×

Hegedűs Imre János: Székelyország (Szerelmes földrajz)

Főfai Rita

2016 // 12

„Mikrovilág vizsgálatára vállalkoztam elfogult rajongással, önmagam keresem a tájban: a gyermekkoromat, emlékeimet, hazámat” – Hegedűs Imre János legújabb, Székelyország (Szerelmes földrajz) című könyvének önreflexív mondata nemcsak kiválóan összefoglalja a mű tartalmát, hanem rámutat annak pozitívumaira is éppúgy, mint hibáira.

A műfaj Szabó Zoltántól eredeztethető, aki Szerelmes földrajz című könyvében mutatta be, hogy a hazához való viszonyban elsődleges szerepe van a földrajzi jellemzőknek. Kérdésfeltevései, újszerű elemzései azt vizsgálták, miként válik az ország otthonná, a térképen körvonalazott terület szülőfölddé. A természet kötődésben betöltött szerepét, a megszokott környezet esztétikai felfedezésének fokozatait írók, költők alkotásaival segített megérteni. Hegedűs ezt a hagyományt folytatva – és húsz év emigráció fájó tapasztalatával – az utazás (vándorlás) toposzával vezeti körbe az olvasót Székelyföldön. Míg azonban Szabó a lelkesültség ellenére az elfogulatlanság, józanság keretein belül maradt, a Székelyország szerzője gyakran átlépi ezt a határt. A nyíltan vállalt elfogultságnak és mámornak pedig számos hátulütője is megmutatkozik.

A könyv esszékötet, amely külön fejezetekben tárgyalja a Székely Partiumot, Anyaszéket, Erdővidéket, Háromszéket, Csíkországot, Marosszéket, Aranyosszéket és a (barcasági, gyimesi, moldvai) csángókat. A Székelyhidegkúton született szerző az első, Székely Partiumot bemutató részben számos fiatalkori emlékét is feleleveníti. Míg nosztalgiája itt néhol személyes, a többi fejezetben már inkább kollektív, mindegyik esetben egyformán törekszik azonban múlt és jelen összekapcsolására. A választott tájegység ismertetésén túl tehát a hagyományokat őrző közösség, a régi időkre emlékeztető környezet identitásformáló, napjainkra gyakorolt hatását is szem előtt tartja. Esszéi ezért nagy tudásanyagot mozgatva kitérnek a domborzatra, éghajlatra és növényvilágra, történelmi eseményekre, régészeti leletekre, épületekre, híres személyekre, szokásokra, népdalokra, mondákra. Maga a nyelv is, mint a nemzeti identitás egyik legfontosabb hordozója, gazdagon kimunkált: szemléletes hasonlatokkal, találó jelzőkkel, megkapó szóképekkel tarkított. Mindezt az ismertetést, felelevenítést jól követhetően, tagoltan valósítja meg, a felmerülő apró emlékképek, személyes megjegyzések, rácsodálkozások nem teszik kaotikussá a narrációt, inkább színesítik azt. A csa­pongást így elkerüli ugyan a szerző, a sok hasonló kategóriához tartozó, pár mondatos ismertetések azonban nem mindig vannak megfelelően össze­kötve, átvezetve, a szöveg gördülékenysége ezeken a helyeken sérül, és darabossá, szaggatottá válik.

A szenvedélyes, a legkisebb részletekért is lelkesedő hevület ugyanakkor sokat segít a hatalmas információmennyiség, a rengeteg élmény, leírás befogadásában. A mű talán legjobban sikerült esszéje a Székely Partium, amely a leginkább megvalósítja szakszerűség és olvasmányosság összhangját, míg az utána következő részek már nem olyan kiegyenlítettek. Hol az egyszerűségre törekvő, anekdotikus hangnem dominál, hol a tények, események tankönyvszerű felsorolása (szinte a rend kedvéért) és a köznyelvben kevésbé ismert kifejezések (kantinéla, kolinda, invirtita) kifejtetlensége váltakozik. További ellentmondás olyan idegen eredetű szavak (attak, fundál) szerepeltetése, amelyek helyett magyar is alkalmazható, illetve ennek mintegy ellenpontjaként a narrációt modorossá tevő archaizmusok (búvárló, mindenik) gyakori használata is, amelyek megzavarják a stílust.

A felfokozott, rajongó életérzés minden mondatból sugárzik, amely gyakran túlzásokba hajlik. Ilyenek például azok az esetek, ahol már a bemutatott puszta tény vagy jelenség is ámulatba ejtő, az ezeket még tetőzni kívánó kommentárok viszont feleslegesek, mivel könnyen érzelgősségbe, túlcsorduló dicsőítésbe torkollnak. Nemegyszer azonban az értékítéletet, az elemzés alaposságát is megkérdőjelezhetővé teszik: minden Székelyföldről származó vagy ott megforduló híresség zseni, üstökös vagy fényes csillag, minden népi vagy műalkotás világszínvonalú, ha jobban megfigyeljük. Ezek az értékelések azonban inkább látszanak érzelmi, mint esztétikai megalapozottságúnak. A zseninek nevezett Petőfi Sándor szintén zseniálisnak tartott „mint a fészket rakni akaró fecskék” hasonlatát például túlszárnyalhatatlannak tartja. Vagy amikor arról ír, hogy a „Barna kislány, ha te tudnád, amit én” kezdetű népdal vetekszik Tatjana levelével, a Portugál levelekkel vagy a Tosca Levél-áriájával, akkor a kijelentés nagyságához és fontosságához képest elégtelen az a két rövid mondat, amelyet magyarázatként szán a szerző. Sikeresebbek azok az elemzések, amikor felvázolja a népdalok történelmi-szociológiai hátterét, vagy bemutatja, hogyan alakultak át az idők során.

A könyv talán legkényesebb részei azok, amikor a rajongó beszédmód didaktikusra vált, és a lelkiismeretre hatva fokozza tovább a patriotizmust. A „minden magyarul gondolkodó és érző”, „minden igaz magyarnak”, „szeretni a csángókat – tisztességünk fokmérője” és további hasonló megjegyzések kényszerítően, ítélkezően hatnak. Pedig ebben az esetben is látunk szerencsésebb megoldást a könyvben: a csángók történetének, mentalitásának és kitartásának felvázolása például meggyőzőbben állítja őket példaképként a mai ember számára, mint a bűntudatkeltéssel apelláló mondatok.

Az esszékötet lapjairól ugyanis kitűnik Székelyföld megihlető, ámulatba ejtő, egyedi és gazdag világa, amelynek nem lett volna szüksége az azt továbbfokozó túlzásokra, elfogult kijelentésekre, amelyek viszont többször rontanak a könyv színvonalán. (Magyar Napló, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben