×

Szepesi Attila: Medvecukor; Varázsfüvek

Pécsi Györgyi

2016 // 10

„A kis világokat szerettem: / fűszál hegyén a katicabogarak nászát, / a masírozó hangyák menetét, / a bodobácsok bolond menetét. […] Meg a szélűzte pókhálót, ahogy gazdája elszántan csimpaszkodik rajta, / és nem firtatja, hová sodorja a szél” (Koldus ősz – Varázsfüvek kötet) – írja egyik barbár szonettjében Szepesi Attila. Persze, nemcsak a természetben szereti a kis világokat, kis történéseket, semmiségeket a költő, hanem az életben, sorsban, történelemben is. Kizárólag azt, ami személyes környezetébe, aurájába beletartozik, amit közvetlenül érzékel, tapasztal. Mindaz, ami azon túl van, egyfajta imaginárius térben létezik csak: igaz is lehet akár, de éppúgy tartozhat a mesék, legendák tündérvilágához is.

Mint a Medvecukor kötetben a beregszászi cigánylány esete: „ Belépett beregszászi kertünk kapuján / egy mezítlábos cigánylány / és csonka seprűjével kotorni kezdte az avart. / Nagyanyám leültette a favágító tönkre, / hozott neki egy csupor kakaót kaláccsal. / Én még ilyen finomat nem ettem, / mondta Cigány Rozi. / Ezután késő őszig / minden délután betoppant hozzánk söprögetni, / de novembertől nem jött. / A kuklyai nyomortelepen lakott / egy hegyoldalba vájt odúban. / Mesélték, egy viharos éjszakán / a rozoga putrira ráomlott a hegy.” Apró kis emlékmorzsa a gyermekkorból, a rövid leírások tökéletesen megjelenítik a szociológiailag hiteles valóságot, a korabeli nyomort, a nagymama tapintatos segítségét, a cigánylány emberismeretről is tanúskodó, számító hűségét a jó házhoz. A vers beszélője rácsodálkozik a jelenségre, személyes élményét rögzíti, de a cigánylány tragédiáját már csak hallomásból ismeri, ezért kommentár nélkül közli. Miért is nem értelmezi Cigány Rozi elképesztő nyomorúságát és torokszorító halálát, miért is nem háborodik föl a vérlázító tényen? Talán mert abban az életrendben, ami Szovjet-Kárpátalján akkortájt létezett, ha nem is természetes, de elfogadott tény volt, hogy barlangodúban laknak cigányok, és rájuk omolhat a hegy. Talán mert lényegében csak fokozatbeli különbség volt sorslehetőségek között (saját otthonból való kitelepítés, elhurcolás, letartóztatás), az emberéletnek pedig egyik fokozatban sem volt ára a hatalom számára (lágerben pusztulás, börtönben agyonverés, hegyomlás). Legfőképpen, mert a szonett főhőse vagy inkább látómezője a gyermeké, a gyermek pedig alapvetően nem reflexív, hanem impulzív befogadó. A versekben olykor a kisfiú beszél jelen időben, de többnyire a felnőtt Szepesi Attila emlékezik saját gyerekko­rára (egyik-másik darabban ismerősei későbbi sorsát is megemlíti), ám legtöbbször izgal­masan összemosódik e kétféle beszédmód: a felnőtt Szepesi Attila emlékezik, de nem láttat többet, mást, mint amit saját gyerekidejében gyerekként láthatott, érthetett.

Ugyanakkor a szonettekből kiderül, hogy kisfiúként is érezte, tudta, hogy valami nagyon nincs rendben a világgal, de a költő Szepesi Attila ragaszkodik – és ez már nemcsak költői világkép, de világteremtés is – ahhoz a gyermeki impulzív, befogadói magatartáshoz, amely alapvetően csodának éli meg az életet. És azért élhette meg csodának, mert védett helyzetben volt: szerető, gondoskodó szülők, nagyszülők, kiterjedt rokonság szerette, óvta, a többi emberrel pedig, mint minden gyermek, akit nem korlátoznak ilyen-olyan etikettel, nem ültetik el benne a gyanakvást, társadalmon kívüli kapcsolatban élhetett: kizárólag a másik ember emberi – és nem társadalmi, szociológiai, nemzetiségi stb. – minősége szerint. S végül: az okok kutakodásán túl elég, ha megállapítjuk, Szepesi Attila teremtett költői világa bár elemeiben, részleteiben nagyon is realista vagy realisztikus, alapvetően derűs. A derű létbizalom – a létbizalom pedig feltétlen szeretet.

Innen a rokonszenves, tündéri furcsasága Szepesi Attila Medvecukor című kötetének: amiről szólnak a versek – a második világháború végétől a Kárpátalján (Szovjetunióban) rekedt család mindennapjaitól az 1950-es, Magyarországra áttelepülésén át az ’56-os forradalomig –, az nagyon is nyomasztó, siralmas, szívszorító, de ahogyan Szepesi Attila elmeséli, az nagyon is dinamikus, eleven, nyüzsgő, varázslatosan és vonzóan emberi.

Szepesi Attila szó szerint mesél, ezért a versek szót akár idézőjelbe is tehetnénk, bár ő maga barbár szonetteknek nevezi rendhagyó opuszait. Említett kötete címének és alcímének három, erős töltésű fogalma (Medvecukor – Barbár szonettek) mindjárt a könyvvel való találkozás pillanatában meghökkenti az olvasót: a medvecukor kámforos ízű, zöldes-barnás, ragadós édességpótlék a létezett szocializmus-kommunizmus nyomorúságos esztendeiben (a keleti blokk gyermekeinek mindenütt alkalmuk volt élvezni, nálunk bocskorszíjnak is nevezték), a barbár a civilizáción kívüliséget, a szonett viszont, mint az egyik leginkább kötött forma, éppen a normatív európaiságot sejteti. Másik kötetének címe is – Varázsfüvek – eleve a vajákos, boszorkányos, titokzatos, civilizáció alatti, előtti, a „barbár” világra utal. Szepesi Attila szonettjei csak annyiban emlékeztetnek a műfaj klasszikus, petrarcai, shake­s­peare-i műfajára, hogy a címmel együtt pontosan tizennégy sorosak, de tetszőleges a sorok szótagszáma, a rímeket teljességgel mellőzi, s ha nem lenne sorokba tördelve a textus, minden további nélkül rövidprózának tekinthetnénk azokat. A költő tehát játszik: nem ír klasszikus szonettet, mert a megidézett-elmesélt világ barbár, tehát a szonett formáját radikálisan megfosztja klasszikus kötöttségeitől, de szonettet ír, mert törekszik a barbár „civilizálására” – régi történetek elmesélésével magához szelídíteni azt.

A kérdés, hogy pusztán mert tizennégy sorosak a történetek, tekinthetők-e szonettnek vagy egyáltalán versnek, csak a klasszika szabályai szerint tehető fel, a modern kor annyiféleképpen bontott, váltott formát (Kányádi Sándor például 4+3 soros félszonetteket írt), hogy pusztán a költő megnevezése szerint is elfogadhatjuk a műfajmegjelölést. S ha már Kányádit említettem, idézem versről vallott nézetét. Szerinte – ezt Szabédi Lászlótól tanulta – a vers nyomatékkal előadott élőbeszéd, példának pedig a Vannak vidékek című rövid versét szokta fölhozni, mint teszi a nyomaték verssé az egyszerű élőbeszédet, prózai szöveget. (Ne menjünk messzebb: Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő – Weöres Sándor.) Szepesi Attila barbár szonettjei közül azonban csak néhány adható elő nyomatékkal a mesterkéltség gyanúja nélkül – ezek valóban prózai szövegek, sorokba tördelve. Találomra idézek egy Szepesi-szonettet, prózában: „1956. november 23-án városszerte emlékező gyertyák gyúltak az ablakokban meg a belvárosi tereken, ahol egy-egy földkupac alá temették az elesett forradalmárokat. A Károlyi-kertben, a Köztársaság téren, de még az Oktogonon is árválkodott egy-egy földhalom, Később, éjszaka kihantolták a jeltelen sírokat, a ponyvába takart tetemeket elvitték valami ismeretlen temetőbe, és a helyüket beültették a kertészek piros paprikavirággal.” Ez így egyszerű prózai leírás az élőbeszéd közvetlenségével. Ha azonban verssorokba tördelve találkozunk a szöveggel, hiába a sorokon áthajló mondatszerkezet, a sorvégi jelöletlen szünetnél az olvasó egy pillanatra megáll, érzékeli a vers sortagolással létrehozott fegyelmezett belső ritmusát. Fegyelmezett, mert a szonett-terjedelem (a tizennégy sor) miatt is igen ökonomikus a szerkesztés. Mindegyik barbár szonett egyetlen történetet, impressziót, emléket mesél el leíró módban, mint egy erős tusrajz, csak a legjellemzőbb, legfontosabb tartalmat közölve, ám mindegyik finom csattanóval vagy sejtelmes kódával zárul, kiemelve a hétköznapi történetet a maga köznapiságából. Az egyik legerőteljesebb kóda a Tenyerükön egy-egy elvásott kefével kezdetű (Medvecukor kötet), a világháborúk rokkantjait idéző zsánerében olvasható: „Megjárták Pripjaty mocsarait, Berdi­csevet, a Don-kanyart. / Gubbasztottak a temp­­lomkapuban vagy a piactér sarkán, / a szerencsésebbeknek jutott egy kerekeken guruló deszka. / Ők voltak a háború igazi vesztesei. / Harsul-falsul énekeltek, mint a sivatagi sakálok.” Borzongató a verszáró sor: nyüszítő állatokhoz hasonlítani a hadirokkantakat – mert nagyon is találó, vérlázító, de benne az ösz­tön­mély szolidaritás és a zsigeri tiltakozás is. (És, persze, remek költői kép.) A Varázsfüvek kötet Tűzimádók című szonettje viszont – éjszakai kirándulásból hazafelé megpillantva a boksákat és a tüsténkedő mészégetőket („mint kormos kísértetek, harsányan rikoltozó ördögfiókák, akár ősvilági tűzimádók egy titkos szertartáson”) – sejtelmes, transzcendentális asszociációs látomással zárul: „Meghőköltem, és / néztem, félig-beavatott, ahogy óriások árnyai / ropják táncuk a széllel borzongató / éjszakában.”

A barbár szonettek különös szimbiózisai a reálisnak és a nem reálisnak (sejtelmesnek, sejtetőnek, tündérinek, legendásnak, transzcendentálisnak). Nem véletlen, hogy Szepesi Attila számára az álmok is titokkal telten jelentésesek. Varázslatos darabja, a Medveálom ( Varázsfüvek kötet) különös álmát meséli el. „Patak-parti házunkban aludtam a Mátrában, amikor / valami tétova kapirgálást hallottam a záron, és ahogy / kilestem a teraszra, ott állt egy roskatag medve. / Észrevehette, hogy / kisandítok, mert rekedt hangon szólongatni kezdett: engedjem be, ő / nem is medve, valójában anyai nagyapám, aki medvének álcázta magát. / Orosz martalócok üldözik és / csupa vér a talpa meg az oldala. / Ajtót nyitottam, és ahogy becsörtetett a házba, megcsapott / a mackó-bunda bűze, csodálkozva láttam: váratlan vendégem nagyon is / medve-forma, bár néha egész emberi a pillantása meg a mosolya, aztán / újra egy zord vadé. / Képtelen voltam eldönteni, kiféle-miféle, ő meg kettős szerepében / csak járatta velem a bolondját.” Hogy álmot mesél, csak a címből derül ki, de nem tudhatjuk, mikortól, melyik pillanattól meséli az álmot, hiszen még a Mátrába is betévedhet egy méretes mackó, a történet végig valószerűnek tűnik, a költő pedig finoman úszkál az álom és a valóság között. De jellemző, ahogyan a költő az álomban viselkedik: semmi félelem, ijedelem, úgy fogadja látogatóját, mintha afféle farsangi alakoskodó tért volna be hozzá. Olykor maga a költő sem tudja, hogy a valóságban vagy álmaiban, képzeletében létezne például egy táj: „Néhány emlékezetemből felrémlő tájról / képtelen vagyok eldönteni, tán álmodtam, vagy valóban jártam-e ott” (Táncoló dervisek – Varázsfüvek). Máskor viszont a dolgok válnak eleven, organikus valósággá: „Szobámat betölti a tücsökszó / meg egy durva lécekből tákolt / vízimalom vidám kerepelése. / A tarka tücsköt Reich Károly rajzolta pasztell krétával, ahogy / gubbaszt egy omló rögön – kezében cini-cini hegedű. / A csöpp vízimalmot pedig barna diópáccal örökítette meg Gerzson Pali” (Vízimalom – Varázsfüvek). Nincs kétségem afelől, hogy Szepesi Attila valóban hallja a Reich rajzolta tücsök ciripelését, hiszen ahogy a Varázsfüvek mottójában idézi Hermann Hessét, az élettudományokat ő is a természettől tanulta: „Szerencsére már iskolakezdés előtt elsajátítottam az élethez szükséges tudományokat, melyekre almafák, eső és nap, folyók, erdők, méhek és bogarak tanítottak.”

A kárpátaljai gyerekkort, az áttelepülést, a Budapest-élményt felidéző Medvecukor mottója viszont a – szintén „természetbarát” – Kiplingé: „Ami van, az volt is. Ami lesz, nem más, mint egy visszatérő elfelejtett esztendő.” Ha hihetünk a mottónak (és miért ne hinnénk), a költő számára idő, sem lineáris, sem körkörös, tulajdonképpen nem létezik. Egyetlen – térré váló – idő létezik csak, az, ahogyan a megélt élmények fölhalmozódnak egyetlen szétválaszthatatlan élet-, sors-vízióvá. Ennek az egyetlen életkép-víziónak fragmentumai az álmok, tücskök, csodabogarak, vízfejű szörnyek, jeles festők, költők, limlom kacatok, koldusok, suszterek, kovácsok, kiskondások, elhurcolt családtagok, nagybácsik, nagynénik, mártírhalált szenvedett görög katolikus papok, nyomorúságos ruszinok, vidám orosz katonák, böszme beszpekások, ávósok, házmesterek – az ő történeteiket az emlékező akár tetszés szerinti sorban is előhúzhatná, hiszen szétválaszthatatlanul egyként él benne, de Szepesi Attila előzékeny alkotóként nagyjából lineáris történetként is olvasható köteteket szerkesztett. Összetartozik, de valójában mégsem épül egymásra a kárpátaljai szovjet és a magyar szovjet éveket mesélő Medvecukor és az ’56-os forradalom napjait, szereplőinek utóéletét, a természetben tett bolyongásait, festőkkel, költőkkel, művészekkel való találkozásainak élményeit feldolgozó Varázsfüvek kötet. Sűrűsödési pontok természetesen vannak, de minden az egyetlen élet(vízió) része.

Tényszerűen, hogy milyen volt – a korabeli állapotok szerint a költő viszonylagos jobb létben élő családján keresztül – a mindennapi élet a második világháború után Kárpátalján, szinte enciklopédikus teljességgel megismerhetjük, valamennyire a nagy­történesekre is ráláthatunk, de Szepesi Attila célja, azt hiszem, nem a múltértelmezés, hanem a világteremtés. Nem a nagy-világé, hanem a kisvilágok mesteri költője ő. Azé a kisvilágé, amely az élet és a természet megélt apróságaiból épül, amelynek kötőanyaga a szeretet, és amely fragmentumainak valóságosságával együtt teljességértékű. (Tipp Cult, 2014; Nap, 2016)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben