×

Albert Gábor: Jóslás és mementó

Udvardy Zoltán

2016 // 11

„Erkölcs és kultúra nélkül cselekvőképtelen az ország” – erre a sarokkőre építhető fel az a gondolatmenet, amely összefogja Albert Gábor legújabb esszékötetét. A fúgaszerűen egymásra épülő írások a múlt század elejétől a rendszerváltást követő időszakig villantanak fel arcokat, képeket, jelenségeket. Ravasz Lászlótól Bibón át a nyitott társadalmat hirdető Karl Raimund Popperig, a reneszánsz emberének útkeresésétől a globalizált, nyitott társadalom korszakáig. A kötetben nyomon követhetjük a szerző gondolkodói, etikusi életpályáját. Írásai a protestáns etika szemszögén át kísérelnek meg válaszokat, alternatívákat megfogalmazni a kor kihívásaira, felidézve az európai és benne a magyar polgárság múlt századi elbizonytalanodását, talajvesztését.

A szerző leírja: már a „diadalmas reneszánsz” emberének – miután megérte a szabadság mámorát – azzal kellett szembesülnie, hogy az eget el­lopták a tenger felől, és csillagok nélkül kell hajóznia (A magyarság és a kálvinizmus). A mérték, az abszolútum megszűnésével ugyanis minden relatívvá válik, s a lélek vár valamire – Albert szerint ez a „hit és üdvösség utáni várakozás” indította el a reformációt.

A fájóan hiányos magyar filozófiai gondolkodást vagy annak nyomait – ha optimistábbak vagyunk: leendő építőköveit – az ilyen, egymásra reflektáló, egymásból felépülő esszék jelentik. Fontos kérdés, hogy ez esetben ki az, aki reflektál. Mert a válasz nem egyértelműen a szerző neve, egyébiránt érzékeny személyisége ebben a kötetben. Albert egyrészt megpróbál a múlt század embert próbáló s a jelenkor nem kevésbé komoly kihívásaira érvényes, magyar szemszögből megfogalmazott, a polgári gondolkodás nevében artikulált válaszokat adni. A nemzeti identitás, a megőrizhető összetartozás szempontjából érvényes megoldást keres a fölvetett problémákra.

Másrészt, ami az író fölvállalt közéleti tisztsége, markáns világnézete szerint szintén megkerülhetetlen: protestáns szemszögből, de a modern kor embere számára is relevanciával rendelkező válaszokat keres. Nem véletlen, hogy – mint kiemeli – a politikus, nem a teológus Ravasz Lászlóval kezdi meg kötetét (A nemzeti lét erkölcsi kérdés), aki megkísérelte „a diktatúra zátonyai közt kormányozni az egyház hajóját”. Albert ebben az írásában rámutat, hogy a diktatúra leglényegesebb jellemzője nem az erőszak, hanem az, hogy demoralizál. S ezzel máris fontos ellenvéleményt fogalmaz meg az oly sokszor, oly sokaktól hallott érvekre, miszerint a ká­dári diktatúra „lágy” és „puha” volt. Ne feledjük: a kom­munista korszak első intézkedése volt Ravasz eltávolítása. Hogy miért ragaszkodtak ehhez? Érdemes felidézni, hogy az 1980-as évek végének legvadabb bolsevik rendszere, a Ceauşescu-rezsim egy református lelkész, Tőkés László hősies kiállása okán, Temesvár forradalmában kapta meg első, halálos sebét. Ha kimondják róla az igazat, összeomlik a parancsuralom. Albert, aki a Magyar Protestáns Közművelődési Egyesület elnökeként a rendszerváltozásnak épp ezekben az éveiben vállalt közéleti szerepet, úgy látja: a magyarok nem annyira a Max Weber által hangoztatott, a protestáns etikát egyfajta predesztinációval kapcsolatos szorongásból, inkább a kálvinizmus ihlette „hivatásetika” szellemében fogadták be tömegesen az új vallást. „Az összetartozás érzésnek megerősítése” jelentett hívó szót a középkor törökök dúlta, három részre szakadt Magyarországán. Ez alapozta meg a független Erdély korszakát, nyújtott vigaszt „vándornak és bujdosónak”.

Bizony, a magyar 20. század is bővelkedett bujdosókban, olyanokban is, akiket méltatlanul elfeledtünk, derül ki Albert írásaiból. A szerző „Magyarságismereti kalauzt” tár elénk, hogy olyan nevekkel ismerkedjünk, mint Szent-Iványi Domokos, Teleki Pál munkatársa és nem utolsósorban Ravasz László fontos kapcsolata a református egyház külföldi relációinak kiépítésében. Szent-Iványi is tagja volt a sztálini birodalommal kapcsolatot kereső küldöttségnek az 1944. őszi magyar kiugrási kísérlet napjaiban. Az oroszok csak 1945 elején engedik haza, majd a szorgalmas magyar kommunisták már 1946-ban letartóztatják. Albert számos párhuzamos életrajz feldolgozásával igyekszik e korszak mára teljesen elfeledett, kiradírozott figuráit a feledés homályából kiemelni, így Mikó Zoltán vezérkari századost, aki megmentette többek között Illyés Gyulát és Szabó Lőrincet. A vitéz katonát távollétében ítélte halálra a nyilas Számonkérő Szék, s az ítéletet végül a szovjet NKVD hajtotta végre. Valószínűleg azért, mert Mikó túl sokat tudott a katyni mészárlásról.

Fontos érdeme a kötetnek, hogy a magyar egzisztencialista filozófia olyan, szintén elfeledett nagyjait is szerepelteti, mint Vatai László. A kötet címadó esszéjének ihletője már 1942-es esszéjében figyelmeztetett arra a rombolásra, amely egy (baloldali) forradalom mítoszából következett, óvott egy olyan világ eljövetelétől, ahol „a rabok kötelesek mind egyenlők lenni”. A kolozsvári egyetemen filozófiából doktorált Vatai, akit 1947-ben a Magyar Közösség elleni perben elítéltek, református teológusként reflektált Adyra és Dosztojevszkijre. Éppen ebben az írásában tesz egy fontos kijelentést Albert: nehogy úgy járjon a rendszerváltozást követő időszakban a magyarság, mint a török utáni Európában. Ott az idegen zsarnokságot a nagyhatalmak cinikus osztozkodása követte: „akkor is Európa nyomult be (vagy vissza) nemcsak eszméivel, hanem idegen telepeseivel, munkaerejével, szokásaival”, tőlünk idegen hatalmat képviselve.

A kötetben szereplő egyik, 1997-es, Alberttel készített interjú ma is aktuális problémákat feszeget. Számba veszi, kik a globalizáció „feltétlen hívei”, és azt is, kik fogadták fenntartásokkal ezt a folyamatot. Felidézi Karl Raimund Poppert, aki a nyitott társadalom elméletét először fogalmazta meg, s ezeket az eszméket szembesíti Tamási Áronnal, Benyhe Jánossal. A szerző felteszi a kérdést, hogy képesek leszünk-e mi, magyarok a világméretű sodorral szembe úszni. Szerinte „lelki megújulás, új, átfogó etika, egy, a Cluny kolostor vagy a reformáció mozgalmát idéző szellemi áramlatra” volna szükség. A szerző Bibó István munkásságát elemezve egy helyen Németh Lászlót idézi: a magyarság úgy állhat helyt, hogy „ki kell egyenesednie, és sorsa helyére kell szöknie”. Bibó is efféle megoldásra jutott, a maga korában úgy vélte, a magyart a helyes feladatválasztás és annak vállalása mentheti meg.

Az uniformázáló korban egyedi választ keresők közé sorolhatjuk azt az Arnold Gehlent, akit Albert is szerepeltet kötetében. A kommuznizmus máig vissza-visszatérő kísértetei, a vulgármaterialista, marxista és posztmarxista ideológiák talán kissé sablonos, szürke korában ma is friss színfoltot jelenthet Gehlen munkássága. Antropológiája többek között azt vizsgálja, hogy egy annyira törékeny és esendő lény, mint az ember, miképpen tartja életben magát. A gondolkodó szerint az instrumentális, eltárgyiasult gondolkodás „az azonnali hasznosság elvét megvalósító célokra irányul”, ennek instabil az eredménye. Az ideatív gondolkodás teremtőereje intézmények létrehozásában mutatkozik meg, mint a család, a vallás, a kultúra, az egyház. Albert úgy véli: efféle közöségi létformák, közös alkotások adhatnak választ a kötetben sorra feltett kérdésekre.

Óvakodik viszont a szerző attól, hogy afféle bölcsek köveként rakja elénk megállapításait, a szellemtörténet bugyraiból felhozott, évtizedek mun­káival megcsiszolt gondolatait. Jékely Zoltánt idézi: az igazság „irizál”. Fontosnak látja azt is, hogy a pro­testáns etika mindig egy kisebbség etikája volt. A magyar történelem is két pólus, hagyomány és modernizáció ívfénye. A szerző szerint viszont éppen ez a legfontosabb: hogy ne legyen egyöntetű a látásmód, hiszen „már Göringéknek is ez volt az ambíciójuk”. E megjegyzés frappáns válasznak tűnik korunk glo­balizációjára. (Pont, 2015)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben