×

Szigeti Lajos: Erővonalak

Baán Tibor

2017 // 04

Szigeti Lajos válogatott verskötete, az Erővonalak a költő indulásától – ezt az 1977-es Élet és Irodalomban történt bemutatkozás jelzi – napjainkig ad képet a költő életművéről. Természetesen a válogatott könyvek óriási munkát rónak a költőre, aki ilyenkor nem egyszerűen a verseivel szembesül, hanem az egymást követő verskötetekben kirajzolódó lírai világképpel is. Szigeti Lajosnak ez idáig hét verskötete látott napvilágot. Ez a nyolcadik: visszatekintés, összegzés. Habár az elszánt versolvasók a címek helyett többnyire a költő nevét jegyzik, most mégis felsorolom a megjelent művek címeit. Tanulságos ugyanis egybelátni, hogy mit üzennek a kötetcímek az olvasónak. Az ég tükrében (1992), a Vízjelek nyári égen (1996), A fény hullámverése (2000) egyaránt a kozmosz személytelenségében is reményteli üzenetét: fényélményt közvetítenek A költő vizuális fantáziája, meditatív, filozofikus alkata, amint ezt többen észrevették, többek közt Tüskés Tibor, Lator László, Tarján Tamás (és folytatható a sor), egy olyan csöndre, a rohanást messziről néző, elmélyülésre hajlamos személyiséget jelöl, aki a létezés titkait keresi, az egyetemes létösszefüggések foglalkoztatják.

Létezésünk az emberi tudat eredményeinek felhalmozódásával egyre tágabb és tágabb világokba vet minket. Szemhatárunk, éljünk bárhol a világon, maga a kozmosz. A kozmosz dajkálja a Föld nevű bolygót, teszi lehetővé rajta az életet. Habár ilyen messzire ritkán tekintünk, Szigeti Lajos verseiben ez a perspektíva újra meg újra kinyílik. De iránya is van ennek a felfelé tekintő pillantásnak, amely a hétköznapi létezés szintereit köti össze a világmindenséget fenntartó kozmikus rend képzetével. Ez a fajta belső, a létműködés törvényeit és szabályait vizsgáló figyelem a versekben egyre tudatosabb. A Hívó szó (2003), a Barbár téridő (2006), a Végtelen jel (2010) és a Tejút szélén (2014) a címekkel is jelzetten egy olyan, következetesen felépített költői világot tár elénk, ahol a költő szavaival „a végtelen átmérője az emberi értelem”. A kötetnyitó A világ keletkezése című versből vett kijelentés nem pesszimista. Habár a kozmosz félelmetes erőterébe dobva létezünk, és létezésünk csak szitakötő-villanás, vagyis felfoghatatlanul rövid idő a fényévekkel számoló csillagászat szerint, mégis van okunk az optimizmusra, hiszen csodák tanúi vagyunk: „a világmindenség megismerhető, / teremtő és teremtett / egynemű anyag”. A kijelentésben nem egyszerűen a kozmikus lépték az izgalmas, hanem annak felismerése, hogy az ember nem puszta elszenvedője a világerők működésnek, hanem maga is teremtő.

A válogatott kötet, bár tekintettel van a versek keletkezési sorrendjére, mégsem ez a kötetépítkezést meghatározó szempont. A költő igazi célja ezúttal nem annyira a fejlődési rajz felvázolása (habár ez mindig érdekes), hanem a szemléleti egység kifejezése. A versek egybeolvasása egyfajta költői csillagvizsgáló torony építésének stációit idézi. Az eszmélés folyamatát mint a korunk emberének válaszait a korszak kihívásaira. Ebben az eszmei építményben a személyes, biografikus elem és a tágabb összefüggések irányában kutató tudomány (biológia, filozófia, mitológia, csillagászat) eredményei és lehetőségei, pontosabban ezek lírai lenyomata egyaránt jellemzi a Szigeti-féle verset, amelynek sajátos világszemlélete, másoktól megkülönböztethető karaktere van. Ezt érdemes észrevenni, mert a modern líra titkos vágya épp ez: az alkaton átszűrt mindenség kifejezése. Ez a fajta érdeklődés, amely természetesen használja fel a szaktudományok szemléletét és szókincsét, egy olyan kozmikus keretbe helyezi a költői személyiség magántörténelmét, amelyben emberi végességünk drámája feloldódik a természeti törvényekben, az isteni rendben.

Érvényes a megállapítás a Szigeti Lajos életművét reprezentáló versvilágra, hiszen a kötetnyitó, Teremtés című, kozmikus távlatokat nyitó versciklus után a Felmenő ág életképeiben a költő magánéletének, magánmitológiájának eseményei kapnak hangot. A Gyerekidő, aVegyesbolt, a Fehér karácsony, A hintaló, aPinceszer, a Fénykép apámról, a Falusi búcsú, az Anyám halálos ágyánál stb. című versek, hogy érzékeltessem e líra személyes hangfekvését, a személyiségben múlttá, élettpasztalattá vált időt festik. Jellemző persze, hogy miképp. A Falusi búcsú indítása hangulatosan kapcsolja össze az élményt és az önjellemzést: „Erkölcsi prédikáció meg nem téríthet. / Körhinta, lányszoknya könnyen szédített – / forgott velem a való világ, / színes papírforgók, óriás / léggömb tüdejű ég emelte a földet.” A kisvilág és a kozmosz összekapcsolásának igénye, a méretek és arányok felfogása és megértése már a korai versekben is tetten érhető. Mindez a lírai világkép szerves fejlődését, értékfolytonosságát igazolja. S mindez a lírai hitel megteremtését jelenti.

A kötet következő nagy egysége, a Tájolás egy újabb lépést jelent a tájhaza fölfedezésében. Az én „a kicsi kozmosz”, ahogyan ezt Uwe Gresmann fogalmazta meg annak idején, szükségképp a nagy kozmoszt tanulja. A „hegyháton a magasles”, „rezgő köreivel a tó” (A Sió mentén), a fény, a Nap egyéni képekben és metaforákban kifejezett lelki élmények. Szigeti Lajos a természetet figyelve nemcsak a növényvilágot veszi észre, hanem a madarakat (Madárvilág), bogarakat, flórát, faunát együtt, mint egymást feltételező rendszereket, magát a létműkődést, mint hierarchiát, amely folytonos filmként pereg, izgalmas látnivalót kínál. A látvány mint kép és annak reflexiója a kötet következő ciklusaiban (Keserédes, Széptan, A. D. [vagyis Anno Domini] 2000, Lélekhalász) finom hangsúlyeltolódással már az emberiség sorsát, jövőjét faggatja. Célt kell találni, igazi távlatot, jövőt. Az ember erkölcsi nagykorúsodása nélkül az önzés és a hatalmi vágy szétszedi a világot.

A Credo már a létmegértésnek ezen a szintjén fogalmaz. Nem magyaráz, felmutatja a törvényt: „Istenhez vezet minden út, / más igazság hamis – az égi abszolút, / a földi relatív.” Végezetül a kötet utolsó előtti versére, az Űrsétára hívnám fel a figyelmet. Ezen a magaslati ponton, mint Az ember tragédiájának űrjelentében, elhagyjuk egy időre a Földet. A szituáció már egy új világkép távlatát ígéri. Dimenzióváltást: „Kilépek a csillagközi térbe, / ahol már nincs fönt és lent / nehézkedés, szabadesés, // Isten térgörbület-tenyerében / elfér az egész / földhöz ragadt emberiség.”

Az űrérzés ezúttal sem világárvaság, mint a nagy lírai elődöknél, József Attilánál vagy épp Pilinszky Jánosnál, hanem egyfajta otthonmeleg nosztalgia. Sokkal inkább 20. és 21. századi, a végtelenség titkaira kíváncsi űrtudatról beszélhetünk, amely Szigeti Lajos emberléptékű harmóniájának megfelelően az emberi nem felelősségére hívja fel a figyelmet. A Teremtés kényszere című vers szavai­val: „Milliárd fényév messze innen / él csillagköd képében Isten, / magánya emberi, űr nem ereszti – / Nekünk kell a teremtést befejezni.” (Hungarovox, 2016)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben