×

Toldi Éva: Önértésváltozatok, identitástapasztalatok

Bence Erika

2016 // 12

Identitásjelölő tárgyak a vajdasági magyar irodalomban című tanulmányának konklúzióit sorolja Toldi Éva A referenciális olvasás lehetősége közcím alá. Nem véletlen, sőt jelentéses mozzanat, hogy jómagam – noha többes számra váltva – szinte ugyanezt a címet adtam 2015-ben megjelent könyvem egyik fejezetének. S ez nemcsak abból következik, hogy 2009-ben Irodalom és referencialitás címmel rendeztek tudományos tanácskozást Budapesten (MTA Irodalomtudományi Intézet), amelyen mindketten jelen voltunk, s hogy természetesen olvassuk és értelmezzük egymás tanulmányait, hanem abból is, sőt elsősorban abból, hogy a legújabb magyar irodalom 21. századi első évtizede olyan „töréspontok” (régebben talán azt mondtuk volna: korszak- és paradigmaváltások) mentén alakult, amelyek a történelmi narratíva és a referencialitás szerepe, jelentése újragondolásának igényét hívták életre az irodalomtudományban. A magyar irodalmi recepció történetében az 1990-es évek végén lecsapódó, de az európai irodalomtudományban már egy-két évtizeddel korábban tért nyert (pl. Hayden White, Frank R. Ankersmit, Paul Ricoeur, Umberto Eco) diskurzusok elsősorban a történetírás mint diszciplína és a történelmi regény mint fikción alapuló műfaj közötti határokat mosta el. Egyértelmű tehát, hogy Toldi Éva Önértésváltozatok, identitástapasztalatok című könyve első fejezetének az utóbbi két évtized prózatermését vizsgáló tanulmányai is ezekre az elméletekre reflektálnak, s az általuk újragondolt és átértelmezett jelenségeket járják körül, vizsgálják a magyar és a vajdasági magyar irodalomban. Tévedés volna azonban azt gondolni, hogy a könyv második, a magyar költészet világában mozgó és ott kérdéseket indukáló fejezetének (Újraírottak és újraírók) tanulmányai nem kapcsolódnak – még ha poétikai értelemben is – a történeti hagyományozódás, illetve a múlt tapasztalati jelenségeihez; a pa­limpszeszt eljárásaival foglalkozó tanulmányok is elsősorban a múltreprezentáció lehetőségeit értelmezik.

A kötetkezdő Intertextualitás és történelmi tapasztalat (Egy vajdasági indiánregény tanulságai) című tanulmány egyfajta történeti-poétikai alapvetés szerepét is betölti Toldi Éva könyvében, hiszen az említett elméleti orientációkat és komparatív szemléletet érvényesítve tekint vissza az 1990-es évek elején íródottak közül Varga Zoltán Indiánregény (1992) című regényére, s értelmezi újra a megjelenésének idején viszonylag élénk kritikai reflektáltságot nyert alkotást. Az eltelt évtizedek távlata, illetve az időközben lezajlott alakulástörténeti mozgások ugyanis kiemelt fontosságúvá tették a regény néhány vonását; leginkább a történelmi múlt utánképzésének és reprezentációjának eljárásait, az ezeket legitimáló háttérnarratívák mibenlétét. A 19. századi amerikai múltat a jelentés szolgálatába állító (reprezentáló) Indiánregényt („jelen érdekű kérdezéseit” – ahogy ma az irodalomtörténetben mondani szokás) ugyanis nem a klasszikus értelemben vett történetírói diszciplínák, hanem egy – a Hayden White-i szemlélet értelmében inkább a fikciós narratívák közé sorolható – másik „történeti elbeszélés”, Dee Brown A Vadnyugat története indián szemmel (1970) című műve legitimálja.

A megjelenése óta eltelt két és fél évtized alatt a – jobb híján! – történelmi regénynek nevezhető Indiánregény nemhogy veszített aktualitásából, de a „szemünk előtt alakuló” műfaj (a történelmi narratíva 20. század végi változata) leglényegesebb tematikai és konstruciós sajátosságait mutatja fel, miközben feltételezhetjük, hogy sem Dee Brown, sem Varga Zoltán írását nem az akkor létesülő elméleti irányzatok formálták. Az amerikai indiánok katasztrófájában a jelenkori kisebbségi traumák válságmodelljét, illetve a múlt reprezentációjának többféle lehetőségét (az egyszerre több történelem létezését) mutatták fel és érvényesítették úgy, hogy az amerikai történelmet az indiánok szemszögéből tárgyalják és beszélik el. A narratíva átsajátíthatóságát ismeri fel Toldi Éva is, amikor tanulmányában a kelet-közép-európai irodalmi „indiánreprezentációk” (Balázs Imre József, 2008) kérdését is szemügyre veszi: „[…] az alávetettség diskurzusa és rejtett posztkolonialista vonulata nem világkép és világfelfogás gyökeres másságán, hanem a sajáttal való traumatikus hasonlóságon, direkt megfeleltetésen alapul – mondja Kányádi Sándor Dél keresztje alatt című költeményéről, de ugyane diskurzusba sorolja Oravecz Imre Hopik könyve (1983) című művét is.

Ha a vajdasági magyar irodalomnak az adott időszakban, tehát az 1990-es években lezajlott eseményeit vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy Varga Zoltán Indiánregénye egy jól kivehető történeti-poétikai sorba, vonulatba illeszkedik, s az ide sorolható művek (pl. Apró IstvánRegénybrikett [Brikettregény tizenkét kockában], Németh IstvánHázioltár [Szerelmes krónika], Bognár AntalBoldog és szomorú történetünk [Családregénynapló], Balázs Attila Én már nem utazom Argentínába [Prózák nosztalgiára és lőporfüstre], Harkai Vass Éva Így éltünk [Revoltpróza], egészen Juhász Erzsébet 2001-ben posztumusz megjelent Hattár­regé­nyéig) egytől egyig a „jelen érdekű kérdezés” stratégiája révén fordulnak a térségi múlt elbeszélhetősége felé, s szinte valamennyi a címében és az alcímében is reflektál a műfajalkotás, illetve -keresés problematikájára.

A múltreprezentáció mellett (és ettől nem függetlenül) Toldi Éva tanulmányainak másik kulcsszava a kötetcímben is kiemelt identitás(tapasztalat), amelynek legitim konstruálódása egyúttal a múlt és a hagyomány relevanciáira építhető önértés feltétele is. Nem véletlen tehát, hogy a kötet második tanulmánya a vajdasági magyar irodalom „identitásjelölő tárgyai”-val, ezek tematizálódásával foglalkozik, pl. Németh István említett krónikája, a Házioltár Leltár című kötetzáró darabjában, amelyben az elbeszélő befejezett múlt időt érzékelve tekint egy elhagyott kovácsműhely tárgyainak látványára, miáltal az így lefestett kép egyúttal a térségi életforma jelentésévé, metaforikus elbeszélésévé válik. Hasonló gondolatvezetés (a tárgyak mint hatalmi jelképek jelentésadása a szövegben) mentén emeli be e diskurzusba a tanulmányíró Gion Nándor Izsakhár című, novellai szerveződésű s ugyancsak a jelölt időszakban (1994-ben) keletkezett regényét.

A magyar prózairodalomnak a múlt század kilencvenes éveiben kibontakozó – mindenekelőtt a múltreprezentáció lehetőségei mentén kialakult – átalakulásai és váltásai természetesen nem álltak meg a századforduló adminisztratív jellegű határánál, miként azt egy régi típusú irodalomtörténeti hozzáállás feltételezte ezekről a mechanikus határokról. Erre nagyon jó értelmezési és látványfelület a kötet Tóth Krisztina vagy Dalos György próza­írásával fogalkozó tanulmánya. Ezek is, miként a Ferdinandy György A francia asszony című regényét vizsgáló tanulmány, a rövidtörténetből és a novellából regénnyé terebélyesedő és szervesedő (erre különösen jó példa az Izsakhár, amelynek ismertek novellai előzményei Gion prózaírásában) műfaji átalakulás poétikáját képviselik, és a identitás kérdése mellé az Idegenség létproblémáját társítják és tematizálják.

A palimpszeszt mint költői eljárás s az irodalmi tradícióra való építkezés, az ekképp, azaz poétikailag demonstrált hagyománykeresés jelenti Toldi Éva könyve második fejezetének (Újraírók és újraírottak) szervezőelvét és az elemzések domináns motívumát. Foglalkozik Böndör Pál költészetének a magyar lírai hagyománnyal összefüggésben értelmezhető jelenségeivel, mint amilyen a 19. századi magyar versnyelv (pl. Arany Jánosnál) ironikus regisztereinek, illetve a klasszikus modern irodalmi reflexióiknak és utalásoknak az átsajátítása. A jelenkori „megszólítottság” jelentéseit elemzi Nagy László Ki viszi át a szerelmet? című versében, majd az Ady-, illetve a József Attila-kultusz jelen­ségeit vizsgálja vajdasági kontextusban. A fejezet legértékesebb (és -izgalmasabb) tanulmánya is Vajdaság-értelmezés: Kosz­tolányi Dezső Hajnali részegség című költeményének átírásaival, palimp­szeszt­jeivel, s az így létrejött átértelmezések sorával, utalásaival, összefüggéseivel, szövevényes viszonyrendszerével foglalkozik. Legérdekfeszítőbb gondolatsorát a vajdasági magyar irodalom „legterheltebb” mataforájának nevezett azúr-képzet és a Hajnali részegség képi világát összevető elemzése hozza létre. Vörösmarty Mihály A vén cigány című versének tragikuma és annak természete is érdeklődésének és vizsgálatainak tárgyát képezik.

Az Önértésváltozatok, identitástapasztalatok fon­tos könyve a vajdasági magyar irodalomtörténeti és kritikai gondolkodásnak. Egy szerteágazó megértés és sokrétű olvasói tapasztalat nyomán kialakuló kritikai attitűd eredménye. (zEtna, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben