×

Tóth Krisztina: Világadapter

Artzt Tímea

2017 // 04

Tóth Krisztina Világadaptere teret enged a költői képekben tobzódó „világlátó” költeményeknek és a személyes veszteségekkel, elmúlásélménnyel átszőtt, szinte prózává csupaszított egyéni történeteknek. Ugyanakkor a társadalmat (A koravén cigány; Bánk, magában), a bolygót (Felejtő; Hosszúalvó) és az egyént érintő (Heg; Csillag) drámákat nem élhetjük át közvetlenül, mert szövegeiben a lírai én eltávolodik élményeitől, a külvilág feszültségváltozásai habár keresztülvibrálnak rajta, kiegyenlítődést keresnek.

Az idő múlása, a természet körforgása s az emberi lét halálba futása aVilágadapter témája, erre utal az első ciklus címe, Futamidő. Szuggesztív, groteszk képekben tolakodik elénk a halál: „ahogy háztűznéző alatt előjön / a kisházból a húgy- és szarszagú, / félbolond nagymama”, vagy „a frissen festett házfalon / mégiscsak átüt az obszcén graffiti”. Hogy vagytok? – kérdezi a lírai én a kötetnyitó versben, miközben a kínosság érzése oldásért kiált: a nagymamát visszaküldik, a házfalat újrafestik; s mi rápillantunk az óránkra, hogy egy üres – „Össze kéne már jönni egyszer” – szófordulattal lépjünk tovább. A maximumig telített Memóriakártya lajstromba veszi a halhatatlanok névsorát, „halottak hívnak és élők üzennek, / a PIN-kód: kettő, nulla, egy, négy”, ironikus keltezés.

Az elmúlt tíz évben Tóth Krisztina prózakötetei láttak napvilágot, ám a költemények között is akadnak epikus vázra építkezők, ilyen az iskolai életképből kibomló kellemes ritmikájú Háromnegyed, mely a lírai én kislánykori szorongását eleveníti fel attól, hogy a tanító néni tőle kérdezi a pontos időt, amit a mai napig sem tud leolvasni, amikor már annyian „kiléptek a sorból”. A „sor” többértelmű metafora, utal a halálra, a tömegre és az írás aktusára. Ám a szöveg keletkezését megjelenítő keretmondatok („Mikor sötétben gépelek, vakon…”, „több, mint fél, miközben gépelek”) nélkül teljesebb lenne az élmény, akárcsak a Futamidő. Szintén retrospektív szemlélet uralja az IDŐ, IDŐ, IDŐ című költeményt, ám a gyermeki látásmód humorával és lényeglátó képességével. Mert miként is lehet az időt magunk után húzni vagy kifutni belőle? Talán úgy „mint a nyulak, mint az őzek, / tágra nyílt szemmel, lüktető / bordákkal […] / váltott cipőkben, folyton lemaradva…”

A II. ciklus legexpresszívebb darabja ismét a nyitóvers, Dal a titkos életről. Az áradó metaforák expresszív hatásuk ellenére titokzatosak. A „látva lássanak” igénye Tóth Krisztinánál a „felkarcolt szemeidet hunyd egyszer rám egészen”– sorismétlésben jelenik meg; de mégis inkább a rejtőzködést és a fikciót választja: „Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom, / hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom […] Titkos életemet, hogy éljen, kitaláltam, / égeti villanyát abban a messzi-messzi házban.” A lírai én elrejti a „teliszemetelt, sárga töltést” s a benne lévő Gorgó-fejet. Tóth Krisztina lírája pontos, esztétikailag kidolgozott, néha ijesztő, többször drámai, s néha bepillantást enged egy szürreálisan sötét világba: „Lakik a szívben egy szív, igen. / Aranyhalforma, ritka példány, / síkosan vergődik a felszínen, / vizet dalol és néha vért hány” (Munkadal).

Az időmetaforák szervezik a II. ciklust is, ám azt az életidőt mérik, amikor a lírai én mellől hiányzott valaki, egy konkrét utazó- és élettárs: „Ljubjana azt jelenti: nem vagy ott” (Zsarnokgyík). Az emlékező magányos turistaként száll metróra, hagyja maga mögött Janus-arcú emlékeit: „Hátulról öregember, elölről fiatal férfi”, „Hátulról fiatal férfi, elölről soha többé” (Metró). Súlyos Vasgolyó bontja le harmincöt év távlatából a fikcióból emelt épületeket: „Álmomban abban a házban jártam, / ahol ébren nem is laktam soha” , „[v]alamit mondtál, hogy már unokád van, / nem is figyeltem, félrevert a szívem, / nagy, lengő vasgolyó a levegőben, / nézd, mondtam, éppen bontják azt a házat.”

A III. ciklus a stílusgyakorlatoké, megidézésre kerül Balassi, Katona, Vörösmarty, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor és Dante egy-egy műve. Közülük a társadalmi problémákat feszegető Vörösmarty-átirat emelkedik ki. A koravén cigány, bordal helyett borúdal alcímmel, a „Hová tevé boldogtalan fiait” kérdést feszegeti. Hová s leginkább mivé lesznek a városi környezetben élő lecsúszott és kiszolgáltatott emberek: „Házadat is elkótya­ve­tyél­ted, / tolószékre cserélted a pénzed / húztál volna inkább új lapot, / mikor lesz, hogy őket láthatod, / mentél volna föl az égbe lakni! / Mikor jössz már rá, hogy rossz a pakli?”

A strófa Balassié, a téma nem, mégis szerencsés fúzió terméke az Adj már csendességet szerelmes verzió, miként szórakoztató alkalmi vers az Inferno letterario, avagy a költő Paul Virilio kíséretében alászáll. Ezzel szemben hiába olvasom a lüktető és drámai jambusokat: „Kezében fémdoboz, / orra helyén lyukak. / Forog az üres járdán, / magában így mulat” (Bánk, magában), nem lelem a párhuzamot Bánk és a hajléktalan nő között, legfeljebb abban, hogy mindkettő tragikus hős. Az angol hangzású Tisölök, azaz „embert is ölök”, Tiszta szívvel-parafrázis a stílus- és ritmustörés érzetét hagyja maga után, szándékosan. Ambivalens hatása a „pofákat” és „leszarom” szavak stílusértékének és a kétütemű hetesek soráthajlással kivitelezett ütemhatár-eltolódásának köszönhető. A szakasz utolsó, nem túl érdekfeszítő, ars poétikus versében két álláspont jelenik meg, A Tanítvány szerint „a rímet mi vetítjük a dolgokba”; míg a tanár szerint a világ hangokból szőtt pókháló, melyben a pók felfogja a rezonanciát. A Lék című költői hitvallása ennél érdekesebb alapvetésekkel szolgál.

Kétségkívül a kötet IV. ciklusa a legerősebb. A személyes úti emlékeket rögzítő Világadapterrel kezdődik, és a természeti képekben gazdag, sőt mitikus utalásokat hordozó Hosszútávalvóval zárul. E két vers a Dióval kiegészülve Babits Mihályt juttatta eszembe, aki Levelek Írisz koszorújából című kötetében a világ sokszínűségét akarta ábrázolni, majd (A lírikus epilógjában) rádöbbent korlátaira. A diólétből nincs mód kitörni, marad önmagunk sokszínűségének ábrázolása. Tóth Krisztina felveszi az eléje hulló csonthéjast, de nem töri fel, meghagyja zártságában, helyette léket vág a világra, és az átnéző szemmel azonosul: „[l]egyen a vers a lék”, „záruljon tükre úgy, / ne láss a mélybe mégsem”, „[v]égig én legyek ő. / [l]egyen a vers nyitott szem, / vízzel teli tüdő” (Lék). Távolságtartó álláspont, ám izgalmasan megírva; az olvasó mégis az agy és a szív hegeire vágyik, azokba a szobákba, ahová ebben a kötetben az édesapa elvesztését feltáró és feldolgozó (Magnak jó lesz; Szobák; Dió; Fügefa; Sehol hamu; Hideg idő) vagy a születés és a halál misztériumát körbejáró (Menyegző; Homokóra; Hal) versek vezetnek. (Magvető, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben