×

Az erkölcstanok kudarca

2. rész

Szász László

2016 // 11

 

(Változatok az evangéliumokra)

Ahogyan lassacskán előkerülnek, ismertté válnak az evangéliumokkal egykorú apokrif szövegek, motoszkálni kezd az ember gondolatai közt a kérdés: történhetett volna-e mindez másképp is? Hitem szerint igen, az ismert evangéliumok alapján is, hiszen Jézus sohasem támaszt elérhetetlen vágyakat, megvalósíthatatlan eszméket, betarthatatlan törvényeket a mindennapok gyarló embere számára. A farizeusok provokatív kérdésére („…mikor jő el az Isten országa…?) olyan szabad(ság)-elvű, tehát örök érvényű választ ad, amely a 21. század nyitott gondolkodású, de összezavarodott identitású, viszont pszichológiailag képzett személyiségének is megnyugvást és önbizalmat nyújthat: „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt, avagy: Ímé amott van; mert az Isten országa ti bennetek van”(Lk 17:20,21). Sajnos, már a kezdetek kezdetén az érdekérvényesítés irányába tolódik el Krisztus szeretetüzenetének értelmezése, és a legszörnyűbb inkvizíciót felszámolni akaró reformáció sem képes lemondani a lehajtott fejű, bűneiben fetrengő emberi féreg látványáról, aki valamicske feloldozást csakis az Isten kegyelmét közvetítő papoktól remélhet. A papok segítségével (és Kálvin szavaival) „trónusod elé visszük áldozatunkat. Megvalljuk és elismerjük Szent Felséged előtt, hogy mi szegény bűnösök vagyunk, bűnben fogantatva hajlandók minden rosszra, és soha meg nem szűnünk áthágni szent rendeléseidet… ” Legalább kétezer éve (de ha tisztességben tekintettel vagyok az Ószövetség bűnfogalmára is, akkor sokkal régebb ideje) eredendően, születésünknél fogva bűnösök vagyunk; mert ezt tanították nekünk az őseink, mert egyáltalán semmi sem olyan jó ebben a világban, mint ahogyan ígérték nekünk, mert tulajdonképpen sokkal kényelmesebb eleve bűnösnek születni, s időközben, öregedvén, egy-egy kicsikét javulni, s állandó izgalomban várni sorsunk jobbra fordulását valamiféle túlvilágban; amelyre – mint láttuk – Krisztus semmiféle felelőtlen ígéretet nem tett.

Van ellenben olyan evangélium, amely eredendően azt tudatosítja olvasóiban, hogy ezt az egyetlen világot meglehetősen elszúrta teremtője, ezért nem is méltó arra, hogy ennyit szenvedjünk miatta. Júdás evangéliumáról van szó, amelyről Kr. u. 180 körül ad hírt először Irenaeus, az első eretneküldöző, de csak 1800 év után, alig néhány évvel ezelőtt sikerült – a tudomány roppant fejlődésének köszönhetően – érthető módon rekonstruálni a fennmaradt egyetlen példány összeragadt és szétporladt lapjait. Irenaeus az első egyházi cenzornak tekinthető, de ha így elegánsabb: az első, aki a szövegek kiválasztásával, az Újtestamentom üzenetének kanonizálásával foglalkozik; megőrzésre kijelöli, másolásra javasolja a ma ismert, gyönyörű evangéliumokat, ugyanakkor tiltja az olvasását, másolását az ízlésével ellenkező evangéliumoknak, ezáltal azok apokriffá, tiltott és titkos iratokká válnak, és pusztulásra ítéltetnek.

Mindahány evangélium – ismert jelentőségén túl, 21. századi szövegfelfogásunknak megfelelően – egyben értelmezés is: a Jézus üdvtörténeti szerepével kapcsolatos események egyfajta sajátos nézőpontú interpretációja. Ami azt jelenti, hogy Jézus történeti szerepe és feladata egyszeri, megismételhetetlen és változatlan, vagyis a történelem és az emberi ésszerűség fölött áll, ellenben a módszer, ahogyan mindezt az erre hivatottak (a papok) gyarló halandók számára közvetítik, az mindig része az éppen aktuális hatalmi manipulációs rendszereknek és/vagy érdekszövetségeknek. Egyszóval: az Újszövetségbe belefoglalt világinterpretációs szövegek kétségtelen és vitathatatlan értéket képviselnek, hatalmas energiákat kölcsönöztek az európai kultúrának, a térítőútra indult apostolok megvetették ennek az új civilizációnak expanziós alapjait (szelleme néhány száz év alatt Afrikától Dél-Amerikáig és Japánig mindenhová behatolt), csak azt nem tudjuk meg már sohasem, mi történt volna, ha a többi evangélium is szabad teret nyer a viták számára. Ha a Jézussal kapcsolatos események leírását nem egyetlen hangból, az értelmezés monódiájából ismerjük meg, hanem dialógusok és viták sokaságából.

Milyen lehetett a Júdás evangéliumának Jézusa, aki korábbi ismereteinktől eltérően olykor kedélyesen nevet? És mit kezdünk azzal a gyanúnkkal, hogy a négy ismert evangélium Júdás alakját túlságosan is példázatosan bűnbakká rajzolja, minthogy (próbáltam ezt az előzőekben bizonygatni) alig van racionális magyarázata az árulásának. (Azt sem fogjuk már soha felfogni: valójában bujkált-e Jézus ellenségei elől, miközben tömegeket nyilvánosan tanított, avagy épp nyíltságával provokálni is szándékozott. E tekintetben is teljes zűrzavar uralja az exegéták és történészek magyarázatait. Mindenesetre az evangéliumok inkább azt sejtetik, hogy amikor tömegeket tanított, nagy nyilvánosság előtt tett csodákat, Jézusnak aligha állt szándékában elrejtőzni – inkább talán a tanítványok igyekeztek őt bújtatni-menekíteni.) Most pedig, íme, az újonnan előkerült egyik legrégebbi evangéliumban a Mester Júdást tekinti kiválasztottjának, és felkészíti őt az összes többi tanítványtól megkülönböztető, különleges üdvtörténeti szerepére. „Te azonban mindegyiküknél nagyobb leszel. Te fogod ugyanis feláldozni az embert, aki magában hord engem. Már születésed is emelkedett volt, haragod lángolt, csillagod fényesen ragyogott…”

A Júdás evangéliuma ugyancsak keresztény, de gnosztikus szöveg, és mindössze egy jelentéstani árnyalat különbözteti meg a kanonizáltaktól, amiből viszont egy egész sor logikai eltérés következik. Gnósziszról, ’tudásról’ lévén szó, nem az elernyesztő szeretet kebelezi be az emberek közti viszonyokat, nem a gondolkodás nélkül vallott hit biztosítja az üdvösséget, hanem az igazság ismerete. Arra törekszünk, hogy minél megbízhatóbb tudást szerezzünk az igaz isten lényegéről, s legfőképpen önmagunk megismeréséről. (E helyt azért írandó kisbetűvel, mert a gnosztikusok képzeteiben isteni teremtéskísérletek, jobbak és rosszabbak vetélkednek egymással, és gyarló emberi tudatunk még nem érett meg a logikailag feltételezhető, következésképpen létező legmagasabb Szellem és Teremtő Eszme felfogására.) Ezt a tudást a gnosztikus keresztények számára is Jézus hozza el, csakhogy az általa itt közvetített tudás más jellegű. Jézus nem áltatja azzal a tanítványait, hogy a világ, amelyben élünk, ez volna a lehetséges teremtett világok legjobbika; bizony, ez a világ és ez a teremtés nem sikerült jól, hiszen az élet tele van betegségekkel, szörnyűségekkel, elkerülhetetlen természeti katasztrófákkal, következésképpen az emberi élet pusztán egy anyagi burok, a végső cél pedig: kiszabadulni az anyagi lét csapdájából, s a legfőbb isteni lényhez méltó módon teljességgel szellemmé válni. Jézus Krisztus ennek a szellemi világnak a küldötte, segít az arra alkalmasaknak valódi szellemi lénnyé válni, ugyanakkor Júdás az a kiválasztott, különös képességekkel megáldott tanítvány, aki megteremti a lehetőséget, hogy Jézus visszatérjen oda, ahonnan jött, és visszaváltozzék azzá, akinek őt eredeti mivoltában gyanítani lehetett. Jézus ugyanis – tulajdonképpen a Bibliával egyezően – sok nem kanonizált keresztény írásban doketikus lényként jelenik meg: csak anyagi burka szerint ember, valójában különleges csodákra képes isteni tünemény.

Nagyon bonyolult, görög–római–ószövetségi/zsidó eredetű bölcseletnek tűnik az a gondolatkör, ami fennmaradt a gnosztikusokból, ami tehát egyáltalán megmenekedett a sok évszázados kanonizációs küszködésből. Mint a történelem nagy fordulópontjain mindig, őseink, a keresztények is megvívták a maguk érvényesülési harcait, és győzött, hivatalossá vált az Újszövetség nek az a szövege, amelyet ma ismerünk, szeretünk, használunk. Az Újszövetség jóváhagyott könyvei – a gyakorlati teológia tolmácsolásában – az irányított szeretet és a kételyek nélküli hit, a megváltás és az üdvözülés esélyét, kegyelmi ajándékát közvetítik kétezer éve. A gnosztikus evangéliumok – minden jel szerint – legfőbb értéknek azt a tudást tekintik, ami a különböző szintű istenségekkel folytatott vitában bontakozik ki; számukra is létezik valamely legfelsőbb Isteni Eszme, de annak ismerete, lényege sokkal nehezebben feltárható, mint a mi Bibliánk Isten-képe. Ami itt tulajdonképpen szemben áll egymással, az kétféle centrális érték. Az Újszövetség az embert mindenestül az erkölcs mindenhatóságának veti alá – és ettől kezdve mindig valamely intézmény jelenti ki, mit tekintünk erkölcsnek s az erkölcs nevében büntethetőnek. A gnózis a tudást, legalábbis a tudáshoz, a megismeréshez való fokozatos közelítést tekinti legfőbb értéknek, s ebben csupán az a jó, hogy nevében – a bűnök, a megnevezett erkölcsi fertő, a skolasztikusan rangsorolt vétkek jogalapjától eltérően – kevesebb indokkal lehetett (volna) válogatott kínzásoknak, máglyának és egyéb lélektisztító túlvilági személyiségalakításnak alávetni némely gyarló földi halandót.

A gnosztikusok számára mindaz, amit Jézus képvisel: Szellem, Lélek, felsőbb ismeret, egyszóval szabadulás az evilági, földi harcok csúnya valóságától; amit Péter, Pál és a többi apostol Jézus erkölcsi-szellemi teljesítményéből megértenek, az maga az üdvösségtan; ahogyan ennek terjesztése érdekében cselekednek és viselkednek, annak viszont már kevesebb köze van az isteni eszméhez és az üdvösséghez, mint az emberi érdekérvényesítés valamiféle új módszeréhez.

Egyszóval, el tudom képzelni a kereszténységnek egy olyan üdvtörténetét, amely épületes viták közepette bontakozik ki, s amelynek a későbbiekben sem a máglyák, hanem a szellem tűzijátéka adja meg a pompáját.

(A kételkedés botránya)

Úgy leragadtam az előző gondolatnál, hogy hónapokig mozdulni sem tudtam mellőle. Belegabalyodtam a szellem szabad játékának botrányába, mely szemben áll a valóságos hittel, minden misztikus-látomásos istenélménnyel, és csak pörgött-pörgött az idő, míg le mertem írni ezt az újabb mondatot.

A gondolat mozdulását valódi betegség akadályozta, de az is, ami ezzel együtt jár, a kierkegaard-i „halálos betegség”: a kételkedés. Márpedig a kételkedés maga a botrány, botrányról pedig csakis a hittel kapcsolatban beszélhetünk: „Az ember a botránkozás lehetőségétől vagy a botránkozás, vagy a hit felé tér, de másként senki sem jut el a hithez, mint a botránkozás lehetősége felől.” Ami pedig engem illet, azt hiszem, nagyjából hatvan éve szakadatlan a kérdőjelek és kételyek világában élek, s a keresztyén bölcselőnek ehhez rémületet gerjesztő a kommentárja: „Félrevezető módon kételyről beszéltek ott, ahol kétségbeesésről kellett volna beszélni.” S azért rémítő a kételkedés hétköznapi gondolati műveletének átemelése a kétségbeesés lételméleti (mi több, az életen túli lét eszkatológiai) régiójába, mert ezáltal az egyszerű racionális gondolkodásmódot, a „józan ész” viselkedéskultúráját is az ethosz magasabb rendű szempontjainak veti alá.

Márpedig én hónapokon keresztül, afféle kierkegaard-i állapotban egyebet sem teszek, mint firtatom az ésszerűséget a hitben, az etikait az intézményesült vallás rutinszerűségében, az igazságot a mindenkori egyházi törvényekben, és ismételten egymásnak koccan a két bibliai idézet felhőzött tudatomban. „Az Isten országa nem szemmel láthatólag jő el. […] mert ímé az Isten országa ti bennetek van” (Lk 17:20,21). Illetve: „Minden lélek engedelmeskedjék a felső hatalmasságoknak, mert nincsen hatalmasság, hanem csak Istentől. […] Azért, aki ellene támad a hatalmasságnak, az Isten rendelésének támad ellene” (Róm 13:1,2).

Ezzel a két idézettel szinte kettészakad a Biblia. Van egy számomra fontos, létmeghatározó jelentőségű része, mely Jézus üdvtörténeti szerepét közvetíti, azét a Krisztusét, aki szeretetparancsával forradalmasította az éppen formálódó ókori civilizációk (a jövendő emberiség) viselke­déskultúráját, akit csodáinak gyakorlásakor a megbocsátás, a kegyelem, az ember jobbá formálása vezérelt. És van egy másik, tőlem idegen része, amely jogtalanul nemcsak kisajátítja a jézusi szerepkört, de fokozatosan átértelmezi azt, és eszközt ad minden későbbi hatalmaskodó kezébe, aki a tökéletes krisztusi művet a leggyatrább emberi célok érdekében intézményesíti, a mai napig ideológiai, politikai fegyverként használja, akár éppenséggel a valódi Jézus-követők ellenében.

Ebben a kierkagaard-i állapotomban be kell vallanom, hogy a Bibliá t faggató ügyködésem nagyon is világi és irodalmi fogantatású: a szokásostól eltérő úton szeretném megragadni valóság és fikció mibenlétét. A vallás felől közelítve a fikció lehet továbbra is az alkotás, de lehet akár hitbeli vagy ideológiai kinyilatkoztatás; a valóság pedig mindezek következményeként lehet a csalódás vagy a csalás, vagy a botránkozás és kétségbeesés, vagy a hit elvesztése, vagy – az árulás.

Első kísérletem hit és irodalom összeboronálására a fikcióban egy kötet szerkesztése kapcsán történt. Boldogult ifjúkoromban Gárdonyi novelláinak kiadásához írván utószót, épületes kitalációval zártam az életmű elemzését, jelesül az író egy általam elképzelt imájával: „Bocsáss meg, egyetlen Istenem, hogy nem hiszek benned!” Tulajdonképpen egy agnosztikus korszak tradicionális vallásosságát akartam ezzel érzékeltetni, de azt is, hogy íme, van egy írónk, akinek egész életművéből sugárzik valamiféle tüneményes, gyöngéd istenélmény, ezt tanító bácsis tisztességgel újra és újra kinyilvánítja gyerek olvasóinak meg középparaszti-kispolgári közönségének, valójában azonban nem éli meg mélyen a hitét, minthogy nem viaskodik vele; amikor azonban némelyik novellájában – továbbra is szelídnek ható irállyal – a háború rémségeit, a „boldog halál szekerének” közeledtét érezteti: mégis egy másik, egy hitbeli dilemmákkal viaskodó író arcéle rajzolódik ki. Meg valami olyasfélére is szerettem volna utalni (akkor, 1980-ban, a romániai diktatúra kellős közepén), hogy itt állunk – egy tehetetlen, minden életlehetőségtől megfosztott nemzedék, mindenünket, bármiféle hit esélyét is elvették, mielőtt még akár eljuthattunk volna az istenhitre, gyermekként, viszont ránk erőszakoltak helyette valami mást, a kommunista ideológiát, amit legfeljebb szajkózni lehetett, benne bízni nem.

Azt hiszem, valami effélét szerettem volna – első következtetésként – megfogalmazni. Ma már mindenféle teológiától független tudományok, pszichológia, szociológia, genetika, archeológia (nem lehet véletlen, hogy épp ezeket tiltotta be és számolta fel a korábbi román kommunizmus), mind azt tanúsítják, hogy az embernek valami okból alkati, morfológiai, genetikai szükséglete a hit, s amennyiben nem talál rá élményszerű nevelés útján, hamis ideológiákkal, törtetéssel, anyagiak harácsolásával, hatalomszerzéssel, felebarátainak tiprásával, szóbeli vagy robbanószeres pusztítással helyettesíti azt. Az Újtestamentumnak a Feltámadás utáni helyzetet interpretáló szöveghelyei akár ezekre a fájdalmas embertelenségekre is indokot szolgáltathatnak. Mindig az élethelyzetek árnyalatlan példázatosságával, hiszen: Júdás az áruló, Péter az egyházépítő, Pál az új hit önfeláldozó terjesztője. Alig két-háromszáz év, és nem Jézus személyiségének példája, értelmezése és eltanulása áll az új hitvilág középpontjában, hanem a különböző értelmezések harca, a viták felszámolása és a rögzített magyarázatok törvényerőre emelése. I. sz. 325-ben, a kereszténység jövőjét mai napig meghatározó niceai zsinaton már megfogalmazódnak az Apostoli hitvallás örökre mozdíthatatlan tézisei, a logikai középpontban a Szentháromság máig meg nem magyarázott apodiktikus kijelentésével. Amelynek csak első szavai származnak Jézustól: „…világosság a világosságtól”, a többi az exegéták hozzátoldása: „igaz Isten az igaz Istentől, született, nem teremtmény, egylényegű az atyával”, a kijelentés törvényerőre emelése pedig alkalmas arra, hogy az egyetlen népszerű gnosztikus gondolkodót, Ariust kiiktassák a kereszténység jövőjét megalapozó törekvésekből. Tulajdonképpen a jézusi szerepkör és viselkedésminta teljes tagadását jelenti az, hogy az ő személyiségére hivatkozó hitvallás – különleges záradékban – máris bűnhődésre ítéli, megsemmisíti mindazokat, akik nem értenek maradéktalanul egyet a tételekkel: „…azokat átokkal sújtja a szent, katolikus és apostoli egyház”. (Ezerhétszáz éve zajlik tehát ez a harc. A pápaság korlátait a legmesszebbmenőkig elítélő reformátorunk, Kálvin, aki a hitújítás jogát követelte: a homousion nevében küldte máglyára a hitújítás további jogát követelő Szervét Mihályt; és a homoiusiont valló unitárius egyház ma is fekete báránya a kereszténységnek.)

Mondhatni hát, hogy ez az első, felmérhetetlen jelentőségű zsinat szinte készteti, provokálja vétkezésre, bűnbeesésre az önálló gondolkodásra hajlamos embert, az irodalom, a fikció, a látomások közegébe száműzi a vita vagy akár csak a kérdezés esélyét. „Fiam! / Nem az szeret, ki a testnek hizelg, / De aki a lelket vezérli vissza, / Ha kell, kard élén vagy lángon keresztül / Ahhoz, ki mondá: Nem békét, de harcot / Hozok a földre” – mondja Madách történelemvíziójának Hetedik színében a Pátriárka, mint aki már a kereszténység kezdetén szelektíven és a saját céljainak eszközeként használja Jézus szavait. „E gonosz hitűek / A szentháromság rejtélyes tanában / A homoiusiont hirdetik. / Míg az egyház a homousiont / Alapítá meg a hit cikkeül.” A humorral nehezen barátkozó Madách e helyütt lenyűgöző, egyenrangúsító iróniával kezeli az ellenálló (bár nyitottabb gondolkodású) ariánusokat („Adjátok fel, barátim azt az i-t…” … „Sátán, ne kísérts, mint igaz hitünkért / Ott vérezünk, hol Isten rendelé. […] Nincs-é velünk a rimini zsinat…”) és az ortodox, törvényalkotó katolikusokat („Isten dicsére, a máglyára őket!”). A baj azzal kezdődik, hogy a nagy császár, a kereszténység számára olyannyira sorsdöntő Nagy Constantinus 325-ben nemcsak államvallássá nyilvánítja a keresztény egyházat, hanem – saját támogatottsága érdekében – igencsak jelentős világi hatalommal is felruházza a püspököket és az egyházi vezetőket. Miközben igyekszik bebiztosítani magát a túlvilági életre: egyfelől előkészítgeti majdani szentté avatását, afféle tizenharmadik apostolként állíttat magának szarkofágot mauzóleumában; másfelől (330-ban, bizony, a mindent eldöntő niceai zsinat után!) felállíttatja a rómaiak ősi pogány napistenének monumentális szobrát, szerényen saját arcvonásaival felgazdagítva őt, ha netán, ki tudja, a keresztények egyetlen, mindenható istene és az ő országa mégsem válna be…

Kierkegaard-i hangulatomban csak sűrűsödnek a kérdőjelek. A Szentháromsággal kapcsolatos vita elmaradása, vagyis az első zsinat homousionjának elsöprő győzelme Arius és a gnosztikusok ésszerűségre hajló homoiusionja fölött: az isteni lényeget érintő, megelőző dilemmát is involvál. Az első következtetésből kényelmetlenül kiágazó másodikat. Miszerint: a Szentírás jézusi művét csodáló írástudóként afelől nincsenek kételyeim, hogyteremtett lények vagyunk, hogy a hívő embert Isten teremtette.Az az Isten alkotta meg az embert, akit viszont az ember teremtett a maga számára, hosszú, több évezredes gondolati fejlődés eredményeként; mondhatni, az emberiség legnagyobb szellemi teljesítménye: Istennel kapcsolatos és Istenre vonatkozó munkássága. Vagyis Isten és az ember kapcsolata egyben az emberiség történetének legnagyobb, mert feloldhatatlan paradoxona.

(Irodalmi és teológiai fikció)

Különlegesen szerencseként alkalmam adatott, hogy az életnek (létnek?) ezt a minden bizonnyal legintimebb szféráját, amit a hit jelent, két, homlokegyenest ellentétes szociális közegben tapasztaljam meg. Előbb a közismerten vallás- és egyházellenes (román) diktatúrában, ahol is éppenséggel a hit maradt mindannyiunk, pogányok, közönyösek és ateisták számára is az utolsó mentsvár, kapaszkodó vagy szalmaszál a teljes szabadságvesztésben, a morális süllyedésben. Ilyenkor hiteles a „bocsáss meg, Uram, hitetlenségemért” gondolati paradoxona. És megadatott később az is, hogy a politikai hatalom által erőteljesen támogatott, szilárd intézményi, egyházi keretek közt végezzem napi kötelességemet. Ilyen környezetben rohamosan gyarapszik korábbi pogányokkal, közönyösekkel s ateistákkal a templomba járó, újdonsült istenélményét folyton ünneplőben mutogató hívek száma. A paradoxon másik oldala: ez a véresre imádkozott szájjal nap mint nap ájulásig fitogtatott hitbuzgalom hit(el)telenebb, mint az állandó kételkedés.

A kilencvenes évek túlpezsdült egyházi életének keretei között egy erdélyi, vidéki református parókián – a református szellemű oktatás témájában – szervezett konferencián találkoztam a kolozsvári proliszegénység, vagyis a Zokogó majom (mellesleg világirodalmi értékű novellák mára elfelejtett) írójával. Megrázóan hatott, hogy Bálint Tibor, aki fiatalabb korában roppant hatásosan olvasta fel novelláit (emiatt mindig hálás) közönségének, most remegő kézzel, akadozó hangon adta elő a külvárosban megélt gyermekkori emlékeit: ahogyan nem papoktól, hanem örökösen zsémbelő s történetekkel vigasztaló(dó) asszonyoktól elsajátította az első bibliai történeteket. Korábban nem figyeltem fel elbeszéléseinek semmiféle vallásos üzenetére, akkor azonban, irodalmi értelemben is izgalmas emlékezése nyomán, elébem jöttek régi, ismerős szereplői, mint akiknek van valamely titkuk; az egykori kritikusok és olvasók előtt, előttem is ott állt, de nem érzékeltük igazi mivoltában: közönséges kis életüket az anyagi és erkölcsi nyomorban ez a rejtegetett, szelíd élmény, a hit mentette át egyik napról a másikra. Bálint Tibornak, a mindenféle díjakkal elismert, hirtelen megöregedett írónak fölösleges és haszontalan lett volna a kilencvenes évek elején – új intézmények régi/új hatalmasságai előtt – valamiféle hivalkodó szerepet (például a buzgó református arculatát) bemutatni: ha emlékeibe merült s vallomást tett, az benső késztetésből fakadt. A belső hang nem egészen újszerű, de a szemforgató ájtatosságot kétségtelenül egyéni humorban karikírozó paradoxon által váltott át konfesszióba: Ha nincs Isten, és mégis hiszek benne: legfennebb tévedtem, de nem veszíthetek semmit. Ha van Isten, és hiszek benne: mindent, a világot és az életet megnyertem. Ha pedig van Isten, de nem hiszek benne: mindent, a világon mindent elveszíthetek.

Nos, a logikával, nyelvvel, szerepekkel folytatott efféle játék lehet modellje a hit irodalmi megnyilatkozásának, ami persze nem állítható ekvivalenciába a teológia hitértelmezésével, még kevésbé a kételyek nélküli hitbuzgóság lobogó komorságával. Bálint Tibor kétségtelenül a mélyen megélt hitét játékos logikai tézisekkel bizonyító Pascal „fogadás-érvét” idézte fel, aki viszont megfogalmazásában a vereség, tehát a nem-hivés lehetőségétől eltekint. De a kételytől mentes hit nem ismeri a logika játékait, és mindjárt erkölcsi kérdésként fogalmazhatja át a fenti fikcionált állításokat, jelesül, hogy hiszen az Istenbe vetett hit nem üzleti kérdés: ha bizonyságot szerzek arról, hogy van, akkor hiszek benne, akár áldozatot is hozok érte, mert abból nyereségem lesz; ha viszont Isten léte nem bizonyítható, nem tölthetem az időmet valamely nem létező imádásával, mert veszteséget szenvedek másokkal szemben. A kételkedésből fakadó érdekérvényesítő hitvallás vétkét azonban nem az írónak (Madáchnak, Bálint Tibornak), nem a tudósnak (Pascalnak) kell felróni, hanem az olyan egyházalapítóknak, mint a lét fölötti égi hatalmakkal parolázó Constantinus császár. Az egyik végleten a vallások kialakulásának, a kezdeteknek mítoszi idejébe futunk bele, amikor is bálványokat készítünk, áldozatot mutatunk be valamely mérhetetlenül hatalmas erőnek, s lehetőleg persze másokat áldozunk fel érette. A másik véglet meg az agnoszticizmussal, a vallás rutinszerű elfogadásával kezdődik, s a posztmodern ember teljes kiábrándultságába, nemcsak a közösségeknek, de a személyiségnek is lassú felbomlásába torkollik. Ezért a teológia minden vitatható logikai szempontot az etikaiba fordít át, és a teológiai etika igencsak hajlamos az erkölcsi törvényt puszta büntetőtörvényként értelmezni s alkalmazni. A két véglet, a bálványimádó, véres áldozatokat követelő mítoszi hitvilág és az erkölcsi törvények által uralkodó kései kereszténység között ott van a személyes hit a maga kételyeivel. Mert hiszen ha hiszem, hogy Isten országa nem szemmel láthatólag jő el, mert Isten országa ti bennetek van, akkor hát benned, bennem, minden egyes gondolkodó és a hitével küszködő emberben jelen van, de valamennyiünkben másként, kinek-kinek a személyiségjegyeihez, egész múltjához, szellemi portréjához igazodván. S ha Isten országa bennem van, akkor Isten, aki ezt a végtelen birodalmat teremtette, Ő is bennem van. S ha Isten nem sokszorozná meg magát milliárdszorosan a Földön, minden egyes hívő emberben az ő személyes Isteneként, ha egyetlen, örökkön változatlan falanszter-isten volna, még akkor sem volna értelme a nevében elkövetett végtelen számú gyilkosságnak. De ha minden egyes ember számára egyformán létezne ugyanaz a mindenható, az emberiség fölött álló, szerető Isten, akkor bárki imádhatná Őt a maga személyes módján, és nem volnának egymást az Ő nevében gyűlölő, gyilkoló vallások, felekezetek, gyülekezetek.

Ilyenféle gondolatmenetet provokál a kierkegaard-i kétségbeesés állapota, mely ekképpen kívül esik az erkölcsi kategóriákon, az Isten létével való efféle törvényen túli játszadozás pedig: maga az irodalmi fikció.

Az irodalmi fikció mibenlétének majdnem oly sokféle megközelítése van, mint a bibliai példázatok és események értelmezésének. Számunkra most az a legfontosabb ismérve, hogy valóságosnak tartok valamit, amit észérvekkel nem tudok (s többnyire nem is szándékozom) bizonyítani, mert éppenséggel ez a valóság és képzeletbeli világ között elhelyezkedő imaginárius tér tesz boldoggá. Valaki, jelesül általában az író, kitalál egy vagy több figurát, láthatóvá tételük végett elhelyezi valamiféle (természetesen képzeletbeli) térben és időben, viszonylatba állítja, mozgásba lendíti őket, s ezáltal események, történetek keletkeznek. Magyarán, újból és újból megtörténik a teremtés, a történetek szereplői ismerőseimmé válnak, olykor álmodom róluk, a feleségemmel, ismerőseimmel beszélgetek róluk (olyanokkal, akik ugyancsak ismerik őket), és senki nem tekint őrültnek (mindaddig, míg ismeretleneknek nem kezdek mesélni róluk, olyanoknak – funkcionális analfabétáknak vagy politikusoknak –, akik sem szépirodalmat, sem Bibliát nem „fogyasztanak”). Az irodalmi fikció fő ismérve tehát: szövegként született meg, de elevenen, számomra jól ismert valóságként él bennem ember, helyszín és téridő egyaránt. Én, aki napokig nem mozdulok ki a házból, semmit nem tudok a szomszédaimról, közelebbi kapcsolatban vagyok azzal a sok ezernyi szereplővel, aki köröttem nyüzsög a könyvespolcaimon. Akkor hát Isten, aki minden írástudó ember polcán ott él a Bibliában, akivel az utcán sohasem találkozunk, de akihez milliónyi templomban százmilliónyi ember imádkozik, aki milliárdnyi szövegnek, könyvnek a témája és szereplője: a szövegekben hitelesített Isten hogyne léteznék Élő Istenként?

Sola scriptura. A Biblia tanúsága szerint Jézus több alkalommal olvas, tehát kétségtelenül magasan képzett zsidó írástudó (hiszen az Írást beteljesíteni jött), ám csak egyszer ír, akkor sem tudjuk meg, mit, mert homokba ír, s azt elmossa a szél. Ez a Biblia legnagyobb talánya, a tulajdonképpeni fikció mint maga az önmagát értelmező titok. Mózestől eltérően Jézus nem vési kőtáblára üzenetét, mert ő maga az üzenet: személye szimbólum, üzenete metaforikus, a vele kapcsolatos bibliai események parabolasort alkotnak. Minden kutató, aki képes az irodalmi műalkotást és a Bibliát a maga eidetikus mivoltában párhuzamba állítani, ahhoz hasonló ismérveket hoz felszínre, mint amit én a fikció közös nevezőjében fedeztem fel. „Amikor szépirodalmi művet vizsgálunk, önmagában zárt egységét a »képzelőerő« fogalmához társítjuk, és a tényleges eseményekkel való kapcsolatát mint »képzeletbelit« különböztetjük meg – firtatja a kérdést Northrop Frye. – A Biblia azonban kitér […] e szembeállítás elől: se nem irodalmi, se nem nemirodalmi, vagy pozitívan fogalmazva: annyira irodalmi, amennyire csak lehet, ám anélkül, hogy irodalommá válna. A Bibliában a betű szerinti jelentés megegyezik az irodalmi jelentéssel.” Vagyis a bibliai üzeneteket csak felfokozott alázattal vagyunk képesek magunkévá tenni. „Innen erednek mindazok a metaforák, amelyek Istent mint végső valóságot vagy változatlan létezőt szembeállítják a változékonyság világával, melyben nekünk élni adatott.” Amiből – szubjektív tapasztalatom szerint – egy olyan következtetés is adódik, hogy az irodalom és a Biblia (szöveg)világa közötti kapcsolat a modellszerűség fogalmával is magyarázható. Az a megalázkodással és bűnhődéssel teli állapot, amelyet a későbbi exegézisek a mennyország harmóniájával meg a pokol rémületével jellemeztek, nem bibliai, még kevésbé jézusi szemléletet modellál; sokkal inkább papok (emberek) által kreált, emberek fölötti és megfélemlítő, sakkban tartó hatalmat. Eltérően tehát az irodalmi műtől, amely legalábbis törekszik az élet dinamikus adott­­­ságait mímelni.

A tanítványok maguk is teljes mértékben felfogják, hogy Jézus példázatokban és képes beszédben (mondhatni, a szóbeliség keretei között alakuló irodalmi formában) adja át nekik magasabb helyről származó tudását, amikor pedig önmagáról, származásáról szól, az mindig metaforikusan értendő (másként feloldhatatlan ellentmondások sorával kellene megküszködniük). Amikor ahhoz hasonlókat állít önmagáról, mint azt, hogy „Én vagyok az életnek kenyere”, olyankor magyarázatot is fűz hozzá, jóllehet enigmatikus kulcsot ad az értelmezéshez, egyik szimbólumot a másikkal fedi fel. Szinte érezhető a szövegből, hogy Jézus mosolyogva megtréfálja válaszaival a törvények betű szerinti jelentéséhez ragaszkodó írástudókat. „Tusakodának azért a zsidók egymás között, mondván: Mi módon adhatja ez nékünk a testét, hogy azt együk? Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának testét és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.” És a nyelv által felkínált jelentésgazdagság ilyetén játékának közegében teszi meg a származására vonatkozó nagyszámú változatok közül az egyik megnyilatkozását: „Mert az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az én bennem lakozik és én is abban. Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él én általam ” (Jn 6:48–57). Egészen különleges beszédének hatása, mert a későbbiekben, amikor egy alkalommal a zsidók újfent a származását firtatják, ők, a betű szerinti jelentésekhez ragaszkodó írástudók, maguk is tágasan, szimbolikus kiterjesztettségben értelmezik az Atya fogalmát. Póriasan, pletykaszinten „kitárgyalt” kétes fogantatásának körülményeire célozva, a maguk Jézusénál magasabb rendűnek vélt származását így jellemzik: „Mi nem paráznaságból születtünk; egy atyánk van, az Isten” (Jn 8:41). Magyarán: az Atya fogalmának számtalan értelmezési lehetősége adódik a Bibliában, következésképp Jézus és az Atya viszonya hasonlóképpen sokré­tűen, mindenekelőtt metaforikusan magyarázható.

Az írás eredendően misztérium jellegű, akik ezzel a képességgel rendelkeznek, titkos tudásnak vannak birtokában.

Attól a – ma már ellenőrizhetetlen – történelmi pillanattól kezdve, amikor valaki az első evangéliumot írásban rögzítette, a mai katekézisekig és teológiai szakirodalomig: olyan folyamat zajlott le, amely egyre elvontabbá, idegenebbé tette az emberiség legfontosabb elbeszélését. Az a végtelenül variálható szóbeli üzenet, amely Jézus személyisége, cselekedetei, beszédmódja, viselkedése, egész habitusa által az eleven életet modellálta, szövegekbe történt rögzítése és véglegesítése által egyre elvontabb, a valóságtól elszakadó csűrcsavarások, a különféle, egymástól nagyon eltérő (s nem az Üzenetre figyelő) hatalmi intézmények manipulációs eszközévé vált. Ezért lehet az irodalmi szöveg – amennyiben hittel, vallással kapcsolatos szellemiséget is hordoz (avagy rejteget) – imaginárius mivoltában meggyőzőbb, mint egy elvont valóságot, képzelt világot cáfolhatatlan igazságként állító katekézis. Az egyházat már nem Jézus emberi üzenete érdekli, hanem egyre inkább az a rengeteg tézis, amit „titkos tudásuk” birtokában igazságként írásban rögzítettek, és aki attól eltér, az durván megsérti – nem az igazságot, hanem – a vallás alapelveit. Miként Oeco­lam­padius fogalmaz, ítéletet hozván szegény Szervét Mihály saját gondolatokból felépített munkája fölött: „Nem engedi meg, hogy az Atya Istennek természetes fia volna, ki öröktől fogva egylényegű véle,amit pedig egy keresztyén sem mert idáig tagadni leplezi le az utóbbi mellékmondattal az igazi vádat: az igazi baj az, hogy mást mer gondolni, mint amit a leg­tekintélyesebb vezetők évszázadokon keresztül újra és újra le­írtak. – „Csak azért nevezi őt Isten fiának, mert a Szentlélektől fogantatott és az istenség kiválóbb mértékben lakozott benne, de hogy öröktől fogva fia volt és van, ki vele egylényegű s egy természetű, azon csak gúnyolódik és azt kérdezi: hát volt az Istennek felesége, vagy asszony és férfi ő egy személyben?” Itt maga az abszolút tudás birtokosa is elakad egy pillanatra, mintha a tudós, orvos, teológus Szervét gondolkodásra késztette volna (hiszen észérvekkel soha senki nem bizonyította Jézus isteni voltának biológiai lehetőségét), és az évszázadokon keresztül ismételgetett szavak büntető hatályú igazát az irodalomra jellemző metaforával magyarázza: „Tudjuk, hogy Krisztus születéséről nem testi értelemben beszélünk, […] azért Isten fia ő öröktől fogva, mert az isteni természet igazsága öröktől fogva megvan benne, miként a régiek mondották: világosság a világosságból, de mi, emberek testi szavakra szorulunk.

Minthogy cselekedeteink emberi módon gyarlónak mutatkoznak ahhoz a lenyűgöző messiási mintához képest, amelyhez mindenkor hasonlítani szeretnők magunkat, de még a vele kapcsolatos gondolataink, az érveléseink is folyton megbicsaklanak, ezért a Kimondhatatlanról, az Ésszel Fel Nem Foghatóról szóló szavakat állítottuk a valódi tettek és észérvek helyére. A maradandóvá tett szó: az írás misztériuma a Végső Titok, a legfőbb Tudás, a Szentség hordozója lett. Eredendően egy sor metaforikus jelentést rejteget magában, amelyeknek néhány árnyalatát más nyelveken érzé­keltetni lehet. Az ’écrire’ és az ’écriture’, de még inkább a német ’Schreiben’ és a ’Schrift’ olyanféle különbséget tesz az írás fizikai aktusa és a műalkotássá, kánonná, Szentírássá magasztosuló jelentésgazdagodás között, amilyet a magyarban legfeljebb a kis- és nagybetűs formával tudunk érzékeltetni. Van azonban a mi nyelvünkben egy szó, amely eltulajdonította és egyedi jelentéserőkkel gazdagította az ’írás’ és az ’Írás’ összeadódó jelentéseit, s még a német fogalomhasználatnál is kifejezőbb. A németben a ’szó’ („Am Anfang wardas Wort”) kölcsönöz átütőerőt a köznyelvből; a magyarban az IGE példátlanul széles szemantikai mezőt alakít ki maga köré azáltal, hogy – szaknyelvi, grammatikai fogalomkörén túl ­– kizárólag az isteni kinyilatkoztatással lehet kapcsolatba hozni. Személyes olvasatomban legalábbis ezt az üzenetet közvetíti János evangéliumának Károli Gáspár által magyarrá tett szövege: mivel az ’Isten’ szóval jelölt abszolút eszme oly mértékben meghaladja képzeletünket, gondolati korlátainkat, cselekvőképességünket, hogy beszélni is csak metaforákban, körülírással és alázatos, megtört lélekkel tudunk róla, ezért a föltételezett Üzenetet próbáljuk megragadni, ami egyetlenegy módon örökíthető át a maradandóságnak: írásban. Vagyis maga a szöveg válik az Üzenet megtestesülésévé. Vagyis Igévé. Vagyis: az Ige maga a kifejthetetlen Szentháromság. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige.” A Teremtés misz­tériumának megfogalmazhatatlan megfogalmazásában helyénvaló, mi több, nélkülözhetetlen a tautológia. „Ez kezdetben az Istennél vala. Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett. Ő benne vala az élet, és az élet vala az emberek világossága.”

Tulajdonképpen egy teljesen nyilvánvaló tényt, újabb, harmadik következtetést szerettem volna a fenti, körmönfont eszmélkedéssel – legalább a magam számára – világossá tenni. Tudniillik hogy az egyház különös, racionális megközelítéssel olykor érthetetlen hatalma nem a keresztes hadjáratokban, a fegyverekben vagy a máglyákban rejlik, hanem a szó, az írás, az Írás, az IGE misztikus erejében, egyszóval az Ige misztikus erejének birtoklásában. Az egyház minden tudást szöveggé alakított, a szövegeket birtokba vette, kanonizálta, törvényerőre emelte, kötelezővé és erkölcsi törvénnyé tette. Odanyújtotta az emberiségnek azt, amire talán tudtán kívül leginkább vágyott, a legnagyobb ajándékot, Istent, a Mindenhatót. Egyúttal pedig, mintegy mellékesen, azt is bizonyította: micsoda elképesztő hatalma van az írásnak, az Írásnak, a Szövegnek! Nemhogy szövegek (új és új gondolatvilágok) teremtése, hanem pusztán bizonyos szövegek jóváhagyása, mások elutasítása által. Következésképpen kimondható, hogy a történelemben a világ folyását, embermilliók sorsát ugyan államférfiak és hadvezérek, a későbbiekben politikusok igyekeztek irányítani, ám az egyház – akár pusztán a kanonizált szövegek, az Üzenet közvetítése és értelmezése által – tevőlegesen és döntő módon hozzájárul ahhoz, hogy a világ, a mi világunk éppen olyan legyen, amilyennek most ismerjük. Az Isten Igéjét hirdető és az abból elvonatkoztatott erkölcsi normákat megkövetelő írástudók mindezek miattnem menthetők fel az általuk mások számára rögzített törvények alól. Az emberiség olyan különleges bizalommal és tekintéllyel ruházta fel az Ige hirdetőit, hogy az egyházi szereplőkre még a történelem legválságosabb időszakaiban is átsugárzott némi kivételezett tisztelet, pusztán az Egyház misztériumából következően; a legelvetemültebb ateista diktatúrák is – olykor épp durva vallásellenes hadjárataik irracionalitásával – kimutatták ezt a megkülönböztetett figyelmet.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben