság netovábbja (akkoriban vagányságnak neveztük). Szimbolikus tárgy, és annak szemléltetésére, hogy viseléséhez milyen érzemények társultak egykoron, hívjuk most a regényírót segítségül: „Többször is rá kellett néznem az órámra. Amúgy is elég sokszor ránéztem. Nemcsak azért, hogy tudjam, mennyi az idő, hanem mert jó volt ránézni. Az órák iránt érzett, máig tartó vonzalmam attól a bizonyos időmérő szerkezettől datálható. A számlapot fedő plexilap hamar összekarcolódott, ám az ezüstkeretben csillogó márkajelzés (Kessel), a betűk alakja és elrendezése, a fekete hátteret díszítő halovány négyzetrácsozás, a feliratok (SPORT, QUARTZ, DIGITAL) egy másik világról adtak hírt. Ez a világ jelent meg a tévében a nyugatnémet bűnügyi filmekben meg a Donald rágókban, és ez szólalt meg a rádió hétfő délutáni kívánságműsorában. Ahogy a hűvös fémpánt a csuklómra tapadt, ahogy az óra számlapján lévő feliratokat böngészgettem, és ahogy újra meg újra lejátszottam a hét ébresztődallamot, úgy éreztem, hogy azzal a másik világgal találkozom.” A korrajz hiteles voltát a továbbiakban is a reáliák szavatolják – a mai tizenévesek számára már feltehetően semmit sem jelentő papírgyűjtés fogalma, a Pif-képre­gé­nyek, az Alföld népé ben Andropov haláláról megjelent gyászkeretes hír, az a jelenet, amelyben a főszereplő a Poptarisznya adásában elhangzó új Neoton Família-dalt rögzíti szalagos magnóra, valamint annak felidézése, hogyan vált a Csillagok háborúja első részének bemutatója kultikus generációs alapélménnyé: „Azok, akik addig utálattal néztek egymásra, és nem voltak hajlandóak a másikkal szóba állni, hosszú párbeszédekben vitatták meg a filmek jeleneteit. Ha a buszon hallottam, hogy két srác a Csillagok háborújáról beszélget, nyugodtan odamehettem hozzájuk, és szóba elegyedhettem velük. A lányok vagy a bátor és derék, szőke, fehér ruhás ifjúba voltak szerelmesek, vagy a vagány űrhajókapitányba; a fiúk pedig egyöntetűen az elbűvölő szépségű hercegnőbe. Amikor az osztályfőnöki órán gyakorolt önjellemzés során be kellett mutatni magunkat, mindenki a Csillagok háborúját nevezte meg nemcsak kedvenc filmjeként, de legkedvesebb könyveként is, és persze onnét kerültek ki a kedvenc színészeink.

A felnőttek csodálkoztak, nevettek rajtunk. Fogalmuk se volt arról, hogy mi történik velünk.

Egyik este a tévében levetítették a Csillagok háborúját. Mindnyájan nagyon készültünk rá. A felnőttek azért, hogy végre megtudják, miért vagyunk megőrülve. Mi pedig azt reméltük, végre megértik, miről van szó.

Jócskán megvágták a filmet. Mindnyájan csalódottak voltunk. Mi amiatt, hogy csupán egy csonka verziót láttunk viszont, a felnőttek azért, mert továbbra se értették, mit eszünk ezen.

Aztán a csalódás pár nap alatt szertefoszlott. A Csillagok háborúja a miénk maradt. Nem kellett osztoznunk senkivel.” Az ilyen, a nemzedéki élményt meghatározó popkultúra-történeti utalások elegánsabban és könnyedebben gondoskodnak a hiteles korrajzról, mint bármilyen szociológiai fejtegetés.

Ami pedig a mű besúgóregény mivoltát illeti, rendhagyó megoldás, hogy egy félresikerült diákcsíny folyományaképpen éppen egy tizenkét éves kisfiú döbben rá arra: a rendőr bácsival folytatott beszélgetéseiben elhangzottakat felhasználhatják, s végül fel is használják a környezetében élők ellen. Az első pillantásra bizarrnak és valószerűtlennek tűnő beszervezés-történetet a fiúcskában zajló lelki folyamatok bemutatása teszi hitelessé: Tóth Bence eleinte játéknak tekinti az egészet, később büszkeséggel tölti el, hogy bejárása van a rendőrkapitányságra, később azonban gyötörni kezdi a lelkifurdalás, és végül a dezinformáció eszközéhez nyúl, kárenyhítés végett.

Benedek a regény izgalmas eklektikáját tovább fokozza azzal, hogy lassan, de biztosan belecsempészi a műbe a misztikus thrillervonulatot. Minden szerepel itt a zsáner kellékei közül: a titokzatos idegen, a fordított keresztek és a pentagrammák, valamint az antikváriumból nyíló titokzatos rejtekhelyen celebrált feketemisék. A kvarcóra hét dallama horror­vonulatában azonban kétségkívül az a legizgalmasabb, ahogyan Benedek megkérdőjelezi annak érvényességét, és egyúttal a főhős-narrátor szavahihetőségét is módszeresen és ravaszul kétségbe vonja. Tóth Bencét ugyanis igen élénk képzelettel áldotta-verte meg a sors, és az ekultura.hu recenzense, Galgóczi Tamás okkal jegyzi meg: „Az olvasónak már csak azért is kétségei támadnak a hitelességgel kapcsolatban, mert bizony narrátorunk fantáziája határtalan, nála simán megvalósulhat a NATO-atomcsapás, gázszivárgásban egy komplett lakótelep elpusztul, vagy mondjuk veszett kutya találkozik a gyanútlan kisiskolásokkal – azt nem tudjuk meg, mit okoznak a veszett kutyák, de félünk tőlük. Ráadásul »hősünk« ezeket a félelmeit, szorongásait jobbára magában tartja, nem osztja meg senkivel, ezáltal, ha mondhatom, csak még jobban felerősíti azokat.” Nem tudni tehát, hogy a bizarr halálesetek valóban egy sátánista konspiráció következményeképpen forgatják-e fel a nyolcvanas évek Szolnokának nyugalmát, vagy csupán a főhős-elbeszélő merész képzelete keresi meg a másképpen értelmezhetetlen epizódokat koherens történetté kombináló narratívát. És ha már ez a történetszál ily markánsan kérdő­jeleződik meg, akkor végeredményben az sem kizárt, hogy maga a beszervezés-történet is a túlfűtött gyermeki képzelet eredménye. Benedek ezt a lehetséges olvasatot mindvégig nyitva hagyja, mi több, a regényzárlatban, amelyben a felütéshez hasonlóan ismét a felnőtté és íróvá lett Tóth Bence szólal meg, van egy csavar, amely még azt az értelmezési lehetőséget is nyitva hagyja, hogy a narrátornak egyszerűen csak végképp elment az esze.

Benedek Szabolcs tehát ismét olyan regénnyel rukkolt elő, amely a rá jellemző történet-központúsággal épít fel hiteles korrajzot, és a reáliákra való hivatkozások, valamint popkulturális utalások bőséges használatával szavatolja annak hitelességét. Ezt már megszokhattuk a szerzőtől. Benedek írói bátorságát bizonyítja azonban, hogy nem fél kívül merészkedni szerzői komfortzónáján, és arra is hajlandó, hogy látszólag a legkevésbé sem összeilleszthető regényzsánerek kliséit gyúrja össze egyedien merész, eklektikus eleggyé. (Libri, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben