×

A forradalom szerelmesei

Ágh István

2017 // 02

 

 

Az első tüntetés lámpaláza hajtott bennünket, azon a napon
elmaradtak az előadások, délelőtt még a gyűlések miatt,
ahol kitörni próbálgattunk a rendeletek káoszából,
követvén mégis öntudatlan a hatósági kapkodást,
ahányszor kiadták, bevonták és kiadták az engedélyt,
tiltakoztunk és megígértük, zárt sorban némán vonulunk,
mintha nem is valamiért, csupán sétálni mentünk volna,
míg ellenünk kiadták már a karhatalmi tűzparancsot,
akár a belső zsebből kirántható közönséges papírt,
hogy majd saját vérünkkel egymás bőrére, falra, utcakőre
írjuk föl a forradalmat, mint egy szerelmes krónikát,

azt az apokrif másikat, ami csak hozzánk tartozik,
a túlélt hatvan év után, nézem megint a menetünk,
kacér nyelvészprofesszorunk úgy artikulál fölfelé,
mintha mulatságból jövet csettintene ujjaival,
az első sorok diákjait, a szignálként vetített lányokat,
nem láttam élőben soha, se menzán, sem a folyosón,
csak mindegyik évfordulón jönnek a képernyő felől,
szaporázva repülnek át ballonkabátjuk szárnyain,
azonképp ismeretlenül, miközben mögöttük vagyok,
s mintha csak én maradtam volna mindnyájunk dobogó szíve,
azok között, akik szívük ügyének adták magukat,

elnyújtott régi szenvedély sodorja rám hullámait,
s ahogy szembenézek velük, rengeteg üdvözült mosoly
vetül ki soraik közül, s mögöttem végtelenbe vesz,
így révülnek az alvajáró szerelmesek holdtöltekor,
fekete-fehér némafilmben mozgatják ernyedt ajkukat,
magányos vallomásra zárva, lelkesítő jelszóra nyitva,
tízezrekkel sokszorozott varázslat boldog foglyaként,
miképpen üdvét megtalálja a testet öltött képzelet,
egymásba változunk, valami különös akarat szerint,
mint a vándormadársereg, szív formájúvá alakulva,
s nem mi vagyunk már, aki lát, és odavisz, ahova kell,

betöltvén szeglettől szegletig az ország legnagyobb terét,
madártávlatból figyelek, mint egy lyukas zászló alá,
s látok fejekből terített hatalmas élő szőnyeget,
mely itt még nem a győztesek szemléjére szánt teríték,
még az ép koponyák alatt, a fedett zónában gyönyör
mélyárama ringatja el az összetapadt párokat,
míg én is köztük állhatok, ahogy a sugárzó öl bezár,
s ölembe felejti magát, akit nem láttam még soha,
aki ezt a napot megélte, annak nem fontos, mennyit élt,
lehet, hogy már akkor este sorra került, vagy bármikor,
magát túlélve elmúlott, lejártan, mint az én időm.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben