×

Napló múltidőben

1957. március

Szigethy Gábor

2017 // 03

Március 6.

Magyarország: a tizenhat oldalas új hetilap első száma. Belelapozok. Akasztófa-illatú írás: Az igazsághoz híven – az „Igazság” nyomán.

„Az Obersovszky Gyula szerkesztette IGAZSÁG című lap november 3-án…” – kezdi írását a cikkíró, és hosszan, hazugul, a tényeket gátlástalanul elferdítve sorolja fel azoknak a volt nyilasoknak, köztörvényes bűnözőknek, horthysta katonatiszteknek, kémkedésért elítélteknek a nevét, akik október végén a Gyűjtőfogházból a Forradalmi Bizottmány határozata alapján szabadultak.

1957. március 6-án este elővettem gondosan szekrény mélyére rejtett újsággyűjteményemet. 2017. március 6-án újra ezt teszem, igaz, már nem rejtegetem 1956-ban, 1957-ben vásárolt, megőrzött sok-sok hírlapomat, röplapomat.

Igazság, 1956. november 3. Helyszíni tudósítás a Gyűjtőfogházból 800 politikai fogoly kiszabadulásáról .

Hatvan évvel ezelőtt és ma is hitelesnek éreztem, érzem az újságíró, Zsadányi Oszkár beszámolóját.

Akik kiszabadultak: „A legtöbben értelmiségiek. Feltűnően nagy számban találunk közöttük mérnököket, akiket különféle »szabotázs« váddal hosszú éveken át tartottak fogva, orvosokat, akik az embertelen Ratkó Anna muszáj-anyaság törvénye ellenére is megsajnáltak olyan asszonyt, akitől gyermeket követeltek, közben arról megfeledkeztek, hogy lakásról is gondoskodjanak részére. Számos volt katonatiszt élt éveken át cellákban, bűnük legtöbbjüknek az volt, hogy az egykori hadseregben magas rangban szolgáltak. De nagy számban voltak egyszerű parasztok, akik a tagosítás, a beszolgáltatás igazságtalansága ellen fakadtak ki, munkások, akik a könyörtelen normák ellen merték felemelni szavukat.”

Arra nem emlékszem, hogy hatvan évvel ezelőtt az Igazságban olvasottakról mit gondoltam, de ma öreg fejjel már értem. Igen, kiszabadultak háborús bűnösök is – „kivéve, akik gyilkosságokat követtek el” –, de tizenkét év rabság után! Akadt köztük nem egy, akit a szovjet hatóságok tíz év kényszermunkára ítéltek. Rákosi kevesellte a tíz évet, és 1955-ben – csoportos szabadulásuk és hazafuvarozásuk után – ítélet nélkül rájuk záratta a börtöncella ajtaját.

1957. március 6-án olvastam az új hetilapban: „Lampert László a szabadító bizottság színésztagjának (mert ilyen is volt) tetszését nyerhette meg. Kémkedésért és egyéb »apróságokért« ugyanis halálra ítélték, de mivel bolondnak tettette magát, egyelőre a megfigyelőbe helyezték.” Akkor azon gondolkoztam, hogy mit jelent, a népi demokráciában milyen súlyú bűnt rejt ez a szó: kémkedés; ma azon a félmondaton akad meg a szemem: a szabadító bizottság színésztagjának…

Az újságíró tudta, ki az a színész, aki testvérét kiszabadítani indult a Forradalmi Bizottmány tagjaként a Gyűjtőfogházba, tudta, hogy az ország egyik legtehetségesebb, legnépszerűbb fiatal színésze.

Darvas Iván 1957. március 6-án délelőtt próbált, este játszott a Madách Színházban. Goldoni A hazug című komédiájának főszerepével birkózott, már csak egy hét volt hátra a bemutatóig. Talán olvasta az új hetilapot. Nem sejtette: néhány hónap múlva – három év rabságra ítélve – ugyanabba a börtöncellába zárják, amelyből október 30-án a bátyját kiszabadította.

Forradalom: nem békeidőben tárultak szélesre a börtönkapuk, október végén szabadultak ki köztörvényesek is. Csak a haladáseszmébe gárgyult marxisták hiszik azt, hogy a forradalom zenés-táncos, boldog népünnepély.

Forradalom: fölrobbant az ország.

Forradalom: a régi rosszal gyakorta pusztul a régi jó is. Goethe bölcs sírbeszéde Hamlet halálakor: „A gonosz elesik a jóval együtt. Egy nemzedéket lekaszálnak, a másik kisarjad.”

1956-ban a magyaroknak nem adatott elég idő és erő, hogy lekaszálják a régit.

Nem kaptunk időt arra, hogy kisarjadjon az új.

Diadalittas, kegyetlen tort ültek, és még harminchárom évig kedvükre hazudtak múltról, jelenről, jövőről a mindig új és újabb álarc mögé rejtőző régi hazaárulók.

Március 9.

Így táncolják a Rock and Roll-t – újságíró szaknyelven úgy mondják: kis színes az Érdekes Újságban, néhány soros, fotókkal tarkított külhoni beszámoló. Sétál (Pat.) – mert ő hivatalos útlevél birtokában sétálhat 1957 márciusában Bécsben – a Kärtnerstrassén, és döbbenten bámul: egy kávéház előtt hatalmas tömeg, mind a Rock and Roll bemutatóra kíváncsiak, de mert nem jutottak be a kávéházba, az utcán táncoltak. Ezt a közúti forgalmat akadályozó rendbontást próbálta a rendőrség udvariasan, de határozottan felszámolni.

Az újságíró tömör véleménye: „A Rock and Roll – tömeghisztéria.”

József Attila Gimnázium, Budapest, XI. Villányi út 27. Ballagóbál, 1958. május 10. Nem tudom, ki készítette, de fénykép őrzi a pillanatot: tombolva táncolok. Társam-párom a rég égbe költözött Literáty-Káldy Kati, és körben állva mindenki minket bámul…

Tömeghisztéria? Igen. Tomboltunk. Ha szólt a zene, úgy éreztük: semmi nem korlátoz minket, röpülünk. Rock and Roll: ringasd és gurítsd! Ringj és gurulj!

Igen: tömeghisztéria. Menekülés a mindenna­pok szorításából, néhány percig a szabadulás álma.

Nem emlékszem, mi volt a neve – talán: ifjú gárda? – a ránk vigyázó, minket ellenőrző, éberen figyelő, föl-alá sétáló kommunista ifjak csapatának. A tomboló tánc közben számunkra megszűnt a jelen, elfelejtettük a jövőt.

Rock and Roll – magyarul, akkor: röpülés, menekülés.

Március 21.

„Nem titkolom elfogódottságomat, hisz annyi más elvtárssal együtt engem is a kommunista ifjúsági szövetség nevelt. Oly sok elvtárssal együtt engem is kínzott és még ma is kínoz a gondolat: hol hibáztunk, milyen tévedéseink voltak az ifjúsági munkában, miért nem tudtuk elérni, hogy ifjúságunkat a szocializmust építve áthassák azok az erények, amelyek a felszabadulás előtt a kommunista ifjúsági szövetség tagjait jellemezték…”

Ha ma kérdezne Fock Jenő, a hajdani miniszterelnök, talán árnyaltan, sok politikusan értelmezhető összefüggésre hivatkozva válaszolnék. Ha 1957. március 21-én tette volna fel nekem a kérdést a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség alakuló ülésén önmaga múltjától meghatódva szónokló Fock Jenő, tudtam volna nagyon tömören válaszolni.

– Azért, Fock elvtárs, mert maguk hazudtak reggel, hazudtak délben, hazudtak este, mert tehetségtelen, erőszakos kormányzásuk eredményeképpen lerongyolódott az ország, mert börtönbe zárták, hallgatásra ítélték a magyar írók legjobbjait, mert sikerült hazájukból menekülésre kényszeríteni kétszázezer magyart…

Tizennégy év múlva, a KISZ 1971-es kongresszusán Fock elvtárs így prédikált: „az egyén szokásaiban, a divatban, a hajviseletben lehetnek generációs különbségek, de a munkához való viszonyban egyértelműen kifejeződik a társadalmunk iránti elkötelezettség, a szocialista tudat, a hazaszeretet, az internacionalizmus.”

Üzenem a pokol valamelyik bugyrában párttaggyűlésen ücsörgő Fock elvtársnak: mindig többen, sokkal többen vagyunk, akik szocialista tudat, internacionalizmus, a kommunisták diktatórikus hatalmával irányított, kormányzott társadalmi berendezkedés iránti elkötelezettség nélkül szeretjük a hazánkat.

1957. március 21-én csütörtökön az Erkel Színházban megalakult a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség. Aznap hajnalban kivégezték az éppen hogy tizennyolc éves Mansfeld Pétert. Kádár János 875 millió rubel értékű árut kunyerált hitelbe moszkvai gazdáitól.

Ültem az iskolapadban: egyik eseményről sem tudtam. Féltem a feleltetéstől.

Március 23.

A Pesti Műsorban olvasom a derűs, jókedvfakasztó színésztörténetet.

„Szombaton, március 23-án történt… A vasárnapi Gábor-névnapot ünnepelendő nagy társaság gyűlt egybe a Rátkai Márton színészklubban. Agárdi Gábor barátai köszöntötték a Gábor-napot. Agárdi szeret mulatni, főleg a saját nevenapján, de amellett lelkiismeretes színész is. Másnap délelőtt az »Olympia« egyik főszerepére volt kitűzve. Éjfél előtt hazamenni… kevés egy névnapra. Viszont négy óra után hazamenni… kevés a szereplés előtti pihenésre. Elment tehát a VI. kerületi rendőrségre, elmondta problémáját, amelynek az volt a lényege, hogy kettőkor szeretne hazamenni lefeküdni. A VI. kerületi karhatalmiak megértő művészbarátoknak mutatkoztak. Pont két órakor fegyveres karhatalom jelent meg a Nagymező utcai klubhelyiségben, és bekísérte Agárdi Gábort… a lakására.”

Hogy pontban két órakor fegyveres karhatalmisták jelentek meg 1957 tavaszán a klubhelyiségben, az nem meglepő, sőt, az idő tájt s még később is természetes.

Színész barátnőmmel vacsoráztunk 1962 őszén a Marx téri Tejbüfé éttermi részében, amikor fegyveres karhatalmisták és civil ruhás rendőrök zárták le a kijáratot. Se ki, se be. Barátnőm színházi szerződése július 31-én lejárt, ez elegendő ok – KMK: közveszélyes munkakerülés – volt arra, hogy meseautón, néhány prostituált társaságában bevigyék a rendőrségre. (Igaz, később elnézést kértek a művésznőtől, és hajnalban rendőrautó vitte barátnőmet haza.)

Agárdi Gábor bájos történetében ma két mondat szúr szemet. „Éjfél előtt hazamenni… négy óra után hazamenni…”

1957 tavaszán mindenki értette, mi gondja-baja van a színésznek. Agárdi Gábor és társasága két órakor nem mehetett haza, mert éjféltől reggel négy óráig kijárási tilalom volt Budapesten. Ha pihenése érdekében a színész két órakor akart hazamenni, célszerű és teátrálisan látványos megoldás volt a maga számára fegyveres kíséretet bizto­­­­sítani.

A magyar színész a pokolban is színész!

(A kijárási tilalmat április 13. éjféltől oldotta fel Biszku Béla belügyminiszter.)

Március 30.

Nem jutott eszembe március 29-én, pénteken kilátogatni a Köztársaság (korábban Tisza Kálmán, ma II. János Pál pápa) térre a Magyar Szocialista Munkáspárt tömeggyűlésére. Bucigyuri szónokol: fröcsög, ordít, fenyegetődzik – mint mindig. Klasszikus hordószónok. De most kimond valamit, ami – a Nép­akarat című napilapban olvastam szombat délután – akkor sok becsületes magyar embert gondolkodásra késztethetett.

„A »művelt Nyugat« felhorkan, ha egy-egy izgatót letartóztatunk, s arról sopánkodik: diktatúra van Magyarországon. Igen, diktatúra van! Proletárdiktatúra! Kemény kézzel ütünk vissza – nem követjük el sem Rákosi, sem Nagy Imre hibáit – de ahol kell, visszaütünk!”

Ha olvastam, sem emlékszem, mire gondoltam akkor.

Mire gondoltak a töppedt agyú kommunisták, akik a Köztársaság téren hallgatták Marosán Györgyöt? És mire gondoltak a gondolkodó magyarok, amikor másnap azt olvasták a napilapokban: „nem követjük el sem Rákosi, sem Nagy Imre hibáit”?

A kommunista első ember mindig hibázik; aztán a következő első ember az egyiket Szibériába száműzi, a másikat fölakasztja.

A második embernek néha szerencséje van, mint Marosán Györgynek 1962-ben: őt csak lapátra tették.

És írogathatott (hazugságokat), dalolgathatott (hamisan), amíg meg nem halt.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben