×

Nyári délután, viharral

Ágh István

2017 // 01

Olyan, mintha már láttam volna, olyan idegenül ismerős
ez a kép, és nem függ össze a valóságos egésszel,
emlékeim rétegekbe préselődött emlékét látom, kinyúlik
a földnyelv a semmi szájából, egy régi földút áttűnésében
ível a keréknyom, s nappali világűr érintkezik a vájatokkal,
s mint valaminek a mása, bizonytalanul kóvályog képzeletem,
naptalan, árnyékkal duplázva sugároznak a földi formák,
a fény kévéiből rakott égbolt árnyékostól szóródik széjjel,
mint a rég elfelejtett aratás végén a szétdőlt asztag,

a viaszsárga világosságban olyan idegenül ismerős
ez a részlet, mint egy műélmény megvalósult emléke,
mint a festék, ahogy a vásznon átüt raszteres foltokban,
s elveszti fényét Ferenczy Károly nagybányai utcája,
Szinyei Merse Pál felvidéki bárányfelhős pacsirtakékje
s Mednyánszky László kárpáti kéregbarna hegylánca, a hátlap
színeiben változik az anyag, míg a nyári vasárnap délután
idült, sűrű és nehéz levegője megüli a panorámát, s az elnehezült
formák emlékeimbe süllyednek, ahogy együtt a múltba,

mint béna testbe a szív, a lélegző tüdő, míg zsibbadt tagoktól
zsibbadnak a lombok, s mintha kificamodva, leválni
fordulnának ki magukból a növények, ahogy Kokas Ignác zöldje is
ízületeiben bomlik szét, és feltört héjakat, inaszakadt vesszőket,
nyílt törésű szálfát és gazt és gazt teremt, laput és vadcsalánt
a nép indákká pusztult szerszámaira, s művét bevonja barna
hímporral az őskori aljnövényzet, a finom csipkés páfrány,
mintha megtelt temető mellől nézném a járatlan útra települt
akácost, ahol nem is vagyok, de tudom, hogy volt egy út,

s még most is homokos kerékvájatokkal ível a dombra,
mindennek kettős a megjelenése az időben, s ezzel a kétszer
nagyobb teherrel nyomja a földet a holtakra, sárga agyagon
zöldell a gyom, s az agyag foszforeszkáló sárgája vetül alulról,
ez az a részlet, melyet utoljára láttam a temető mögött,
kuglipálya volt, még a lakosság idejéből, zöldpenészes
agyag sárgáján átragyognak a pinka pénz alumínium fillérei,
a bábuállító gyerek nyomában, vagy a hazakerült hadifogoly
ünnepléséből maradt söröskupakok, a hősök juharfái alatt,

feküdt a település hosszában egy kátyú, ahol már nem
szekerezem, voltak nyomott, viharra feszülő nyári délutánok,
és ez a mai légből kapott sem múlik el zivatar nélkül,
és a nagyerdőt sújtó vihar veri a határt, erdő terül szét mindenütt,
s nem vesz körül semmit, erdő megint az Irtás-dűlőn, az Erdőn,
a Tüskésben és a Tölösben, és nem is bükkösök, tölgyesek,
gyertyánosok, hanem a bozót vegyes fajtái burjánoztak el,
s felnőttek sűrű, vékony szálakká egy-egy túlélő mezei diófa,
jegenye köré, a legelővé vadult művelt határ után,

megtúrták a vaddisznók a dagonyázó gödröt a vadkörtefa alá,
és a vadak elszaporodtak, és a vaddisznók leginkább,
vadászok nélkül járványos dögöket áztat a vízmosás,
most végre megvalósult a teljes, tiszta natúra, erdészek nélkül,
a zöld Pannon-tenger a bujdosó betyárok legendás Bakonyán,
mámoros ünnepet ül az embertelen szabadság
az ottfelejtett katonasírok fölött, minden emlék és minden
krónika nélkül, mintha nem is lett volna bölcsőhely és séta
bölcsőhelyem körül, és az sincs, ami lehetne ebben a versben,

miként Paál László képein vihar készül a barbizoni
erdők felett, ám az ég gyanús, tépett felhőivel
ezen a tájon áll össze viharfelhővé, mert majd ebben az
országban hőköl vissza az ökörfogat a lesújtó villám
taglója előtt, s válik galagonyabokorrá a jégverésben,
azóta is ott áll a Somlou rea meneh utu szélén zölden,
tucatszám csapkod az isten ostora az égből egyszerre,
ezerszer látott sudarak csattognak, durrognak, dörömbölnek
ezerszeres visszhangon a tisztásra menekült ezüstnyárfára,

s mint Delacroix festményén a tébolyult fehér kanca
ágaskodik és zuhanásba dermed, itt már nem lehetek bátor,
mint pásztor koromban, a fák és a füvek kisülése láttán,
a rejtett erők találkozásától, mint egy végtelen lőszerraktár
tüzel és végigfut a robbanás az erdőn, s a légnyomás folytonos
szele játszik bátyám vadkörtefáján, s törzsén a húrok
szaggatott medveordítást hallatnak, míg a csúcson anyám
félelmét sikoltják az ágak, és ez a nyári délután mindig ugyanaz,
mert az van, ami apánk júliusi halálával kezdődött,

meg egy halál utáni vers van, vagy olyan, mintha odaátról
szólna, nem szűntek meg a földi élmények véglegesen,
még azon a helyen maradva, de már nem azok, előbb a formát,
aztán a jelentést veszítik, s mint a levetett héjak, belefeketednek
az avarba, most még nem veszett ki a nyelv, a dallam, de amiről
szólna, már csak nyomokban, az elmúlás összefüggéseiben,
közben a vers is fölszámolja magát, hallgatóság nélkül,
ez lenne a jövő, vagy már a jelen?
balsejtelme egy sötét anyagból teremtett világnak?

Postscriptum

Anyám a leveleiben, legalább negyven éven át,
szorgalmasan sorolta föl községünk eseményeit,
s a halottakat név szerint mint postskriptumot írta meg,
hisz mindegyikhez volt közöm, valamiképpen rokonok,
s ha most a néhány száz lapot egyfolytában elolvasom,
azonnal elcsodálkozom, micsoda háború folyik,
mennyi közönséges halál, pedig gyilkosságok sora,
fölülről vezényelt ragály, emberre terjedt marhavész,
emberöltőkön átnyúló, múlttá nyilvánított Mohács,
amelytől három nemzedék kimúlt vagy meg sem született.

Anyám izgatott, fekete hollónak látszik messziről,
röpdös a földön, mintha csak elvesztett volna valamit,
mint akinek dolga akadt még a világgal, mielőtt
hullott tolla marad csupán a novemberi parlagon,
közelebbről Kanizsai Dorottya hajlong a mezőn,
mintha csak egy krumpliszedő emelgetné a zsákokat,
halálos téboly sürgeti, hogy összeszedje népeit,
táncolva a Mohácsi vész nagy rakás halottja előtt,
s nevük, emlékeim szerint egyenként belém temeti,
hogy őrizzem őket tovább, mint hű utód, gondozva mind.

Anyám halála reggelén korán csörgött a telefon,
mintha az ottani kakas ébresztett volna itt, Budán,
majd nyílt töréstől megviselt szálkás parasztírás helyett
kis köpcös nyomtatott betűk zsizsikje nyüzsögte a hírt,
közhírré tétetett nevét őrzöm ebben a versben is,
hogy a sorban ki követi Vas Erzsébetet, nem tudom,
következik-e valaki, vagy immár halhatatlanul
szaporodnak, s idegenek,vagy nem lakik ott senki sem,
s a vadon a Bakony felől terjed a temető fölé,
s gyertyák helyett novemberi bogyók pislognak mindenütt.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben