×

Gál Sándor: A most

Alföldy Jenő

2017 // 03

Szokatlan címet visel Gál Sándor verseskönyve. Főnevesíti a határozószót, és fogalommá alakítja a konkrét pillanatot. A most az időnek az a paránya – mondhatni: atomja –, amelynek megszámlálhatatlan sokaságából összeáll az életünk. A mindenna­pokban persze hosszabb időegységeket, mozzanatokat jelölünk ezzel a szóval. Láttatóbb szinonimája a pillanat. A fogalmibb természetű most azt a pontszerű, elméletileg kiterjedéstelen (dimenziótlan) időtartamot jelöli meg, amelyben a volt és a lesz találkozik. A most az idő relatív, egydimenziós részecskéje. Rálátást nyit az elmúlt és a következő időparányokfolyamatára a múltban és a jövőben. A múltról van tapasztalatunk, a jövőről viszont nincsen, csak elképzelésünk. A most az elmúlt vége és a leendő kezdete. A heideggerijelenvaló lét a most­ban (illetve a megszámlálhatatlan most sorozatában) érzékelhető, mégpedig szorongás formájában. Megértésea végességét tudomásul vevő ember egyedüli képessége.

A szlovákiai magyarok közösségében élő Gál Sándor verseskönyve nem a fizikai, hanem a költői-filozófiai értelemben vett mosthoz kapcsolódva veti föl sajátos időproblémáját, a mindenkori, illeve bármikori jelen pillanat kérdését. Az emberi egzisztencia, a létező és eszmélkedő egyén az időnek való alávetettségében és a lét tudatosításának kísérleteiben viszonyul önnön mulandóságához. Aggódás tölti el, mert tudja: ki van szolgáltatva az időnek. Mégis a tudás, a tudatosítás az egyetlen fegyverünk. A költő múltra vonatkozó tudása, az emlékezete főként a világháborúval megrövidített gyerekkorából s a szerelem boldog óráiból emeli ki az élet ajándék pillanatait, s a hétéves korában beköszöntő rémületre gondol vissza mint sorsának meghatározó mozzanatára. 1945 táján és később is szörnyű volt magyarnak lenni Szlovákiában.

Vizsgálódásának alanya és tárgya egy és ugyanaz: az önmagában érzékelt „szubjektív idő” észlelete és maga az érzékelő. Mindkettő változó. A bergsoni szubjektív idő erősen eltér az objektív, mérhető időtől. A passzívan megélt időtartamok tagolatlanul összemosódnak az emlékezetben és közérzetében, a szorongásban. A mámor és önfeledtség baudelaire-i percei is elevenen élnek benne akár évtizedekig, akárcsak életének törései, megpróbáltatásai. Goethe Faustja egyetlen nagy pillanatban – a szerelem és az alkotás csúcspontjain – keresi az intenzíven élő ember beteljesedését. Gál Sándor a Kierkegaard-ral kezdődő egzisztencialista filozófiákra emlékeztetőn a gondban, aggódásban, félelemben éli meg és gondolja végig költői látomásaiban az időről alkotott képzeteit. Költészetének egyik legfőbb tényezője és értéke a víziók fölidéző ereje, félelmetes és – jóval ritkábban – idilli megjelenítése. A tapasztalat és az intuíció felől halad a megértés, kételkedés, megértés felé. A háromrészes kötet számozott versei gondolati szerkezetbe rendeződnek. A költői alkotás szerény győzelmet, de győzelmet arat a parttalan és tagolatlan, minden nappal közelibb halál nyomasztó tudatával szemben. Az öregedés vigasza a fájdalom csökkenő intenzitásában rejlik. Ám a belenyugvás nihillel fenyeget. Ez ellen a semmi ellen veszi föl a harcot a költő. Fölszítja emlékeit, látomásokká növeszti őket, s így jut el a művészi katarzisig. Az alkotás akkor is magában hordozza önnön jutalmát, ha a lelki gyötrelem van benne túlsúlyban.

Költőnk nem csak a tudomásulvételre használja intellektusát a világról alkotott képében. Harcot folytat a föltételezett Teremtővel, és súlyos létkritikát mond. Szembeszáll a teremtés – s benne különösen az emberi létezés – tökéletlenségével. Kritikája morális természetű. Igazságtalannak tartja az érdem hiábavalóságát és a gonoszság hatékonyságát. Kevesli azt az állapotot, amely értelmet ad a mostnak, még inkább azt, aminek köze lehet az emberiség által megálmodott örökkévalósághoz. Ez nem azonos Istennel és a keresztényi tanításban hirdetett üdvözüléssel. A háromrészes kötet legkeserűbb képsoraként olvastam a második rész III. versét. „Istenről álmodtam […] s a seregek ura ott ült a földön / egyedül társtalanul / borzasan anyaszült meztelenül […] / nyomorult volt szenvedő.” Ennél is mellbevágóbb, hogy „mintha kegyelemért / könyörgött volna / hogy bocsássam meg / minden ellenünk elkövetett vétkét [a költő kiemelése] / de az is lehet / hogy káromkodott”. Másutt az ember és az Isten közötti közvetítésre rendelt Krisztus keresztfája az időtől kikezdve korhadozik. Megcsúfolódik az örök kegyelem és megtisztulás jelképe. A föltámadás még több rosszat ígér, mint a megszületés. A halottak, a lángolva zuhanó repülőgépek és a kilőtt tankok szörnyű látványt nyújtottak a kisgyereknek a világháborúban, de még szörnyűbb lenne, ha egyszer újjászületnénk. Az, hogy halandónak születtünk, még mindig nem olyan félelmetes, mint a keresztény és más vallásokban elképzelt föltámadás.

Csodálkozva veszi észre az olvasó, hogy a súlyos gondolatok és rémlátomások ellenére milyen sok szépséget tartalmaznak ezek a versek. A természeti képek megmutatják a kozmosz kegyetlen nagyvonalúságát, de fölséges szépségét is. Gál Sándor különös érzékletességgel merül el a természet apró szépségeiben és az élet intimitásaiban, a virágok látványában, az égbolt színváltozásaiban, a vizek áradásában, jéggé dermedésében, a holtakat takaró havas, jeges tájak halálos csöndjében és a valaha megélt szerelemben. A látomások középpontjában mindig a most fogalma a szervező mag: a lét-idő megragadható, jóllehet gyorsan illanó töredéke. Jellemző ez a versrészlet: „a hajnal-szülte orgonák / bordó illata szerteárad / tűnődő neszezés köszönti / az égi óceán csillámait / a valóság kétszárnyú kapuján / kiragyog a töredék-pillanat / s benne a csend is”. Az egykori „megvasalt kocsikerekek / […] a történelem idáig érő terheit / magukkal görgetik” – a most mindig a folyamatból kiragadva kapja meg jelentőségét. A kierkegaard-i és hei­deggeri szorongás, félelem nem csupán általában nyomasztja az egyént. Meghatározott okai vannak a költő rossz közérzetének: „s múltunk morajló romjai / átváltoznak temetőkké / a jelöletlen sírok fölött / megremegnek az orgonavirágok / áttetsző kelyhei / és bordó illatuk beborítja / az emlékezet belső tereit” – ezek konkrét tapasztalatok. Az orgonák hervadása a múlékony élet, a temetők a közelgő halál párhuzamai, s ez határozza meg életérzését.

Számos szerző eljutott már addig a gondolatig, hogy a teremtő alaposan elrontotta teremtményeit, különösen az emberi lényt. A Biblia számos motívuma megjelenik a versekben, de mintegy a visszájukra fordítva, a teremtés értelmetlenségének jeleiként. A költő, nagy gonddal létrehozott költői művének végére jutva, a katarzis élményében részesíti önmagát és olvasóját. Legfőbb eszköze az intuíció, amely a szemlélet felől ugrásszerűen halad az igazság, az önismeret felé. A „TE KI VAGY” megértése kárpótol a teremtésről alkotott, kíméletlen véleményért. A nyelvben szunnyadó energiákat fölszabadítván mintegy leképezi verseiben a világban uralkodó, kegyetlen törvényszerűségeket.

Költői problematikája mögött, gondolom, azon elvileg bárkinél bekövetkező élettény áll, hogy öregszik. Gyakori szava a halál. A természet nem túl irgalmas az emberi lénnyel. Úgy alkotta meg, hogy mire megérti létének értelmét, addigra el is veszíti saját létét. Ám amikor érezhetőn csökken az életerőnk, addigra vesztenivalónkat is magunk mögött hagytuk, s tűrőbbek leszünk, mint valaha. A szorongást, a gondot és a félelmet túlnőheti a tudatosítás, és az életérzésben összeáll az egyén és az emberiség egysége, s ha a költő helyesen használta föl kreatív képességét, nem élt hiába: olvasóinak hasznára lehet. (Ma indokolt föltételes módban beszélni a versolvasókról.) Ez a másokért való cselekvés értelmet ad életének, mert kollektív lények vagyunk, ez a legbecsesebb öröksége, amelyet elődeitől és kortársi mestereitől kapott.

A Gál Sándor verseiből kiolvasható életfilozófiáról beszélek, arról, ami a jó költőket mindig is izgatta. Gondolatisága oly sokat merít a filozófiákból – vagy költői szeizmográfiája olyan közel áll a filozófiákhoz –, hogy mindenképp megilleti őt az intellektuális költő nek a versírók többségétől megkülönböz­tető mi­­nősítése. Örülök, hogy – ha késve is – megismerhettem ezt a látomásokban megnyilvánuló, mély gondolatiságot Gál Sándor költészetében. (AB-ART, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben