Spiró György: Válogatott esszék 1979–2016

Spiró György hetvenedik születésnapja alkalmából harminc, már korábban is publikált esszét tartalmazó válogatáskötetet jelentetett meg a Magvető Kiadó. Ezek a szépirodalmi igényű tanulmányok, portrék és életképek útjelzőként tájékoztatják az olvasót a szerző irodalmi ízléséről, az őt foglalkoztató témákról, kiegészülve az utóbbi évtizedek nyomasztó közéleti kérdéseivel. Az 1979 és 2016 között keletkezett „kísérletek” között vannak népszerűsítő jelleggel írt alkotói pályaképek, a társasági életből és a színház világából merített portrék, továbbá a régi és az új gyarmatosítók hatalmi stratégiáit feltáró előadások, kiáltványok.

A kötet elején olyan közép-kelet-európai szerzőkről olvashatunk, akik Spiró szerint a világirodalmi kánon margójára kerültek. Közülük emel ki egy horvát és egy lengyel drámaírót, Miroslav Krležát (akiről monográfiát is írt) és Stanisław Wyspiańskit, epikusok közül a cseh Ivan Olbrachtot (Átok völgye) és a lengyel Tadeusz Borowskit (Kővilág). Spiró 1986-ban A közép-kelet-európai dráma címmel tanulmányokat jelentetett meg, kötetének alcíme – A felvilágosodástól Wyspiański szintéziséig – is jelzi, hogy kultúrtörténeti összefüggésekbe ágyazva, kortársakkal összevetve vizsgálja az életműveket.

A tanulmányszerű írások közül szerkezetét tekintve a Miroslav Krleža drámáiról írt emelkedik ki, amely a drámák tagolását imitálja. Prológusában bemutatja, hogyan landoltak a közönségsikerre számot nem tartó művek a zágrábi Nemzeti Színház igazgatójának, Bach úrnak szemétkosarában. Három felvonásban kíséri figyelemmel az ígéretes szerző első, expresszionista kor­szakát a kudarcokon át a naturalista Glembay-trilógia Agóniával kezdődő sikeréig, amely végül elnémította a drámaírót: „Krleža mint orákulumot idézte a dicsérő kritikákkal szemben azt a Josip Bach urat, aki annak idején nem vitte színre drámáit, de legalább nem is dicsérte őket.” A dühödt hallgatás oka, hogy a szerzőt totálisan félreértették. Az esszék végén néha megjelenik egy rövid visszacsatolás 2016-ból. AWyspiański fordítása közben utóiratában például a Novemberi éj átültetésének sikeréről és színházi bukásáról ad számot, amin az olvasó nem csodálkozik. Hogy az eredeti művet, a befogadókat, a rendezőt vagy a fordítót kárhoztassuk-e érte – ez többtényezős dilemma.

Az elemző esszék sorában a Tadeusz Borows­kiról szóló írások érdekességét a Sorstalansággal vonható párhuzamok adják. Az 119 198 „égi szám” a 20. századi lengyel irodalom tragikus sorsú alkotóját jelöli, aki sok szempontból Kertész Imre előfutára. A Tadeusz Borowski (2002) című rövid írás konkrét párhuzamokat tartalmaz a Sorstalanság témáját, narratíváját, stílusát és léttapasztalatát illetően, míg a ’82-ben írt 119 198 című kiterjedt elemzés a Borowski-életműre szorítkozik, de jó alapként szolgálhat egy összehasonlító elemzés számára. Spiró szerint „a valódi író nem az irodalomból indul ki, hanem létélménye van […] A valóban nagy író létélménye akkor igazolódik, amikor már végképp letagadhatatlan. Addigra az író már nem él, s ha kis nemzet tagja volt, életműve a világirodalomból így is, úgy is kimarad.” Borowski huszonkilenc évesen lett öngyilkos, az állítás egésze mégis vitatható, hiszen Kertész élete és 2002-es sikere áll szemben a kritika évtizedeken át tartó hallgatásával, miközben Spiró kanonizációs tevékenysége is hozzájárult mindkét alkotó felfedezéséhez.

Portrészerű emlékezések alkotják a kötet rövidebb darabjait. Az eleven és szeretetteljes írások közül Kardos G. György emlékezete emelkedik ki. Spiró színházi emberként Major elvtársról, Gobbi Hildáról és Rajhona Ádám nagy Beugrásáról is tudósít. Lényeglátó jellemzéssel irányítja a figyelmet Hamvas Béla Karnevál és Fejes Endre Rozsdatemető című zseniális regényére. ANegyven év múltán I. 2015-re datált utóirata szerint Rozsdatemető címmel szemináriumot is hirdetett. Ezt fejeli meg egy újabb regényt (Szerelem boldog éjszakán) népszerűsítő 2016-os bejegyzéssel. Spiró szereti az ellentmondásos karaktereket: M. G. P., azaz Molnár Gál Péter színikritikus alakja (Kardoshoz hasonlóan) három esszében is felbukkan. A szakma csúcsán álló kritikus ügynökként is dolgozott, kordoku­mentumként értékes jelentéseit sajnos szelektálva adták ki. Spiró megítélése szerint keveset ártott, je­len­téseiben is kultúrkritikát folytatott, amint a Népszabadság hasábjain tette (Könyvkritika a Luzs­nyánszky-dossziéról). Ilyen sokarcú, a hatalomhoz való viszonyában nehezen megítélhető színpadi figura Raszputyin (Elem Klimov: Agónia) és Gorkij (Gorkij, az utcanév), utóbbi a Diavolina (2016) című kisregény hőseként is része az életműnek.

Hétköznapi figurák is feltűnnek az irodalmi anekdotákban: ’68 nyarán egy irodalomértő sánta ifjú Varsóban vonatra száll, hogy csatlakozzon a cseh ellenállókhoz, de nem találva őket, Prágában Hrabalhoz kalauzolják, aki vendégül látja, majd haza is utaztatja (Mese az író úrról és az olvasóról). Karizmatikus magyartanárként bukkan elő a „kollektív” emlékezetből Bada tanár úr (1982), aki érdemjegyei alapján választja szét szenátusra és plebsre az osztályt, fenntartva az átjárhatóságot; szemléletet tanított, ideákat, törekvést a tökéletességre. „Tudni kellett nála, nem volt más mérce. Emberséget kellett nála tudni, erre szolgált a szigorúan számon kért lexikai anyag.” Logikailag nem, de pedagógiailag indokolt arra várni, hogy a tudás erkölcsi minőséggé válik, ebben bíztak a felvilágosodás korában, és az idealisták hisznek benne ma is.

A kötet közéleti kérdéseket feszegető témacsoportja a Ketyegéssel veszi kezdetét, amely az 1986-os csernobili katasztrófa hatásainak eltussolására figyelmeztet. Ebből bomlik ki a 2001. szeptember 11-i terrortámadás médiakritikája, A Két­toronyba zárva. Ez az írás arra mutat rá, hogy mind az ame­rikai kormánynak, mind a ter­roristáknak érdekében állt a civilizációra mért csapás szimbólumává emelni a támadást, az ablakon kilépő emberek, az egyéni tragédiák felmu­tatása helyett: „mert nem a rettenetében kiáltó ember a fontos többé, hanem a »kiáltás« maga”, mint Munch képén.

Spiró ötletszerűen provokatív: „Az egész ókor voltaképpen egy roppant méretű koncentrációs tábor” – nemcsak idézi, de Borowski fordulatával élve „organizálja” is a lengyel alkotó világlátását. A komoly kutatómunkán nyugvó történelmi párhuzamokból építkező esszéíró olykor hatásvadász módon – „a mi újközépkorunk sötétebb, mint a régi; mindazt a szörnyűséget, amit az emberiség a 20. században produkált, nyálassá oldja az emlékezés” – ostorozza korunk műveletlenségét, ateizmusát, fajgyűlöletét. Az áfiumban a fundamentalizmus jellemrajzát nyújtja: „A fundamentalizmus a békés együttműködés helyett a gyűlöletre épít, az idegenben – más valláshoz, más osztályhoz, más kultúrához, más nyelvhez tartozóban – megsemmisítendő ellenséget lát, a sportszerűséget, az iróniát, a viccet nem ismeri, tiltja és bünteti, világképét néhány kiáltványszerű pont kihirdetésével megoldottnak tekinti.”

Spiró György csapásai a szakma képviselőire és a populáris kultúra fogyasztóira irányulnak: „A művészeten élősködő szakmának és az önmagával szembenézni végzetesen gyáva emberiségnek nem kell az igazság, nem kell a megrendülés” – írja 2002-ben a Kővilágot kommentálva. „Az irodalmárok csaknem egyöntetűen lekeze­lően bánnak a zsenivel, talán mert belőle élnek, és ezt kompenzálják […] Hülyegyerekként kezelik, nem is gondolják, hogy egy-egy szabálytalan megoldás mögött átgondolt koncepció rejtőzhet” – ezt pedig Wys­piański fordítása közben jegyzi meg.

Az esszéíró méltán vehemens hangjával ugyanakkor mégiscsak a szakma, az írót kedvelők tábora és – feltételezem – humanista beállítottságú értelmiségiek találkoznak. A há­rom csoport metszéspontjában keletkezhetnek a befogadóban feszültségek. Persze ha beszédaktusként értelmezem a megszólalásokat, miként a Hogyan győznek a provinciák? című nagy hatású szöveg el is hangzott a Mindentudás Egyetemén, akkor jobban értem a fel­há­borodás retorikáját. Bár az esszé nem előadásra szánt műfaj, azért nem zárkózik el attól. A spi­rói hang több célcsoporthoz beszél egyszerre a közéleti-előadói stílus harci díszében. (Magvető, 2016)