Fejünk felett az ég

Az ördög kattogó szeme vizslathatja így a pokolba zuhanó embereket, ahogy az a hőlégballon meredt ránk magányos szemgolyóként napokon át. Megesküdnék, hogy az öreg Cirböj a falu végén ki se’ tette a lábát a konyhábó’, mióta az a néhány turista a fejünk felett köröz, a’sziszi, hogy a lopott kerti szerszámkészletét akarják kikémlelni. Nem akarnak ezek semmit se, csak fődet érni.

Egyre sűrűbben hordja ide a szél a nyikorgó visításukat, mintha be nem állana a szájuk egy pillanatra se. A harmadik naptól hallani véltem a fákat is, zsörtölődnek a szüntelenül hozzájuk csapódó szerkezettel. Pont úgy, ahogy a szempillák hajlongva viaskodnak, hogy a szem ne essen ki a gödrébő’. Ha rajtam múllana, kipottyanna, mer’ az ember nem az égbe’ való. Esténként, hogyazistenbe’, de a ballon viszatükrözi a csillagokat, rá se’ lehet nézni. Eszembe is jutott, hogy ez valami űrbő’ hullott fene, de ha nappal nézegetem, nincs kívánalmam emberfeletti gondolatokhoz. Ez csak egy, a városbó’ elszabadút turisztikai jármű.

Van egy kis talponálló a Cudarék mellett, ott má’ negyedik napja folyik a vita ifjak és vének között a nagy, üvöltő szemgolyóró’.

– Én aztat nem tudom, mér, de az Úr kűtte, figyelmeztetésbű’!

– A francokat, kisodorta a szélvihar a ballont a városból. Várják, hogy megmensték őket.

– A megváltást!!

– Ááh, melyik ember bírja ki majdnem öt napig víz nékű, he?

– Ki tudja, ezek városiak.

– Én sajnálom azokat a’ együgyű kirándulókat abba’ a ballonba’. Csak kiabálni tudnak. Bele fogunk bolondulni a sivalkodásukba.

– Az állatok se bírják, no. A Berkenyin macskái két napja haza se mennek, a tehenek nem emésztenek, a tikokró’ ne is beszéjjünk.

– Egyébként izs, ilyenko’, sötétedézs után má’ nem illik a csillagok közű’ lesikítozni a csöndös településre, aluggyanak.

Teját főzök, a forraló éppe’ olyan kétségbeesve sípol, mint a fejem két oldala. Pipó, a Nyestéék legkisebbje bekopogtat hozzám, és sírva könyörög, hogy vigyem a puskám.

– Időzsanyám má’ a’sziszi, a másik világon van, alattunk, oszt csak kántájja, hogy fiatalon nem kakaskukorékolázsko’ kellett vóna hazarohangásznia.

– Miért?

– Hát, hogy a sikítás a sátán á’tali marcangolásbó’ eredezik.

– Én nem lövök le senkit és semmit. Készültem kidobni a puskát. Az a pár madárka gyerekkori botlás vót. Ne vessed a szememre többé.

Hat napja hallom őket, ez az ördög művészete. Remeg a kezem, még a beleim is berzengenek, a körömnyomaim a falon. Lassan rágyüvök, hogy a masina szabályos köröket tesz a házak fölött, mint valami örvénybe’, olyan, mintha a koponyámba karcolódnának a karikák, má’ látom, ’hogy szédülnek a faluba’ az emberek, ha lenne telefonvonal, hívnám a várost, de nincsenek vezetékek, nincsenek vezetékek a fák között, csak az emberi vijjogás szeli ketté az állott levegőt a háztetők fölött. Csak egy pukkanás, az vóna a feloldozás, minden lehullana, még a csillagok is, má’ nincs mivee’ kaparásznom a falat, túrom a konténert, nem tudom, mióta, holvanmá’, kiszúrom a szemét, nem is hullani, ömölni fog a retina, a szembogár, elmossa a pillákat az akarat, holazistenbe’, holazördögbe’, Pipó anyja is visszagyühet ide, hozzánk, a faluba, hét átkozott napja sípol a világ, megvan, itte’ van, gyühettek vissza macskák, kilövöm a szemét, a kereszt alatt, a kereszt alá állok, már rég éhen vesztek, szomjan vesztek, minek visítotok, sikíthattok eleget a túlvilágon, itt, a kereszt alatt, a térgyemen, itt, a puska elsült.