×

G. István László: Repülő szőnyeg

Bányai Tibor Márk

2016 // 12

G. István László legújabb kötete kapásból, de nem magától értetődően kérdőjelezi meg szokásos olvasói várakozásainkat, ugyanis deklaráltan versek, és nem költemények olvasására hív. Másként szólva mintha a poeta doctus szólalna meg, akár még a poeta natus rovására is. A költői mellett tudni­illik legalább ugyanolyan hangsúllyal, ha nem hangsúlyosabban jelenik meg a szaktudósi szerep is. Mert G. István szinte kivétel nélkül minden verset lapalji jegyzettel lát el, amelyek verstani szempontból értelmezik ezeket. A lábjegyzetek olykor érdekes irodalomtörténeti adalékokkal is kiegészülnek. Így például megtudhatjuk, hogy a rímtelen ötös jambus a shakespeare-i drámák egyik alapformája, de a Csongor és Tünde Éj-monológja is ebben íródott. Vagy hogy az ütemhangsúlyos Himfy-strófához gyakran járulhat szimultán trochaikus lejtés. A hendecasyllabus Catullus leggyakrabban használt sora, Weöres Sándor pedig gyakran használja a háromlábú anapesztust.

Ez az összesen 231 vers – vagy ahogyan az alcím mondja: „háromszor hetvenhét minta” – az előszó tanúsága szerint a Szepes–Szerdahelyi-féle Verstanból (Gondolat, 1981) kiindulva veszi sorra a különféle versformákat. A görög-római típusú időmértékes verselés számbavétele mellett az ütemhangsúly és a hangsúlyszámlálás is teret kap. Ahogyan többek közt a matematikai, az arab, per­zsa, indiai és észt formák is. A strófaszerkezetek közül a könyv részletesen leírja és szemlélteti a különböző szonett-típusokat és balladaformá­kat, a rondót és a haikut.

Ehhez a nagyszabású és kuriózumnak ígérkező vállalkozáshoz a költő nagyban támaszkodhatott tudós alteregójára, aki a Dekonstruált ritmitka (Ráció, 2014) című, 2010-ben megvédett doktori értekezésében Weöres Sándortól a Magyar etüdök első sorozatát dolgozta fel. Géher István László e munkája, amely a nyelv zenei szimmetriamintázatát építő hosszú–rövid szótagok szekvenciát számítástechnikai háttérrel vizsgálja, mind az időmértékes és ütemhangsúlyos, mind pedig a szabad- és prózavers vonatkozásában jelentős verstani nóvumokat mutat fel.

Ha tehát a Repülő szőnyeg felcsapásával az a célunk, hogy egy verstani példatár segítségével pallérozzuk ritmikai prozódiai ismereteinket, vagy éppen tanítási segédanyagot keresünk, vagy egy­szerűen csak élvezni akarjuk, hogy a mai magyar nyelven is érvényesen meg tudunk szólalni kötött formákban, akkor mindenképp érdemes fellapoznunk a kötetet.

Lehetnek azonban másféle olvasói várakozásaink is. Ha például remekműveket és katar­tikus hatást keresünk, akkor csalódni fogunk. Hamar rá kell jönnünk, hogy a könyv úgy ajánl fel kétféle diskurzust, hogy közülük vállaltan nem az egyéni hang a fontosabb, hanem a szakmaiság öröme és az a bravúros profizmus, amely végig fenntart egy egyenletes színvonalat. Amennyiben elfogadjuk azt, amit Tóth Krisztina az előszóban mond, hogy kötött formában szinte bárki tud írni (megtanulhat), akkor egy verseskötet számára az egyik legkézenfekvőbb tétnek az tűnik, hogy – avíttas kifejezéssel élve – a megtanulható formával kéz a kézben jár-e a tartalom is. Azaz a vers a szakma készségszintű ismeretét bizonyító ujjgyakorlat, vagy szíven is tud ütni?

Tóth Krisztina cím szerint négy darabot sorol fel mint kiemelkedően szépeket: Túlvilági tűnődés, Korrajz, Öreg hangra és Nagy fehérség. Amikor viszont Tóth Krisztinát követve a pontos oldalszámokat keresnénk, hiába lapozunk a verscímekért a tartalomjegyzékhez. Mert tartalomjegyzék helyett tárgymutatót találunk csak, amely az egyes darabokat sorszámuk szerint rendeli a versformához. Műcím helyett tehát darabszámot találunk. Ez a szerkesztési megoldás is arra utal, hogy nem a hagyományos értelemben vett üzenet (tartalom, mondanivaló), hanem a (vers)forma esik itt nagyobb súllyal a latba. Tagadhatatlan tehát, hogy a 216. darab, azaz a kambodzsai go vat formájú Nagy fehérség valóban a kötet egyik legsikerültebb költeménye. Jó választás volt kiemelni a borító hátuljára is: „Félig nyíló szemhéjadon / ébrenlét és alvás rokon: / nagy fehérség körülötte. // Aki nyárból tart a télbe, / az az őszbe sose tér be, / nagy fehérség körülötte. // Mindegyikben alvás várna. / Van az Isten, van a párna. / Nagy fehérség körülötte…”

A magam részéről kiemelném még a 26. darabot (Leletmentés), amely kulcsvers a kötet koncepciójának megértéséhez. Ez a kis csattanós ars poetica, amely egyúttal Weöres-hommage is, önmagát és az egész gyűjteményt magyarázza: „Fel vörösök, proletárok: / Bóbita, Bóbita táncol! / Mennyire más ez a két sor! / És ugyanazt kalapálja. / Mennyire nincs, aki hallja…” A 175. darab (Templomi ballada) a maga villonos habitusával egy mesteri pastiche: „Untat a huzatos templomhajó, / a pap kenetes, rizskásás beszéde, / hívő-orgazmus, szentostyafaló / nép mindenhetes megkönnyebbülése…” A 190. darab (Szellemujj) formája szerint ottava rima stanza: ennél azonban sokkal lényegesebb, hogy egy ihletett (megható) apa-vers: „Alvóidő, nem való semmi másra, / csak párnámon ne lenne annyi gond / álomra várni, agyelnémulásra – / egy emlék képe folyton beleront / az egyenletes semmitgondolásba, / amit a felejtés majd visszabont – / apám képe izzik fel retinámon, / álomnak vélném, bár ne volna álom…” A 205., cím nélküli darab egy vabi haiku, amely nem csak a lábjegyzet szerint mutat meg kis dolgokon keresztül egye­temes sugallatot: „hunyt szemem alá – / fekete lesz az arcom – / napfényt szorítok”.

Ez a néhány vers egyáltalán nem üt el az életmű eddigi köteteitől. Szervesen kapcsolódnak ahhoz a keresetlenséghez, amely G. István László megrázó erejű, de precízen enigmatikus, a fogalmi gondolkodásba drámai feszültséget oltó költészetének talán legmarkánsabb jellemzője. E keresetlen hangnak mintadarabja – hogy csak egyetlen példát említsek – az Olyan fázással lehetne a Merülő szonettek (1998) kötetből. (Magvető, 2015)

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben