Lézengés vasárnap délelőtt

Jékely Zoltán: Lézengés vasárnap délután című verse nyomán

Barcika, én: agyonütött, vasárnap
délelőtt, kétezertizenhat van;
két fiam ebéd előtt megsétáltat,
kutyát, visznek, oldalt támogatnak.

Még mennyi idő, míg végre vége lesz?
Langyos patak csordogál combomon;
a pelenkán át nem be-, kivizelek,
nyálam csorog, mosolygok boldogan.

Fekete tóban életem békanyál,
haláliszapba bújt varangy vagyok;
fölém gyűlik és halállá összeáll,
leszek igazi, nem csak agyhalott.

Magam árnyéka, csoszogok két fiam,
ember ek, halott az élők között;
nem tudom, hol vagyok, mi volt, lesz, mi van,
néznek rám: az élethez mi közöd?

Nem tudom, ez ma van, ez a vasárnap,
kétezertizenhat, vár az ebéd;
két fiam előtte még megsétáltat,
egyik versben, itt, nevemben beszél.

Fehér bottal, hangtalanul fütyülve
velem csoszog a halál, öregúr;
szem e hideg, üres; szól: itt feküdj le,
itt fordul, s néked véget ér az út.

S én csak állok a nagy út fordulóján,
minthogyha várnék valami csodát:
porból felkel, a világon is túl jár
az eltiport, öreg szarvasbogár.

A dőlt betűs szövegek Jékely Zoltán verséből.